Hack Péter
A szabadságnak ára van

Az elmúlt napokban kiéleződött a vita a gyűlöletbeszéd jogi megítélése körül. Cikkünkben a vita fontosabb pontjaira kívánunk rámutatni, előrebocsátva, hogy álláspontunk a szólásszabadság védelmében fogalmazódik meg, tehát sok, a témában elhangzott megszólalással szemben ez az írás kifejezetten szabadságpárti.

Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke szokatlanul éles nyilatkozatban állt ki a bírói függetlenség mellett. Örvénymódosítás Fotó: MTI

A vita azzal kezdődött, hogy a kormány - az SZDSZ egyetértése nélkül - törvényjavaslatot nyújtott be az Országgyűléshez azzal a céllal, hogy a büntető törvénykönyvnek a közösség elleni izgatásra vonatkozó rendelkezéseit módosítsa. Ezeket a szabályokat a rendszerváltás után már többször akarták változtatni, de ezek a szándékok mindannyiszor elvéreztek az Alkotmánybíróság előtt.
Az Alkotmánybíróságnak ugyanis az az álláspontja, hogy a szólás- és véleményszabadság alkotmányos joga megilleti a népszerűtlen, a többség számára ellenszenves, esetleg szélsőséges nézetek képviseletét is. Az Alkotmánybíróság következetes álláspontja szerint ezen szabadságok korlátozása sokkal nagyobb kárt okoz a közösségnek, mint a káros nézetek terjesztése. Ezen álláspont szerint a szólásszabadság csak akkor korlátozható, ha a hangoztatott vélemény „gyűlöletre uszít”, vagyis közvetlenül erőszakos cselekményre hív fel.

A törvénymódosítás hívei úgy vélik, hogy a jelenlegi szabályozás nem nyújt kellő védelmet a szélsőséges vélemények, mindenekelőtt az antiszemita nézetek terjesztőivel szemben. Az Igazságügyi Minisztérium által kidolgozott jogszabálytervezet ezért a jelenleginél szélesebb körben tenné büntethetővé a szélsőséges nézetek hirdetését. A tervezett szabályozás már nemcsak az erőszakos cselekményre uszítókat, hanem azokat is büntetné, akik gyűlöletre „izgatnak”. 
A törvényjavaslat hívei új lendületet kaptak azután, hogy a Fővárosi Ítélőtábla felmentette Hegedűs Lórántot a közösség elleni izgatás vádja alól. Hegedűs - akit nem lehet egy nagy kaliberű politikusnak nevezni - a MIÉP nevű, egyre jelentéktelenebb párt egyik kerületi lapjában a zsidókra utalva arra buzdított, hogy „rekesszétek ki őket, mielőtt ők rekesztenek ki benneteket”. Ezt a kétségtelenül antiszemita, kétségtelenül a történelem legsötétebb bugyraiból felfakadó gondolati szörnyszüleményt minden tisztességes, a hazáját szerető, józan ember csak undorodva tudja elutasítani. 
Az ügyészség és az első fokon eljáró Fővárosi Bíróság Hegedűs mondatait bűncselekménynek ítélte, és ezért az ügyész vádat emelt, a bíróság pedig kimondta Hegedűs bűnösségét. A másodfokú bíróság azonban úgy látta, hogy Hegedűs állítása „lehet sértő, meghökkentő, aggodalmat keltő, de bűncselekményt nem valósít meg”.
A másodfokú bíróság ezen ítélete nagy felháborodást váltott ki. A bíróság ítélete ugyanakkor nem adott zöld utat az antiszemitizmusnak. 
A bíróság nem azt mondta, hogy Hegedűs mondata igaz, vagy helyes állítást tartalmaz, éppen ellenkezőleg: a bíróság kimondta, hogy Hegedűs szavai „sértőek, meghökkentőek, aggodalmat keltőek”, de nem olyan súlyúak, hogy a büntetőjog eszközeivel kellene ellenük küzdeni. Ezzel a bíróság nem mondja azt, hogy szó nélkül tudomásul kell venni az ilyen nézeteket. A civilizált világnak küzdenie kell az ilyen nézetek képviselőivel szemben, de ez a küzdelem nem feltétlenül a büntetőjog eszközeivel zajlik.
Nem igaz az az állítás sem, hogy „ezek szerint minden következmény nélkül lehet antiszemita nézeteket hangoztatni”. Hegedűs pártja csúfosan megbukott a választásokon, ha ez a per nem lenne, ma már senki nem emlékezne arra, ki is az a Hegedűs Lóránt. Tehát a választók többsége pontosan tudta, hol kell elhelyezni azokat az ordas eszméket, amelyeket ez a pártocska képvisel. 
Azoktól, akik a törvény szigorítását szeretnék elérni, meg kell kérdezni, hogy miért akarják büntetendővé nyilvánítani azokat az antifasisztákat, akik - helyesen - arra buzdítanak másokat, hogy a fasiszta nézetek képviselőit „ki kell rekeszteni” a politikai közéletből. Ha elfogadnák a kormány javaslatát, akkor az élesen fogalmazók, az egyes jelenségekkel szemben határozott kritikát kifejtők lennének az első áldozatok. 

Ma már a gyűlölködés bélyegét úgy osztogatják a közéletben, mint a cukrot (Esterházy után szabadon). Mindenki gyűlölködik, aki mást kritizál, aki egy életmóddal, életfelfogással, értékrenddel vagy vallási nézettel kapcsolatban kritikát fejt ki. Az új törvény elfogadása után üldözhetővé válnak mindazok, akik Jézust követve „szeretik az igazságot, és gyűlölik (!) a gonoszságot” (Zsoltárok 45,8; Zsidókhoz írt levél 1,9), hiszen nézeteik terjesztésével „gyűlöletre izgatnak” bizonyos magatartást követőkkel szemben.
Egyértelművé kell tennem: az antiszemitizmussal és a hozzá hasonló gyűlöletes nézetekkel szemben minden tisztességes embernek kötelessége fellépni. Amikor Norvégiában néhány éve háromszáz fasiszta felvonult Oslo utcáin, néhány héten belül háromszázezren vonultak fel egy antifasiszta tömeggyűlésen - az ország politikai és egyházi vezetőivel az élen -, hogy elítéljék a fasizmust. A magyar politikusok úgy látják, könnyebb a rendőrséget mozgósítani törvények által, mint százezreket a politikai meggyőzés eszközeivel rádöbbenteni a náci eszmék elfogadhatatlanságára. 
A törvény módosítása nyilvánvalóan alkotmányellenes lépés lenne, és sokkal több kárt okozna, mint aminek az elhárítására törekszik. Kétségtelen, hogy a fasiszta, antiszemita nézetek sértőek és aggodalmat keltőek, de ennél sokkal több aggodalomra adna okot, ha egy nem túl nagy létszámú antiszemita csürhe miatt mindenkinek a véleménynyilvánítási szabadságát korlátoznánk. Nem vitatható, hogy a köztörvényes bűnözés aggodalmat kelt a törvénytisztelő polgárokban, de ki mondja ma Magyarországon, hogy este tíztől vezessünk be kijárási tilalmat, hogy ezzel vessünk gátat a bűnözésnek? A kijárási tilalom, a mozgásszabadság korlátozása nagyobb ár lenne, mint aminek az elhárításra törekszik. Ugyanez a helyzet a vélemény- és szólásszabadság ügyében is. A történelem kétségtelenül igazolta, hogy az antiszemita nézetek terjesztése milyen csapást jelent az emberiség számára, de bizonyította azt is, hogy a szabadság korlátozása, a szavak, gondolatok, vélemények büntetendővé nyilvánítása milyen veszéllyel jár.
A magyar jog ugyanakkor nem eszköztelen az uszítással szemben. Vannak esetek, amikor lehetne élni a törvény szigorával, de nem tették. Sokan emlékeznek még arra, hogy a labdarúgó-bajnokság utolsó fordulójában az FTC-Debrecen mérkőzés után huligánok antiszemita jelszavakat skandálva törtek-zúztak az Üllői úton. Itt nyilvánvalóan nemcsak szélsőséges véleményekről volt szó, hanem gyűlöletből fakadó tettekről is. Kit és milyen módon vontak ezért felelősségre? Miért tudjuk úgy, hogy csak rendbontás szabálysértése, vagy garázdaság miatt indult eljárás? Miért nem foglalkoznak azóta sem ezzel a pogromszerű eseménnyel? Ezek a tettek sokkal inkább kimerítették a törvényi tényállásokat, mint Hegedűs szavai, hiszen itt a szavakat tettek követték, míg Hegedűs utálatos nézetei, tulajdonképpen semmilyen hatást nem váltottak ki. (A felháborodáson, elítélésen és elutasításon kívül.)
Meglepő a Hegedűs-ítéletet követő azon fejlemény is, hogy a kisebbik kormánypárt, amelynek képviselői a parlamenti vitában következetesen és színvonalasan érveltek a szólásszabadság mellett, a törvénymódosítás ellen, hirtelen megváltoztatta álláspontját és úgy döntött, hogy megszavazza a törvényt. Igaz, hozzátették, hogy egyúttal kérik, hogy a köztársasági elnök küldje el az ő támogatásukkal is megszülető javaslatot az Alkotmánybírósághoz előzetes normakontrollra. Erről a politikáról csak a régi vicc juthat eszünkbe. „Doktor úr - mondja a páciens -, mostanában olyan bizonytalan vagyok. Vagy mégsem?”
A gyűlöletbeszéd körüli vita újabb fordulatot vett, amikor a Legfelsőbb Bíróság elnöke nyilatkozatban utasította vissza a bíróságot kritizáló nyilatkozatokat, sőt jogi lépéseket is kilátásba helyezett. Az elnök nyilatkozata két személyt nevesített, akiknek a nyilatkozatát különösen sérelmesnek tartotta, az egyik nyilatkozó Kaltenbach Jenő kisebbségi biztos volt, aki nem a Hegedűs-ügy, hanem a szegedi kártalanítási per apropóján, bár állítása szerint nem a konkrét ügyről nyilatkozott. A jogi lépésekkel is megfenyegetett másik nyilatkozó Tamás Gáspár Miklós filozófus volt, aki egy újságcikkben azt állította, hogy „a bírák jelentős része ahhoz a felső középosztályhoz tartozik, amely cigányellenes, nőellenes, homofób, idegengyűlölő, antiszemita és mélyen lenézi a kitaszított szegényeket”. 
A Legfelsőbb Bíróság elnökének nyilatkozata több szempontból is meglepő. Először is meglepő, hogy az elnök nem azokat támadta meg nyilatkozatával, akiket valóban megillet a kritika, nevezetesen a közhatalmat gyakorlókat. A bíróságok függetlenségét ugyanis nem veszélyeztetik a kisebbségi biztos, a filozófusok vagy közírók nyilatkozatai, ezzel szemben a miniszterek vagy a képviselők nyilatkozatai igen, hiszen nekik - ha áttételesen is - van lehetőségük, hogy a költségvetésen keresztül retorziókat alkalmazzanak a bíróságokkal szemben. Az ügy kapcsán a köztársasági elnök is nyilatkozatot adott ki, amelyben helyesen mutat rá, hogy az ítélkezés kritikája „a közhatalmat gyakorló személyek részéről - tekintettel a hatalmi ágak elválasztására és a jogállamiság követelményeire - veszélyeztetheti a bíróságok alkotmányban garantált függetlenségét”.
Más a helyzet a kisebbségi biztosnak és Tamás Gáspár Miklósnak, vagy bárki másnak a bíróságok tevékenységét vagy egyes ítéleteket kritizáló véleménye kapcsán. Az alkotmány és a nemzetközi normák is a bíróságok ítélkezésének nyilvánosságát írják elő. A bírósági eljárások nyilvánosságának elve azt juttatja kifejezésre, hogy a közpénzekből tevékenykedő bíróságok tevékenységüket a nyilvánosság kontrollja alatt végzik. A nyilvánosság kontrollja tudja leghatékonyabban megvédeni a társadalmat a bírói önkénnyel szemben. A nyilvánosság követelményéből fakad, hogy a bíróságoknak nyilvánosan kell kihirdetni ítéleteiket (még akkor is, ha egyébként valamilyen oknál fogva zárt tárgyalást tartottak), és ezek az ítéletek nyilvános viták tárgyát képezhetik. 
Kétségtelen, hogy a rendszerváltást megelőzően a bíróságoknak nem kellett azzal foglalkozniuk, hogy az ítéleteket hogyan kell közérthetően és meggyőzően megindokolni, és az elmúlt években sem történt ebben jelentős változás, de a bíróságok nem zárkózhatnak valamifajta felsőbbrendűségi elefántcsonttoronyba, és nem vonhatják ki magukat az értelmes nyilvános vita alól.
A konkrét ügyek, amelyek vitát robbantottak ki, indokolják is a vitát. A szegedi üggyel kapcsolatban le kell szögezni, hogy az ügyben érintett bíróságok többféle súlyos hibát is elkövettek. Abban, hogy az érintett ügyben két ember ártatlanul ült tizenöt hónapig börtönben, felelősség terheli azokat a bírákat, akik elrendelték, illetve meghosszabbították az előzetes letartóztatásukat. Sajnos az ilyen eseteket tökéletesen megelőzni nem lehet, de a társadalom joggal várná el, hogy a hibákat követően az igazságszolgáltatás mindent megtegyen az általa okozott károk mérséklésére, még ha nyilvánvaló is, hogy az elszenvedett sérelmek (a szabadság elvonása és a megaláztatás) pénzzel nem orvosolhatók. Ezek után kétségtelenül vitára ingerlő, hogy a bíróság az áldozatok „primitív személyiségére” hivatkozva nem ítéli meg a követelt kártalanítást. (A vita még akkor is indokolt, ha a bíró csak rosszul fogalmazott vagy a szavait félreérthetően idézték.)
A Hegedűs-ügy kapcsán pedig azért indokolt a vita, mert bár a Fővárosi Ítélőtábla felmentette a vádlottat, az ügyészség és a Fővárosi Bíróság ettől eltérő álláspontra helyezkedett. Az ügy kapcsán kirobbant vitában két álláspont ütközik a nyilvánosság előtt. Az egyik álláspont - a Fővárosi Bírósággal azonos véleményt vallva - azt állítja, hogy amit Hegedűs tett, az bűncselekmény. 
A másik álláspont - az Ítélőtáblával egyetértve - úgy látja, hogy nem volt bűncselekmény, mivel nem lépte túl a véleménynyilvánítás alkotmányos kereteit. 
A Legfelsőbb Bíróság elnökének, jogkövetkezménnyel fenyegető nyilatkozata súlyos ellentmondást tartalmaz. A legfőbb bíró tiszteletet követelhet annak a bírósági álláspontnak, amely szerint nem fűződhet jogkövetkezmény egy antiszemita, kirekesztő mondathoz, mert azok bár „sértőek, meghökkentőek, aggodalmat keltőek”, nem valósítanak meg bűncselekményt. Ugyanakkor nem fenyegethet meg jogkövetkezménnyel olyan véleményt, amely kétségtelenül úgyszintén „sértő, meghökkentő, aggodalmat keltő”, csak ezúttal nem a zsidókat, hanem a bírókat illeti. Ha ugyanis Hegedűs Lórántot megilleti az a jog, hogy sértő, meghökkentő és aggodalmat keltő gondolatokat tegyen közzé a magyarországi zsidókkal szemben, akkor Tamás Gáspár Miklóstól sem vonható meg ez a jog a bíróság tagjai vonatkozásában. 
Bár személy szerint nem értek egyet azzal, amit Tamás Gáspár írt, de amit írt az nem tényállítás volt, csak vélemény. Egy magánember véleménye, aki semmiféle közhatalmat nem gyakorol, így véleménye, nézetei vagy gondolatai csak intellektuális kihívást, vitára ösztönző álláspontot képviselnek, de a bíróságokat fenyegető veszélyt, amivel szemben jogi lépéseket kellene tenni, semmiképpen. Már a nyilvános visszautasítást is lehet eltúlzott reakciónak nevezni, a jogi lépéseket azonban mindenképpen annak kell tartani.
Külön paradoxona a helyzetnek, hogy a kritikákkal szemben éppen az a Csurka István próbálja - antiszemita kirohanásokkal tűzdelt nyilatkozatában - megvédeni a bíróságot, akit nemrég a szabályszerű bírósági idézéssel szembeni engedetlenség miatt rendőröknek kellett előállítania egy ellene folyó eljárásban.
Az ügyből a bíróságoknak szerencsésebb lenne azt a következtetést levonni, hogy munkájuk során, az ítéletek kihirdetésénél nagyobb gonddal kell eljárniuk. Fontos, hogy döntéseiket közérthetően és világosan indokolják meg, és különösen fontos, hogy egy nagy érdeklődésre számot tartó ügyben, a nyilvános tárgyaláson a bíró mindenki számára meggyőző és érthető ítéletet hozzon. Ha pedig a korábban eljáró bírósággal homlokegyenest ellentétes következtetésre jut, akkor ennek okát különösen fontos elmagyarázni. Még így is születhetnek közfelháborodást kiváltó ítéletek - hiszen néha a törvényes és igazságos döntések is szemben állhatnak a többség véleményével -, de mivel a bíróknak nem kell újraválasztatni magukat, a közfelháborodás nem érinti függetlenségüket.
A vélemények közlésének jogszabályi korlátozása azonban csírájában folytja el a szabad demokratikus vitát, ez pedig a szabadság és a demokrácia végét is jelenti.