Hetek - VII. évfolyam, 42. szám, 2003. október 17

A mai magyaroknak ötvenhat súlyos teher, nem is tudjuk felemelni. Ahhoz képest kellene megítélnünk, vajon mennyi érvényes még a Kommunista Kiáltványból, a nagy forradalmi ideológiákból. Egyszerű és könnyű válasz lenne, hogy semmi, csak a történelemben, melyben élünk, az egyszerű és könnyű válasz általában nem jó.

Ötvenhat addig volt népszerű, amíg lehetett ünnepelni. Minden közösségnek kell valamilyen közös titok, melyre hivatkozik, melynek puszta említése mindenkiből elővarázsolja a legjobbat. Amelynek tudása a bennfentesség érzetét adja. Ötvenhat ilyen titok volt. Szüleink nem meséltek róla, mert az volt a nemzeti konszenzus, hogy a Trabantért cserébe ötvenhat nem is volt. Jó ötlete volt a hatalomnak, hiszen fizetett alkalmazottait leszámítva arra nemigen tudta rábeszélni a többséget, hogy szidja ötvenhatot, viszont ha ötvenöt után egyből ötvenhét következik, akkor a dolog rendben van, folytatódhat a szocializmus építése, haladunk annak útján a kimondó nagy ember össze nem téveszthető hanghordozásában.
Ennek is köszönhető, hogy ma is vajmi keveset tudunk ötvenhatról. A semmit ugyanis a dömping követte. Nyolcvankilencben az utcasarkon többen árultak ropogós WC-papírra nyomott ötvenhatos könyvet, mint manapság a Fedél nélkül hevenyészett kiadványt. Hevenyészni akkor is lehetett, hiszen a kritikátlan elutasítást a kritikátlan elfogadás követte. Az volt a szocialista hatalom utolsó, lelkiismeret-furdalástól űzött korszaka.
Akkoriban lehetett kétmillió forinthoz, autóhoz és irodához jutni legálisan rövid idő alatt. Ehhez annyi kellett, hogy az illető tizedmagával bejelentett egy pártot. Írt három oldal programot, hogy kisember meg demokrácia, jólét meg többpártrendszer, melynek egy szeletkéjét maga tette a nagy közöshöz. Ebben a miliőben minden ötvenhatosnak azért lett igaza, mert addig nem volt. Ilyen könnyen lehetett igazsághoz jutni. Valaki azt mondta, hogy ő bizony harcolt, és akkor harcolva volt. Ezt természetesen igazolnia kellett néhány esztendő szabadságvesztéssel.
Emlékszem a napra, amikor a Ferihegy valahány betonjára lépett Pongrácz Gergely, a legendás Bajusz, aki elhozta nekünk legendás bajuszát, valamint emlékeit és megkopott, de soha nem múló hősiességét.
Magam is ott álltam a várakozók között, írtam róla, hogy hová, arra már nem emlékszem, de rengeteg lap volt, és a felét mi írtuk, a másik felét a titkosszolgálat. Néhány hónap múlva e vitathatatlanul becsülendő ember emléktáblát avatott a Corvin közben, melynek a szovjet filmekből kiábrándulva legendás parancsnoka volt. A legendás parancsnok legendás emléktábláján az áll a ma amerikai filmeket nézőknek: itt győzték le először a történelemben a szovjet hadsereget. Ekkor jöttem rá, hogy engem becsaptak a szüleim. Én ötvenhétben születtem, és azt hazudták nekem a szüleim, hogy Magyarországon. De akkor valahol másutt lehetett mindez, hiszen abban az országban, ahol én felnőttem, ott nem a legendás Bajusz győzött, hanem a gonosz bolsevisták, ami persze semmit nem von le a néhány tucat Corvin közi harcos bátorságából, de azért egy embertől elvárható, hogy igazat mondjon, egy hőstől meg különösen elvárható, mert ha ő sem mond igazat, akkor ki? Így zuhant egymásra ilyen meg olyan ferdület, és lett a titokból nemzeti ünnep. Ennek legfőbb következménye, hogy jelenleg két héttel korábban jár hétvégi házat vízteleníteni az egykori Trabant-tulajdonos. Most Suzukija van, előnyös részletre, és a november hetediki szezonzáró nyárlátogatás helyett október huszonharmadika lett a „Vizek Napja”. Ezzel nagyjából egy időben megtelik minden vidéki szálloda, mert a forradalom legfőbb vívmánya a termálvizes élményfürdő, amit ezen a napon illik kipróbálni, és ha valaki reklamál, mert a gyerek a fejére ugrik, akkor az bizonyosan pufajkás volt, csak a zuhanyzóban levetette, mert a pufajka nehezen szárad, ha átvizesedik.
Egyvalami nem érdekel senkit, maga ötvenhat, a történelem, meg a tanulságok. Évről évre enyhülő tónusú beszédek hangzanak el, évről évre jobban láthatóan kötelességszerűen.

Akkor mi is történt?

Az emberek kimentek az utcára. Állítólag jó idő volt, de akkor is kimentek volna, ha nincs jó idő. A „mi ellen” felsorolhatatlan. A magyar nyelvben van egy szófordulat, miszerint ez vagy az a dolog nem embernek való. Az a néhány év, amit egyszerűen ötvenes éveknek neveztek, ilyen nem embernek való rezsim volt. Miközben épültek a mindenfajta funkciójú kockák, épültek lefelé az emberek. Volt mi ellen lázadni tehát, így könnyedén kimondható, a célkitűzésekkel majdnem mindenki egyetértett. Annyi híve a nyilas kormánynak is volt, amennyi a Rákosi-rezsimnek, sőt ma már nem titok, zavarbaejtően nagy volt az átfedés.
Valamivel nehezebb eldönteni, hogy mit is akartak ezek a sokféle emberek, akiket tekintettel arra, hogy kis országban egyszerre nem lehet kétféle forradalmat csinálni, egy táborba gyűjtött a véletlen. Ebben a táborban ott kiáltozott a tegnapi Rákosi-hívő a tegnapi csendőrrel. A tegnapi Rákosi-hívő csalódott, a tegnapi csendőr nem, viszont először volt módja ezt világgá kiáltani.
Két szép legenda maradt meg ötvenhattal kapcsolatban. Az egyik a tisztaság legendája. Állítólag a betört kirakatokból nem loptak el semmit, s az utcán kint gyűjtöttek nyitott dobozokba a hősök családtagjainak. Ez nagyszerű, mert minden bizonnyal így is volt. Üde színfolt a magyar történelemben, hogy emberek nem az anyagi előnyökért vállalják a közszereplést. Azonban nem szabad tagadni, az utcán elszabadultak a szent és cseppet sem érthetetlen, de azért létező indulatok. Ami a Köztársaság téren történt, az máig homályos. Minden ilyen alkalom kiszabadítja a revansvágyat, és az nem a legjobb tanácsadó.
A másik legenda a szabadságharcé. Ma a hivatalos országos elnevezés: 1956-os forradalom és szabadságharc. Az első fele vitathatatlan, az összes antimarxista és marxista kritériumnak megfelel. Igen, ebben az évben Magyarországon forradalom volt. A másik már kétséges. Az én, lehet, hogy túl igényes felfogásom szerint a szabadságharcban egy ország egész területén az adott ország lélekszámához, katonai erejéhez képest számottevő erő képződik és ez áll harcban az ellenséggel.
Minden tiszteletem a valódi harcosoké, de mondjuk ki végre, ez nem így volt. Voltak szabadságharcosok, de nem volt szabadságharc. Hazánknak akkor nagyjából annyi lakója volt, mint manapság. Ebből a hosszú, üldözési mániás katonai szolgálat miatt jóval több fegyverképes. Éltek még azok, akik részt vettek a világháborúban, tehát elméletileg lett volna emberi erő. Gyakorlatilag nem volt. Sokan adtak a negyedike után bujdoklónak élelmet, volt ki szállást is, sokan dobtak el az utcán röplapot, de nagyon kevesen harcoltak. A veteránok számadatai szerint is csupán ötezer, más, valamivel matematikusabb történetírók szerint háromezer ember mondhatta el magáról, hogy nem csupán utcán hadonászott fegyverrel, hanem el is sütötte, de legalábbis szándékosan megfordult olyan helyen, ahol ennek nagyobb volt az esélye. Ez a létszám azt mutatja, hogy a lakosság zöme úgy nézte ezt a forradalom nevű valamit, mint egy mérkőzést, amiben vannak játékosok meg szurkolók, és leszámítva néhány mai sporteseményt, az utóbbiak vannak többen. Elismételném, hogy a mai magyar népszokás szerint mindenki értse, bár erre az olvasóknak vélem kevés szüksége van, itt nem volt szabadságharc. Összevetésül jegyezném meg, hogy Görgeynek a világosi fegyverletételkor még mindig volt harmincezer katonája, a szabadságharc (a valódi) legjobb napjaiban közel kétszázezren álltak fegyverben az első magyar köztársaságért.
Miért nem többen, miért csak ötezren? Az egyszerű ember nem hitt a sikerben. Úgy volt ezzel, mint a kicsit kételkedő zarándok, aki józan ésszel felfogja, hogy Mária nem jelenik meg neki, de mégis ott a fejében, hogy hátha mégis. Azért gyalog nem vág neki, csak busszal, és úgy is csak akkor, ha közel a parkoló. Az emberek nem hitték el, hogy a Szovjetunió nevű monstrum csak úgy eltűnik innen és lehet, hogy a pesti kisember csekély hősiességről tett tanúbizonyságot, de éleslátása nem hagyta cserben.
Az is gond a maiaknak, hogy mindegyik világnézet híve talál a névsorban piros és fekete pontot. Ötvenhat harcosai ugyanis javarészt nem a rendszert akarták megdönteni. Meg akarták változtatni, de nem akarták az előzőt. Ellentétben a zászló-címerkiosztók javával, akkor még nem emlékezett a többség, milyen fenséges jólét volt a Rákosi-egyenrendszer előtt. Az emberek zöme nem akarta az utóbbit, de nem szerette volna az előzőt sem. Élt a tömegekben valami homályos kép valamifajta demokratikus szocializmusról, ahol az embereket önizgató helyett önigazgató rendszerben foglalkoztatják, élt az emberekben valami homályos képzet arról, hogy a szocializmus egy szép eszme, csak a gyakorlatba nem sikerült helyesen áttenni. Ma ez súlyos gond. A jelenlegi kormány azt állítja, Nagy Imre kommunista volt, baloldali volt, és csak azért nem ő a Kovács László, mert már nagyon öreg lenne, valamint megölték. A túlfél erre úgy reagál, hogy Nagy Imre épp ezért nincsen is, vagy egyszerűen közli a maiakkal, hogy fent nevezett önként vállalt kitartásával kinyilvánította, hová tartozik. Mint minden féligazság, ez is félig igaz. Nagy Imre hosszú utat járt a mártíriumig, de egy biztos, nem arra vágyott, hogy visszatérjen a ma oly népszerű nagybirtok (mert ez az EU-modell, akad, ki ezt képes volt kimondani), meg arra sem, hogy Mindszenty József a konok és hitvalló prímás önmaga fenségterületének tekintse az országot. A demokratikus szocialista forradalom, melyben akadtak polgári elemek - kinek kell ez manapság? Tartok tőle, csak nagyon keveseknek. Ezért is foszlik évente egyre áttetszőbbre, és bújik el a hivatalosság jelentéktelenségében az ünnep.

A forradalomnak rossz az árfolyama manapság. Nyolcvankilencben volt a csúcson. Akkor annyira így volt, hogy azt hittük, magunk is átélői vagyunk a következőnek. Akkor büszkén mondtuk egymásnak, minden generáció megvívja a maga forradalmát, íme, itt a miénk. Bolondot játszottak velünk ismeretlen csúnya bácsik, ma már tudhatjuk. Alig néhány napja olvastam ebben a lapban egy facsimilét, melyből kiderült, a Nagy Imre temetését beharangozó cikkek jó felét társadalmi megbízottak írták közvetlen utasításra. Számomra különösen egy olyan lap neve okozott döbbenetet, melyet két, azt hittem barátom szerkesztett akkoriban. A forradalom mai gyenge árfolyamát épp ennek köszönhetjük. Elmúlt, anélkül hogy meglett volna. Ilyen ez! Ha egy ember nagyon csalódik valamiben, vagy valakiben, úgy tesz, mintha az nem is lenne fontos.
Néhai Antall József, kinek egykori fizetett alkalmazottai már készítik az évfordulós emlékezéseket, egyszer odapökte az ellenzéknek: tetszettek volna forradalmat csinálni! Néha úgy érzem, tetszettünk volna. Nem lett volna ellenfelünk, hiszen míg ötvenhatban Jalta legyőzhetetlen ellenfél volt, addig nekünk Málta megadta a jogot, hogy nekifoghatunk a változásnak. Ma ebben az országban rengeteg a rosszkedvű ember. Rengetegen érzik úgy, hogy becsapták őket. Rengetegen gondolják úgy, hogy valakik elvettek tőlük valamit. S ami a legrosszabb, rengetegen hiszik ma is, hogy semmi közük ahhoz, ami velük történik.
Bármilyen fájó, a változás hozott bizonyos szabadságot, de nem hozott igazi felszabadulást. A felemás változásnak ma még sokkal kevesebb a nyertese, mint a vesztese. Forradalomról beszélni szélsőséges, amolyan társadalmon kívüli hóbort. Gyanakodva néznek azokra, akik nem elégszenek meg az elmúlt tíz esztendő hatalmas eredményeivel, és esetleg úgy gondolják, veszített az ország azzal, hogy nem folytatta ötvenhat torzóját jó három évtizeddel később.
Most megint esett a forradalom részvénye. Megyünk az EU-ba. Bölcseink azt pedzegetik, hogy tulajdonképpen ezzel véget is ér az önálló nemzeti politizálás. Arra célozgatnak, hogy egy EU-tagországban a közös szabályok visszafogják a „szélsőségeket”. Hurrá, csakhogy a forradalom nem kategorizálható így. A forradalom nem szélsőséges, hanem végső megoldás. Kollektív orvosi döntés, hogy nem gyógyszerezünk, hanem műtünk. A gyógyszer, amit beadtak nekünk négy kormány egészségőrei, nem használt. Fáj a fejünk, néha szédülünk is, amikor halljuk az úgynevezett elit hihetetlen történeteit. Az emberek egyre többször mondják: el kell zavarni őket. Ma még elképzelhetetlen, hogy egyszer így legyen, de mi van, ha egyszer valóban úgy dönt a nagyon tisztelt választó, hogy a kínálatból egyiket sem kéri, mert az egyiknek a talpa jár le, a másik viszont beázik, tehát a hólé ellen egyik sem alkalmas? Akkor majd újra megegyeznek valakik valakikkel és „intézkedési tervek” készülnek? Vagy jön a forradalom?
Ötvenhat többnyire fegyvert sem fogott üldözöttjei lassanként eltávoznak közülünk. Egy kis csillogást adott nekik az élet, meg ezt az egyre ködösebb őszi napot. Az év többi napján nem él velünk a történelem, nem hősök a bátrak. Ma még Radnóti szavai igazak: rabló, áruló a hős. Ötvenhat arra jó volt, hogy itt sohasem lett NDK, meg Románia. Ma arra jó, hogy elgondolkodjunk: vajon tetszettünk volna? Nem tudok egy fölényes „á, dehogy!”-gyal válaszolni. Valami nagyon hiányzik ebből az országból. Sok minden. Egyike a katarzis, amit elvettek tőlünk. S az örömöt nem lehet visszapályázni az EU-tól. Nem azzal foglalkozik. S akkor még nem is biztos, hogy nyerünk a pályázaton. Ötvenhat, te állandóan levert, szemet bántó, de mégis oly fényes csillag, nyugodj békében. Halottak napja jön. Azzal nincs semmi baj. Azt mindenki elfogadja.