Esett. Éjjel viharos szél tépte a fákat, a rossz háztetőket, amitől nyugtalanul aludt. Korán kelt: délelőtt szegény Kreutzert temették. Kreutzert Hirschfeld Richárdnak hívták és hatodik hegedűs volt az Operaház zenekarában. De ez érdektelen. Finom ujjaival ezer kártyatrükköt ismert. Aki tudja, mi a kártya, az az ilyen varázslót szívesen csodálja.
- Ha sok-sok estén ültünk együtt, az utolsó reggelén ott kell lennem vele - gondolta.
De magát temette.
A villamoson visszafelé borzasztó élménye volt. Diákok mentek tornatanárukkal kirándulni. Irredenta dalokat énekeltek, zsidóztak. A kalauz csöndre intette őket, durván megfenyegették. „Neked nem fáj Trianon?!” - üvöltötték.
Otthon Sándorka és András várta. Elegánsan, jóképűen, erősen. Tudták, hogy baj van, pontosan jöttek, saját kulcsuk volt.
- Hallom, elküldted a kis varrónőt. Tegnap itt járt, bepanaszolt.
Az apai mondat Andrást érintette, de helyette bátyja nevetett.
- Na hiszen. Két hónapig kerülgetted, és most te léptél le?
- Taktika - közölte titokzatosan Bandi. - De hogy Tátikát zavarja, erről nem volt szó.
- Eh, örüljetek a nőknek - mondta Sándor, mint aki már minden asszonyi helyzetet kipróbált.
És elmesélte a villamost. Nagyon mélyen érintette.
- Miért nem jöttél haza taxival? Kíméld magad - óvta Sándorka.
- Szegény vagyok - mondta Tátika. Nem szerette, ha gyerekei így hívták, de tudta, a pimaszok ellen nincs orvosság. És hozzátette: - Spórolni kell. Hosszú tél jön.
A fiúk ismerték apjukat. Szórta a pénzt, de néha rátört a smucigság.
Amikor mentek, átadott Sándorkának egy cédulát.
- Bécsben egy darabig biztosan itt leszek. Aztán úgyis írok. Tűzre, vízre vigyázzatok.
- Örökség? - kérdezte András. Hirtelen felsírt. Ezen mindhárman meglepődtek, leginkább András.
- Örökség nincs. Menjetek Amerikába. Ez parancs. Nem egyszerre, de menjetek. Nekem az már messze van.
Aztán még ezt mondta:
- Azt hiszem, mint apátok, mindenre megtanítottalak benneteket, ami fontos. Elsősorban a szabadság büszkeségére. És az önérzet felelősségére. És tudtok főzni! Azám. Ne felejtsétek, hogy baj esetén ebből megéltek.
Amikor egyedül maradt, számba vette barátait. Arra jutott: sajnálni fogják, de annyi bajuk van, hogy végül nyugodtak lesznek. Legalább nem kell Bródyval törődni, külföldön van, a rá fordítandó energiát is magukra költhetik.
Egyedül Molnár Ferencnek írt. Pár jó szót.
Aztán bement a bankba. Ausztriától a pénzügyek még nem váltak el teljesen, s úgy gondolta: kevéske megtakarítását átutalhatja a régi közös intézet bécsi fiókjába. És intézkedett a tantiemek, az esetleges honoráriumok felől is. Bár ahogy a dolgok itt álltak: sokra nem számíthatott.
Tudta, csontig fájó honvágya lesz. Méltóságot akart vágyainak, emlékeinek teremteni. Ezért elment Herskovits Fábián rabbihoz. A hagyományhű körzet zsinagógájába. A templom, a tanító, a kántor és a sakter lakásával körülbástyázva talpig kelkáposztaszagban állt. Szívmelengető érzés járta át. Az otthon hangulata. A régi Mama-konyha melege.
- Mit hagysz itt, és mit viszel el? - kérdezte Fábián.
- Már emlékem sincs - mondta Sándor. - Talán csak a színházi vastaps hangja. Hiú vagyok. Az a gyönyörű zene! Vinni meg egy vágyamat viszem: a Rembrandtot. Azt még meg kell írnom.
A drága kicsi rabbi hosszan nézte az írót.
- Ne félj az öregségtől - mondta kedvesen. - Az idős kor előleg az isteni örökségből. Szép ez a magyar nyelv. Két betű különbséggel fontos az egybeesés.
Másnap déli egy órakor indult a bécsi gyors.
Két vékony bőröndöt vitt magával. A könyveit, mármint azokat, melyeken az ő neve szerepelt, jókora kartondobozokba rakta, hogy majd később maga után küldesse. Valamikor így történt ez az első könyve, a Nyomor esetében is. Akkor Gyuláról jött Pestre.
Kossuthra gondolt. Akit Torinóban meglátogatott.
Meg Mózesre, akinek a nyomába eredt a sivatagban.
De szép volt az a nő, aki akkor kísérte. Vagy ő kísérte azt az asszonyt?
(Részlet Benedek István Gábor készülő novelláskötetéből, amely Bródy Sándor életét igyekszik bemutatni.)