Tihanyi Péter, Erdei L. Tamás
Elment a legnagyobb – mondja Kokó a halhatatlan Papp László távozása után

- Tudom, hogy nagyon szeretted és tisztelted Papp Laci bácsit. Mit mondanál róla, hogyan búcsúznál tőle?
- Akkor dolgoztam vele hosszan együtt, és akkor ismertem meg igazán mint embert, mikor a nyugdíj felé közeledett. Tíz napot tölthettem vele Amerikában, ahol együtt laktunk és együtt edzettünk. Az a fajta embertípus, aki ma már nincs, akire fel lehet nézni, aki hiteles példakép lehet sokunk számára. Keményen, szinte nyersen viselkedett tanítványaival. Fiatalon én is nehezen értettem, nem értettem igazán, miért nem szeret? Felnőtté kellett váljak ahhoz, hogy megértsem, sőt, hogy megértsük, mert ezzel többen is így voltunk, nagyon is szeret ő minket. Csak maximalista. Maximalista volt önmagával és velünk szemben is. Nem tudta a középszert elfogadni. Mindenkit a saját maga tehetségéhez és munkabírásához mért. Vele eltávozott közülünk a legnagyobb. Elment a Mester.

Papp László első Európa-bajnoki címét ünnepli. Maximalista volt Fotó: MTI archív

- A Chacón elleni világbajnoki címvédésen már jóval a mérkőzés előtt győztesként ünnepeltek. Ennek része volt a Magyarországon még szokatlan, hatalmas látvány-show is. A jelenlévő Fidesz-vezetők, de mások is már a harmadik menet elején pezsgőt bontottak rád, a győzőre. Mindez nem tett téged túlzottan magabiztossá, könnyelművé? Nem ilyen és hasonló okok vezethettek oda, hogy ellenfeled ki tudott ütni?
- Az emberi lélek érdekesen működik. Egy esemény megtörténte után, visszafelé le tudja gombolyítani úgy a szálakat, hogy azt a következtetést vonja le: ezt bizony én megéreztem. A vereségem csupán egy rossz lépéskombinációnak, egy rossz irányváltoztatásnak volt a következménye. Nem azért léptem ilyen rosszul, nem azért maradt elöl a bal lábam, és esett le a kezem, nem azért távolodtam el úgy, ahogy nem szabad, és nem azért talált el engem akkor és úgy Chacón, mert túl nagy volt a show és a felhajtás körülöttem. Korábbi meccseim - a világbajnoki mérkőzésem, az Európa-bajnoki csatám vagy az olimpiai bajnoki küzdelmem - ugyanilyen felhajtások közepette zajlottak, és mivel győztem, utólag senki nem mondta, hogy túl nagy volt a felhajtás. Az Üllői úton, amikor tűzijáték mellett vonultam be, vagy amikor a BS-ben tízezer néző előtt szinte felrobbant a stadion, megnyertem a mérkőzést, és mindenki elégedett volt.
Meggyőződésem, a show-nak volt köszönhető, hogy nemcsak a bokszszeretőknek, de a négyéves gyerektől a nyolcvannyolc éves nagymamáig mindenkinek örömet tudott okozni. Valami olyan pluszt, mint most például Baumgartner Zsolt. Tegyük a szívünkre a kezünket, Baumgartner Zsolt nem a világ legjobb pilótája, de egy emberként örül az ország, hogy van egy Forma-1-es pilótánk. 
- Te, aki az emberi akarat határtalanságáról, a küzdelemről olyan hitelesen és megkapóan szoktál beszélni, hogyhogy az első komoly kudarc, az első pofon után abbahagytad; azt mondtad, kész, ennyi, köszönöm.
- Nem a pofon miatt vagy után hagytam abba, hanem mert harminckét éves lettem, és szembesülnöm kellett azzal, hogy a bokszban már nem leszek soha többé jobb. Szembesültem azzal is, hogy elfogyott bennem az a becsvágy, az a fajta akaraterő, ami ahhoz kell, hogy újra visszakerüljek a csúcsra. Elfogyott belőlem a lehetőség is, az, amit az Univerzum látott bennem. Már nem én voltam az Univerzum számára a jövőben is aranytojást tojó tyúk. A családom tagjai, akik addig velem laktak Németországban, hazaköltöztek, mert a gyerekeket Pesten akartuk iskolába járatni. Így én is hazajöttem, belevágtam az iskolába, majd az üzletbe is. Azt, hogy tizenvalahány évig az egyik legszeretettebb sportolója voltam az országnak, az élet nagy ajándékának tartom.
- Azt a nem kevés erkölcsi és kapcsolati tőkét, amit a sportpályafutásod alatt felhalmoztál, át tudod majd örökíteni nemrég indult üzleti életedbe? Vagy a nulláról kell kezdened?
- Nem kell nulláról kezdenem. A mai napig, ha egy óvoda mellett elsétálok, az óvodások üvöltöznek: Kokó, Kokó. Valamilyen szinten kísér a Kokó szelleme, de nem is akarok ebből kibújni. Még egy tárgyalásra sem tudok úgy beülni, hogy a velem szemben ülőnél ne élvezzek előnyöket. Olyan ajánlólevél a múltam, mely óriási tőkévé érhet. És nemcsak az üzleti életben. 
Az ma már Magyarországon nem működik, hogy megalakítjuk, meglökjük, hogy elinduljon, és onnantól kezdve az végig gurul magától. Attól a pillanattól kezdve, hogy Dámosi Zsolt barátommal, társammal - egykori menedzseremmel és munkaadómmal - megálmodtuk és megcsináltuk a Boxutca éttermet, elképesztően sokat dolgozunk a sikerért. 
- Nem bántad meg, hogy belevágtál?
- Nem, talán csak annyit mondanék, hogy kicsit korán vágtam bele. Most végzem az International Business Schoolt. Ma már, hogy tanulom is azt, amit csinálok, pénzügyből és közgazdaságtanból egy kicsit felkészültebb vagyok, mint annak idején. Ma már másképp gondolkodnék. Ma már a jövedelemmegtérülési értékek kiszámolásánál, egy üzleti terv vagy egy megvalósíthatósági tanulmány elkészítésénél sokkal szélesebb ismeretekkel bírok, mint pár évvel ezelőtt. Saját káromon tanulok. Nekem a legjobb tanulóhely az étterem, mert amit az iskolában az órán tanulunk, azt én már délután az éttermemben kamatoztatom is.
- Ez a hirtelen és látványos életpálya-, munkahely- és lakóhelyváltás változtatott valamit a karaktereden, a személyiségeden?
- Én mindig is az álmaimnak élő, ugyanakkor végtelenül földhözragadt, racionalista ember voltam. Az utolsó döntésemet is le tudom papírra írni, és szavakba tudom önteni. Nekem nincsenek elképzelés és pontos terv nélküli napjaim. És véletleneket nem engedek be az életembe. Abban a furcsa helyzetben vagyok, amilyenben a sportoló pályafutásom alatt nem voltam. Ott rögzített helyzetek voltak. Amikor 92-ben nem nyertem meg az olimpiát, pontosan tudtam, mi a következő négy év programja. 
A következő a 96-os olimpiai győzelem. Amikor 97-ben elmentem profinak, akkor is pontosan láttam, hogy mi a végcél, hogy profi világbajnok legyek. Sikerült. Ma viszont olyan világban élek, hogy nem tudhatom, mit fogok két hét múlva csinálni.
- Milyen lehetőségeid vannak, milyen irányban haladsz, mi érdekel?
- Van négy vonal, amin szívesen és boldogan haladok. Az egyik az iskoláim, amik elméletileg két év múlva véget érnek. Hogy később beiratkozom-e másik egyetemre, azt még nem tudom. A másik a média, ahol naponta cserélődhetnek az arcok. Elképzelhető, hogy jövő héten már nem dolgozom a médiában, de ugyanígy az is elképzelhető, hogy valami fantasztikus műsort kapok, ami egészen más irányba viszi majd az életemet. Aztán van az üzlet, ami most a legstabilabbnak tűnik. Ez még sok munkát ad nekünk, de remélhetőleg sok örömet is, mert ezt hosszú távra, tíz-húsz évre terveztük.
- És a negyedik?
- A negyedik a sportdiplomácia. Később akár ez is meghatározhatja az életemet. Csakhogy ez nem úgy működik, hogy én Kovács István vagyok, több nyelven tökéletesen beszélek, közgazdasági ismeretekkel és sportbeli jártassággal rendelkezem, itt vagyok, tessék engem megfelelő feladatokra beosztani. Tudniillik nincs munkaerő-felvétel a GYISM-ben vagy a Miniszterelnöki Hivatalban. Nem tudok odamenni, hogy letegyem a papírjaimat, kezicsókolom, Kovács István vagyok, egyébként nyertem pár versenyt, és szagoltam egy-két öltözőt. Pedig a mi generációnk sokkal felkészültebb az életre, mint a jelenlegi garnitúra. Olyan emberek vannak még nagyon magas beosztásban, szakmai ismeretek nélkül, akik valahogy ott ragadtak régről. Amerikában például a fiatal, agilis, jól kiképzett munkaerőre - mint amilyen a mi generációnk - szinte vadásznak, és horribilis pénzekkel próbálják odacsábítani őket. Magyarországon egyelőre csak a bankszektorban működik ez a szemlélet.
- A Fidesz nem akart lenyúlni téged annak idején?
- Nem akart lenyúlni, és nem is éreztem ezt. Én Orbán Viktorral nagyon jó baráti kapcsolatot ápolok, sokszor fociztunk egymás ellen, és ma is sűrűn találkozunk, bejár ide az éttermembe. Politikáról szinte soha nem beszélünk. Neki is megvan a saját elképzelése az életről, nekem is. 
- Hasonlít egymásra ez a két elképzelés?
- Igen, hasonlít. De nincsen köztünk semmiféle érdek- vagy dacszövetség. Szomorúan látom azt, hogyha kiderül rólad, melyik pártnak vagy 
a szimpatizánsa, bélyegként hordozod azt magadon egy életen át. Ez főleg a jobboldalra érvényes. Én azt szeretném, hogy ugyanúgy nevessünk Farkasházy poénján, mint négy évvel ezelőtt. Ugyanúgy örüljünk Egerszegi Krisztinának vagy Kovács Istvánnak, mint négy évvel ezelőtt.

Kovács István. „Nekem a legjobb tanulóhely az étterem.” Fotó: V. Sz.

- Október 25-én lesz a Chacón-Nagy János mérkőzés. Milyen érzés lesz, ha Nagy Jani megveri Chacónt? Milyen motívumból drukkolsz majd? Valamiféle elégtétel lesz számodra, ha Chacónt elpáholják?
- Janinak van önállóan is elég oka arra, hogy győzzön, hiszen ő is kikapott Chacóntól, nem gondolnám, hogy még értem is küzdenie kell. Nem is várom el tőle. Ráadásul ennek a mérkőzésnek nem ő az esélyese, hanem Chacón. Megkockáztatom, hogy a mérkőzés nézettsége, illetve a mérkőzés körüli show annak köszönhető, hogy ő engem annak idején legyőzött. Egyébként a Chacón-Nagy János mérkőzésre a kutya nem lenne kíváncsi. Nem tudnák, ki az a Chacón, ha engem meg nem vert volna. Nagyon fogok szurkolni a Janinak, de nem abból a motivációból, hogy az engem kiütő sportoló ellen küzd.
- Ha mégis Nagy Jani nyer, nem lesz számodra kicsit kellemetlen?
- Borzasztó volna, ha most utólag úgy gondolkodnának az emberek, hogy ha Nagy Jani megverte a Chacónt, akkor jobb, mint Kokó. Beckham ezek szerint rosszabb focista, mint Koplárovics Béla, aki egyszer a Zalaegerszeg színei-ben győztes gólt rúgott a Manchesternek?
- Te régebben nagy motorrajongó voltál.
- Most is. Egy Suzuki Intruderrel járok. Van egy tizenöt-húsz fős kis brigádunk, a Puffogó Viperák, akikkel robogunk a városban.
- Néha én is látom ezt a csapatot. Ezek szerint te is köztük vagy?
- Igen. Csütörtök esténként „közbotrányt” szoktunk okozni a városban. Hatkor gyülekezünk, és végigpuffogunk a városon. Mi nem száznyolcvannal repesztünk a körúton vagy a Várban, de hangosak vagyunk, feltűnőek vagyunk, és szépek vagyunk. Sokszor nyíltszíni tapsot is kapunk a járókelőktől. 
- Mi vonz benne ennyire?
- Van egy különleges szabadságfílingje. Plusz inkognitóban lehetek végig, mert senki sem ismer fel a bukóm miatt. Van úgy, hogy csak felülök a motorra délután négy órakor, fogok egy havert, és elmotorozunk Esztergomba vagy éppen Tihanyba, és élvezzük, hogy szabadok vagyunk. Íratlan szabály, hogy autópályán nem motorozunk, az hülyeség. Csak úgy érdemes, hogy látod az egész tájat, látod, hogy milyen gyönyörű az ország, látod a felhőket, az eget és mindezt magadba szívod. És ez feltölt.