Szobota Zoltán
Egy mélyről jött ember

- Hogy kerültél a víz alá?
- Kiskoromban intézetben nevelkedtem, nem ismertem sem az apámat, sem az anyámat, nem is láttam őket soha. Először Budapesten voltam, onnan átvittek Pilisszántóra, majd kivett egy ember az intézetből, hogy ő lesz a nevelő- szülőm. Aztán eladott ilyen búvárkalózoknak Bulgáriába. 

Miklósi László. 200 métert úszik víz alatt egy levegővétellel 

- Ez mikor volt?
- Arra már nem emlékszem, kicsi voltam. Akkor még nem tudtam úgy gondolkodni, hogy hány éves vagyok. Egy bajszos, vörös hajú ember kedveskedett nekem az intézetben, mindig kérdezte, hogy hozzon-e nekem autót ajándékba, de nem tudtam válaszolni, mert nem volt szókincsem, nem tanított senki beszélni. Amikor kivett, azt mondta, hogy át kell engem helyezni máshová, és sokkal jobb lesz, ha sok gyerekkel lehetek együtt, és ehhez hasonlókat dumált be nekem. Én meg elhittem neki. 
- Pénzért adott el?
- Nem tudom, hogy pénzért, nem fogtam én fel, hogy mi történik.
- De hát ennek kellett, hogy nyoma legyen papíron. Nem hiányoztál az államnak?
- Ezek szerint nem. Akkoriban mindent el lehetett intézni.
- Mit kellett dolgozni?
- Le kellett menni a víz alá minden hülyeségért. De nem csak én voltam ott kicsi, aki dolgozott, hanem még sokan. Fizetést nem kaptunk érte. Enni adtak, és egy hajón laktunk. Mi gyerekek a hajófenékben aludtunk, tudod, így alul-felül ágyakon egy csomóan. Volt egy haverom is, egy laoszi fiú, akivel mindig versenyeztem, hogy ki bírja tovább a víz alatt, meg ki tud mélyebbre menni.
- És hogy beszélgettetek?
- Mutogattunk. Sok országból voltunk ott. 
- Mit kellett felhozni a víz alól?
- Mindent, ami csak létezik. Kagylót, kancsókat, ilyen régiségeket. Télen pedig zsákokat cipeltünk fel a hajóra.
- Meddig voltál fogságban?
- Öt-hat évig, azt hiszem.
- Hogy kerültél haza?
- Egy magyar iskolaigazgató talált rám, aki ott nyaralt, a Salamon Feri bácsi. Elkezdtünk beszélgetni, és ő hozott vissza.
- Iskolába jártál?
- Már rég iskolába kellett volna járnom, mikor hazajöttem. A Feri bácsi íratott be Csepelre, nehezen tanuló felnőttek közé. Kertészeti általános iskola volt, két év alatt elvégeztem. Közben kollégiumban laktam, és a kerti munkákért kaptam pénzt. Utána a Feri bácsi beíratott egy malomipari iskolába, ahol molnárnak tanultam. Azt is elvégeztem, utána két évig dolgoztam molnárként a ferencvárosi malomban. De gondoltam egyet és eljöttem, mert többször is ellopták mindenemet. Megkaptam a fizetésemet, betettem a szekrényembe, eltűnt. Szerintem azok lopták el, akik a rizshántolóban dolgoztak, és sokat voltak börtönben. Felháborodtam, és eljöttem. Mivel a kollégiumot is otthagytam, nem tudtam hova menni. Ismertem egy papot, a Lajos bácsit, aki segített albérletet találni, csak abba meg nem volt víz és fűtés, és jött a tél. Minden vasárnap toltam egy tolószékes nénit a szomszédból a templomba. Ott énekelt a kórusban. Az az öreg néni, aki hozzá járt takarítani, az mondta, hogy van felvétel egy kollégiumba takarítónak. Gondoltam, télre meglesz az állásom, nyáron meg megyek külföldre búvárkodni a búvárszövetséggel. De aztán lekerültem a konyhára, és azó-ta is ott vagyok. Ez olyan tizennégy-tizenöt éve lehetett. Egyszer még elmentem egy bicikliszervizbe dolgozni, de aztán a főnök visszahívott a konyhára, mert azt mondta, hogy jó munkaerő vagyok.
- Szakács vagy?
- Nem, mosogatok.
- Közben sportoltál tovább?
- Igen, de az úszást hanyagoltam, mert úgy voltam vele, hogy végre megszabadultam a kalózoktól. Nem akartam még gondolni sem rájuk, nagyon sokat kellett dolgozni. Inkább futottam. Részt vettem maratoni versenyeken, amiket sosem nyertem meg, de élveztem a küzdelmet. 
- A búvárszövetséggel hogy kerültél kapcsolatba?
- Feri bácsi mutatott be Vörös Jánosnak, a búvárszövetség elnökének, hogy készítsenek fel versenyekre, mert akkor már tudtam négy-öt percet víz alatt egy levegővel. Mindig segítettem a búvároknak cipelni a cuccokat, palackokat, ezt-azt, ismerték a képességeimet, hogy meddig tudok lent maradni, de sokan nem kedveltek ott, irigyek voltak, mert ők ennyit nem bírtak víz alatt, mint én. Mindig ment a duma, beszólások. Vörös János szeretett, de ő sajnos meghalt. 

„Általában hajóroncsokba kellett beúszni és körbefotózni” 

- Említetted a nyári munkát. Te mihez kellettél a búvároknak?
- Ahová nem fértek be a búvárok a palackkal, oda merültem én egy szál fürdőnadrágban és lefényképeztem, amit mondtak. Voltunk Olaszországban, voltunk a Vörös-tengeren, össze-vissza mindenhol. Általában hajóroncsokba kellett beúszni és körbefotózni, hogy el tudják dönteni, érdemes-e foglalkozni vele. Olyan is volt, hogy mondta egy ember, mielőtt külföldre mentünk, hogy vigyek neki igazgyöngyöket, és kifizeti. Aztán vittem neki egy egész zacskóval. Előtte a koleszba, ahol mosogatok, még adtam a portás néninek. Párat kivettem magamnak belőle, meg adtam párat egy lánynak, akinek udvaroltam, meg az uszodákba adtam az úszómestereknek.
- Csak így osztogattad az igazgyöngyöket? Tudtad, milyen drága ezekből egy darab?
- Tíz évvel ezelőtt került egy darab harmincezer forintba, de én az egész zacskó-
ért kaptam összesen ötezret. Számomra különben nem volt olyan nagyon értékes. Volt benne sok fekete és egy kevés fehér gyöngy is. Kábé húsz métert leúszik az ember, és ott van. Teleszedtem egy zsákot kagylóval, visszaúsztam, a hajón meg magától kinyílik, és úgy van benne, hogy… lerajzoljam neked?
- Ne, inkább magyarázd el!
- Alul van a kagylóban az élőlény, úgy néz ki, mint egy hajszárító, és az egyik végénél ott a gyöngy. A szennyeződés ellen váladékkal védekezik, ez rakódik le egy helyen, és keményedik meg. Ha megfúrod, látni az évgyűrűit, mint a fáknál, és ez alapján határozzák meg az értékét.
- Hogyan edzettél, milyen technikával fejlesztetted magad?
- A BVSC uszodájába jártam, és az úszómesterek mérték az időmet. Vízipólósokkal versenyeztem, hogy ők a vízen, én meg alattuk úsztam a hosszokat, hogy ki nyer. Aztán biciklizés közben visszatartottam a levegőt. Egyszer fogadásból megittam egy üveg sört a víz alatt, és utána háromszor megúsztam az ötvenméteres medencét a víz alatt ugyanazzal a levegővel, és akkor elájultam. Ők meg csak mérték és csodálkoztak, hogy milyen sokáig bírom, és amikor megfordult a testem, akkor jöttek rá, hogy kikapcsoltam. Ahogy kihúztak, egyből fölébredtem. 
- Tudtad, hogy a szabadtüdős távúszás világcsúcsát a dán Stig Severinsen tartja 166 méterrel?
- Nem tudtam, de akkor azt én már rég megdöntöttem, mert én négyszer végig bírom úszni az ötvenméteres medencét egy levegővétellel. Pont amikor ez az ájulás történt, akkor intézte el nekem a Salamon Feri bácsi, hogy odakerüljek a BVSC-hez másodállásba úszómesternek, de emiatt kitiltottak. Átmentem edzeni a Margit-szigetre, de ott meg azt hitték, hogy nagymenőzök, azért úszok mindig a víz alatt, meg a búvárok is elkezdtek szekálni, akiket ott oktattak a műugró medencében, aztán onnan is eljöttem.
- Ekkor mennyit bírtál már víz alatt?
- Hát ha nagyon megerőltettem magam, akkor hét percet. Attól függött, hogy milyen az időjárás. 
- Mi köze a merülésnek az időjáráshoz?
- Mostanában már a tüdőmmel is megérzem a rossz időt, mint a frontosok. Ha rossz idő van, akkor tovább bírom víz alatt, a felszínen meg úgy érzem, mintha szét akarna feszülni a tüdőm.
- Tud még valaki Magyarországon ennyi ideig lent maradni, mint te?
- Nem tudom. (A magyar csúcs 5 perc 4 másodperc, a cseh Martin Stepanek világcsúcsa 8 perc 6 másodperc. - a szerk.)
- Voltál már versenyen?
- Nem. Egyszer a Frei Tamás majdnem kihívta nekem a szabadtüdős merülés világcsúcstartóját, aki akkor egy francia volt, de aztán bekavartak neki, és nem lett az egészből semmi. A jelenlegi rekordot egy kubai srác állította fel, ő 170 méter mélyre merült. Ebben a műfajban gép húzza le őket, akkor engedik el a csörlőt, amikor akarják, és ott kapnak egy kártyát mélybúvároktól, hogy meddig mentek, majd levegőzsákkal jönnek fel. Az egész nem tart tovább két-három percnél.
- Te le tudnál menni ilyen mélyre?
- Persze, még tovább is. Triesztben tavaly nyáron hatvan métert merültem mindenféle segítség nélkül, csak úgy hobbiból. Rákötöttem a derekamra ólomsúlyokat, négyet vagy ötöt, és egy idő után levágtam magamról. Különben meg, ha lemegy az ember egy bizonyos mélységbe, onnan már könnyebb tovább úszni.
- Hány méter után lesz sötét, ha természetes vízben merülsz?
- Attól függ, hogy milyen koszos a víz. Általában már tíz méteren, de van egy zseblámpám, amibe nem kell elem, hanem csak felrázom és egy mágnesgenerátor segítségével világít több száz méterre. Nem szabad megijedni a sötétben, mert akkor vége. 
- A keszonbetegség, vagy a víznyomás mennyire veszélyezteti a szabadtüdős búvárokat?
- Á, az csak akkor probléma, ha palackkal merül az ember. A víznyomásnál meg arra kell figyelni, hogy ne legyél náthás. Ha lemennél ilyen mélyre, és nincs váladék az orr- vagy a homloküregedben, akkor nem éreznéd a nyomást. A dobhártyánál érzékelhető feszítést pedig egy nyeléssel ki lehet egyenlíteni. Visszafelé sem kell méterenként megállni, mint a palackosok, lehet simán felúszni, vagy levegőzsákkal, hogy gyorsabb legyen. 
- Mi a titkod?
- Nincs titkom. Sokat kell futni és kerékpározni, hogy erősödjön a tüdő. Merülésnél meg nem szabad kapkodni, hanem nyugodtan kell mozogni és figyelni, hogy megmaradjon az önuralom. Nem szabad semmire sem gondolni, csak arra, hogy milyen szép a víz alatt, meg ilyenek. 
- Miről szól most az életed?
- Egy lakókocsiban lakom, hogy tudjak lakásra gyűjteni. Melózok, aztán edzek valamelyik uszodában, futok, hétvégén meg kirándulok. Jobban szeretek egyedül lenni, mint társaságban. Megnyugszom a természetben. Meg nem is nagyon értek szót az emberekkel.
- Te egy két lábon járó világszám vagy, tele lehetőségekkel. Nem érzed úgy, hogy kárba vész a tehetséged a mosogató mellett?
- Már sokszor próbálkoztam, de nem igazán érdekelt senkit az, amit tudok.