A Kr. u. második században egy olyan világszemlélet vált rendkívül népszerűvé és ezáltal a korabeli kereszténység egyik legnagyobb riválisává, amely szerint a mennybe jutáshoz szükséges üdvözítő erő nem a bibliai hitből, hanem bizonyos ismeretek megszerzéséből származik. Az iménti, úgynevezett gnosztikus felfogás ellen a leghatározottabban talán az az Irenaeus lépett fel, aki a század második felében Lyon püspökeként tevékenykedett.
Ezt megelőzően azonban már Pál apostol is rendkívül határozottan intette leghűségesebb tanítványát, Timótheust, hogy óvakodjon azoktól a szakadár tanítóktól, és még inkább eretnek tanításaiktól, akik hangzatos beszédekkel olyan színben tüntetik fel magukat, mintha valamilyen titkos tudás, ismeret (gnószisz) birtokában lennének, holott valójában nem tudnak semmit, és ennélfogva a beszédük álszent és üres. Ezen túl pedig ellentmondások után kutatnak a szentírás szövegeiben, és különféle ellenvetéseket fogalmaznak meg a bibliai kinyilatkoztatással szemben, melyek által egyúttal saját tanaikat igyekeznek igazolni: „Óh,
Timótheus, őrizd meg, ami rád van bízva, elfordulván a szentségtelen, üres beszédektől és a hamis nevű ismeretnek ellenvetéseitől, amellyel némelyek kevélykedvén a hit mellől eltévelyedtek.” Ezek a tanítók tehát a hit valósága helyett a tudásra, a természetfeletti eredetű, csak a kiválasztottak számára elérhető titkos, misztikus tudásra helyezik a hangsúlyt, de ezáltal el is szakadnak az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatásba vetett hittől, a keresztény élet egyik legfőbb építőkövétől. Ezzel szemben Pál arra buzdítja Timótheust, hogy őrizze meg a rábízott szellemi örökséget.
Fenyegető előjelek
Pál tehát már a Krisztus utáni első század hatvanas éveiben figyelmeztet a mai néven gnoszticizmusként ismert vallási-szellemi áramlat terjedésére, sőt már a negyvenes-ötvenes években keletkezett Galáciaiakhoz és Kolosszeiekhez írt leveleiben, valamint a Korinthosziakhoz írt első levelében is egyértelmű a gnosztikus világszemlélet elleni érvelés. János apostol első század végén keletkezett evangéliumában és leveleiben még erőteljesebben érzékelhető az úgynevezett antignosztikus él. Ezen írásokban a szerző kertelés nélkül az Antikrisztus szellemének nevezi azt a spirituális erőt, amely a gnózis mögött áll, és amely a történelem végének apokaliptikus időszakában addig soha nem látott mértékben fogja alakítani a világ berendezkedését. Fő célja János szerint a Szentírásban kinyilatkoztatott igazság meghamisítása, a názáreti Jézus Krisztus által az egyházra rábízott igének és Szellemnek hamisítványokra történő felcserélése, és végső soron a Krisztus, a Messiás helyére egy hamis Messiás, egy hamis Krisztus beállítása.
Úgy tűnik azonban, hogy az első század vége felé, János apostol elköltözésének időszakában a gnózis még inkább elszigetelt jelenség volt, és semmiképpen nem jelentett tömeges problémát a kor egyháza számára. Ehhez minden
bizonnyal az is hozzájárult, hogy az apostolok és a tanítványok első nemzedéke még nem költözött el a földi életből, és az apostolok karizmatikus tekintélye vissza tudta szorítani a gnosztikus tendenciákat. A fent említett apostoli levelekből úgy tűnik, hogy a kor gnosztikusai többnyire az egyházban kezdik pályafutásukat, mint bármely más keresztény, azonban egy ponton meghasonlanak hitükben, elszakadnak az igében kinyilatkoztatott igazságtól, és egyre inkább úgy érzik, hogy „feltalálták a spanyolviaszt”. Más szóval saját tanrendszert, komplett mitológiát, teremtéstörténetet, megváltástant, ember- és angyaltant hoznak létre, amihez tekintélyi alapul továbbra is a Szentírást, illetve annak bizonyos részeit kívánják felhasználni. Írásértelmezési elveik gátlástalanul önkényesek, a Szentírás belső értelmezési szabályaira fittyet hányva saját kitalált elméleteiket kívánják a kiragadott részekkel igazolni.
A gnózis „virágkora” Rómában
Ezek a „tanítók” a második század közepén a Római Birodalom keleti és déli területeiről áttelepülve sorra teszik át „szolgálatuk” székhelyét Rómába, a birodalom fővárosába, és a század második felére a főáramú kereszténység rendkívül komoly riválisaivá válnak. Tevékenységükről legtöbbet a század második felében Lugdunum (a mai Lyon) püspökeként tevékenykedő Irenaeus egyházatya fő művéből, az Eretnekségek ellen című munka öt könyvéből tudunk meg, amely részletesen taglalja a különféle gnosztikus irányzatok főbb tanításait, betekintést adva a gnosztikusok életvitelének néhány részletébe is, valamint részletesen cáfolva tévtanaikat mind logikai, mind szentírási érvek segítségével.
Tőle tudunk arról is, hogy Kr. u. 140 körül érkezett Rómába a kis-ázsiai Szinópéből az a bizonyos Markión, akit az ottani helyi gyülekezet vezetője, mégpedig nem más, mint saját apja, kizárt a közösségéből hamis tanítások hirdetése miatt, majd Rómában is hamarosan hasonló sorsra jutott. Ezután állította fel rivális egyházát, amely még halála után is működött Rómában. Tanításának legfőbb jellemzője az volt, hogy szembeállította egymással az Ószövetségben magát kinyilatkoztató Teremtő Istent, mint aki „bosszúálló, szigorú, könyörtelen, zsarnok” és az újszövetségi írásokból megismerhető, Jézus kegyelmes Atyjaként kijelentett „megbocsátó, szeretet-Istent”, aki mindenkivel csak jót tesz. Ezt a felfogását Antitézisek című munkájában dolgozta ki. Talán nem véletlen, hogy Pál apostol már nyolcvan évvel korábban óvott a gnosztikusok antitéziseitől, ellenvetéseitől. Ez a szembeállítás, elmondhatjuk, sok évszázadot túlélt, és sok helyen, sokféle köntösben újra és újra megjelenik a nyugati gondolkodásban. Markión nem kevesebbet tűzött ki célul, mint a kereszténység megtisztítását az általa judaizálónak tartott, azaz a zsidó gyökereket megőrző hatásoktól. Ennek érdekében teljes egészében elvetette az ószövetségi Írásokat, az újszövetségiek közül pedig csupán a szerinte nem judaizáló szövegeket tartotta ihletetteknek, így aztán az evangéliumokból csak egy csonka Lukács evangéliumra hivatkozott, illetve Pál leveleinek egy részére. Pált tartotta ugyanis az egyedüli szellemi tekintélynek, akit úgymond nem befolyásolt a judaista hatás. Ő volt az, aki először állította fel az általa ihletettnek vélt újszövetségi írások listáját, azaz saját kánonját. Ez azonban, mint említettük, távolról sem hasonlított a ma ismert újszövetségi kánonhoz, viszont, még ha negatív előjelű kísérletével is, de jelentősen hozzájárult ahhoz a folyamathoz, hogy kikristályosodjon a ma ihletettként elfogadott újszövetségi írások listája. Markión tehát az Ószövetség Istenét gonosznak, kegyetlennek tartotta, és ennélfogva a teremtésre, a látható teremtett világra sem tudott úgy tekinteni, mint ami „íme igen jó”, hanem az egész anyagvilágot egy gonosz szellemi lény hiábavaló alkotásának tartotta, ami csupán börtön az anyagvilágon túlról, az úgynevezett teljességből (pléróma) származó szellem számára. Ebből fakadt az a nézete, hogy Jézus Krisztus fizikai testben történt megszületését is tagadta, és ily módon testben való szenvedését is. Állítása szerint a Krisztus csupán látszólagos testben jelent meg, ami nem volt képes szenvedni, és tagadta a test feltámadását is. János apostol már előre utalt első levelében az efféle gondolkodásmód téves mivoltára.
Aszkézis és világmegvetés
Ilyen módon a gnosztikusok az egész teremtett világhoz ellenséges, elutasító módon viszonyultak, a természet rendje számukra gonosz, ellenséges erők munkája volt csupán. Nyoma sem volt a gnosztikusokban az emberi méltóság istenképűségen alapuló bibliai tiszteletének, noha önmagukat mindnyájan a tökéletes tudás és a teljes igazság birtokosainak tartották. Ráadásul más, szintén gnosztikus alapokon gondolkodó irányzatokat sem igen ismertek el az igazság birtokosaiként, ennélfogva a különböző gnosztikus irányzatok közötti
viszony sem volt felhőtlen. Világmegvetésükből következett az is, hogy sem a társadalom, sem a kormányzatok iránt nem tanúsítottak semmiféle elkötelezettséget vagy felelősségtudatot. Etikájuknak kétféle típusa volt, de egyazon állításon alapult, tudniillik azon, hogy a természet rendje teljesen idegen a pléróma-beli, igazi Istentől. Nagyobbik részük szigorú aszkézist követelt meg, a test sanyargatását
és a házasságtól, vagy legalábbis az utódnemzéstől való tartózkodást írva elő. Ezzel kívánták a szellemet megszabadítani a testi vágyak bilincseiből. Más részük viszont éppen a test és a fizikai cselekedetek jelentőségének és következményeinek negligálásából kiindulva erkölcstelen életmódjáról híresült el.
A Szentírás önkényes értelmezése
A Markión-féle gnózisra és ezenkívül a többi gnosztikus irányzatra is jellemző volt a Szentírás könyveinek önkényes szelekciója, a kinyilatkoztatás igéinek kontextustól független, kiragadott értelmezése, amely nem vette figyelembe azokat az írásmagyarázati módszereket, amelyet a kereszténység előtti judaizmusban, illetve a korai kereszténységben általában, viszonylag egységesen, elfogadtak. Például a gnosztikusok nem követték azt az apostoli szerzők által még komolyan vett alapelvet, miszerint „a Szentírás a Szentírásnak a legjobb magyarázója”, amit viszont Irenaeus a gnosztikusok ellenében szisztematikusan alkalmaz.
Irenaeus az az egyházatya, aki az apostoli kort követően először kísérli meg felvenni a harcot a kor burjánzó gnosztikus tanításaival. Ő maga egyszerre volt a gallok között saját nyelvükön igét hirdető prédikátor, valamint az „egyedüli igaz és életadó hit” odaszánt védelmezője kora hamisítóival szemben. Legfőbb eszköze ebben a spirituális küzdelemben maga az írott ige, amelynek szeretete áthatja egész írását.
A később elfogadott újszövetségi kánon szinte összes könyvéből idéz, miközben az Ó- és Újszövetség Istenének azonosságát igazolja. Ez azért is egyedülálló, mivel a mű megírásához, Kr. u. 180-hoz képest még jó kétszáz évet várat magára az újszövetségi írásoknak az egész egyházban elfogadott listája. Irenaeus tehát mintegy megelőlegezi a későbbi kánont művében.
Irenaeus felfogása szerint a teremtő, a gondviselő, a megváltó és a korszakok végén mindeneket megítélő Isten egy és ugyanazon személy. Markión tanait cáfolva kifejti, hogy ha az Isten csupán igazságos és ítélő, de nem jó, akkor nem Isten, azonban ha csupán jó és kegyelmes, de nem hoz ítéletet, akkor sem lehet Isten. Isten egyszerre rendelkezik tehát igazságossággal és jósággal, irgalmassággal, de ezeket a megfelelő időben belátása szerint gyakorolja.
Az Ó- és az Újszövetség egysége és egymásra épülése Irenaeus számára alapvető fontosságú, hiszen nála a világtörténelem értelmezésének ez a kiindulópontja. Szerinte a történelemben kezdetektől fogva egy isteni üdvterv bontakozik ki, melynek következtében a világtörténelem végül az örökkévalóságba fog beletorkollani. Irenaeus számára az anyagvilág Isten Szellemének működési terepe, ahol Isten véghezviszi az egész valóság újjáteremtését. Eszerint az üdvösség nemcsak a szellem és a lélek, hanem a test számára is felkínált isteni ajándék, amely magában foglalja a test feltámadását, éspedig romlatlan és tökéletes minőségben. Az emberi testet úgy tekinti, mint Isten keze munkáját, amely a Szentlélek számára való edény, amelyet a Szentlélek, ha folyamatosan benne lakik, újra és újra megújít, felfrissít. Ezenkívül Irenaeus vallja a világtörténelem végső szakaszában Krisztusnak a romlandóság alól felszabadított földön megvalósuló ezeréves uralkodását, amely az egész akkori emberiségnek egy aranykor beköszöntét hozza majd el. Innen is látható, hogy Irenaeus alapvetően szó szerint értelmezte a szentírási kijelentéseket, még ha azok profetikus előrejelzések voltak is. A szó szerinti értelmezés annál is inkább fontos volt a számára, mivel a gnosztikusok szinte minden íráshelyet csak és kizárólag allegorikus értelemben voltak hajlandók magyarázni, ami szinte minden esetben önkényes, az eredeti jelentéssel és a teljes Szentírás kijelentésével szöges ellentétben álló tanításokhoz vezetett. Irenaeus ezért többnyire ragaszkodik az Írások eredeti értelméhez és csak oly mértékben alkalmaz átvitt értelmezést, amennyiben az már az apostoli levelekben is bevett volt.
Szellem és tradíció
Az egyház által alkalmazott írásmagyarázat és tanítás tekintélyének és hitelességének kérdését Irenaeus kétfelől értelmezte. Egyrészt kijelentette: „Mert ahol az Egyház, ott van az Isten Szelleme is; és ahol Isten Szelleme, ott van az Egyház és valamennyi kegyelmi ajándék; a Szellem pedig az igazság.” Az igazi egyház tehát a Szentlélekkel betöltött hívők közössége, az a hely, ahol Isten elhelyezi ajándékait, és ahol az igazságot hamisítatlanul megőrzik és hirdetik. A Szentlélek folyamatos működése az egyházban tehát a tanítás hitelességének legfőbb záloga és annak biztosítéka, hogy az egyház valóban megőrzi azt a letétet, ami rá lett bízva, és hamisításoktól mentesen adja tovább a következő generációnak. A másik megközelítésben gyakorlatilag abból indult ki, hogy minden gyülekezetben eredetileg maguk az apostolok állították szolgálatba a presbitereket vagy más néven püspököket (episzkoposz: felvigyázó). Így mindenütt visszavezethető az apostolokra a tanításbeli hagyomány, ami ráadásul az egész egyházban egységes, tehát ez a fajta egység
a tanításban szintén azok apostoli tekintélyét támasztja alá. Ez a megközelítés Irenaeus korában még nem tűnt veszélyesnek, mivel a gyülekezetekben hirdetett tanítás nem állt ellentétben az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás írott formájával. Néhány évszázad múltán azonban a püspökök és azok közül kifejezetten a római gyülekezet püspöke a fenti gondolatmenetre hivatkozva abszolút tekintélyt követelt magának a többi püspök felett tanításbeli kérdésekben is.