Hetek - VII. évfolyam, 41. szám, 2003. október 10

Silvio Berlusconi, az Európai Unió soros elnöki tisztét betöltő olasz miniszterelnök október 4-én, az európai kormányfők soros római értekezletén felvázolta vízióját a „szép új Európáról”, amelynek - szerinte - a világ nem kevesebbet köszönhet, mint magát a civilizációt. Ezzel egyidőben a Nobel-díjas magyar író, Kertész Imre a német egység ünnepe alkalmával mondott beszédében újból megkérdőjelezte az „európai kultúrfölény” mítoszát.

Európa kormányfői a tárgyalóasztalnál. Róma képét festik a falra Fotó: MTI

„Európa jövője több évszázados civilizációjából sarjad. A globalizált világ Európájának újból fel kell fedeznie ősi vezető szerepét, újra kell élesztenie civilizációjának gyökereit. Európa valódi identitását nem lehet leírni a földrajzi határok megváltoztatásával, s ezt nem is a politikai történelem determinálja, amelyet túlságosan is gyakran rútítottak el polgárháborúk és tragédiák. Európa valódi identitását kultúrája alakította ki.” Berlusconi e hangzatos gondolata az ügyes hazugságoknak, csalfa csúsztatásoknak, fogalmi tisztázatlanságoknak olyan robbanóelegyét alkotja, amely már-már eléri a kritikus mennyiséget. „Európa elnöke” élesen elhatárolja egymástól az Óvilág politikai és kulturális történelmét: míg az előbbit szerinte (is) szégyenfoltok tarkítják, ez utóbbi épp’ makulátlansága folytán látszik alkalmasnak az Európa-Ház alapozására.
De valóban jogosult-e a kétféle történelem különválasztása? Aligha. Ráadásul a szónok itt használt történeti szakkifejezése („polgárháborúk”) egyenesen hazugság; eufémizmusa („tragédiák”) pedig az álszenteskedés csimborasszója. S ha naivul úgy vélnénk, hogy az előbbi csupán véletlen nyelvbotlás, átmeneti rövidzárlat, megint csak ki kell ábrándulnunk, mivel a beszédben még egyszer felbukkan e gondolat: „1957-ben, itt Rómában született meg az Európai Közösség, egy kezdetleges kicsi Európa, addigi története legdrámaibb polgárháborújának romjain.” Ha nem is volt valaki a második világháború szenvedő részese, annyit nagyszüleitől, szüleitől vagy akár a történelemkönyvekből is tudhat - kellene tudnia! -, hogy a földkerekség 1939 és 1945 között elszenvedett kataklizmáját durva történelemhamisítás „európai polgárháborúnak” nevezni.
Európa politikai és kulturális történelmének különválasztása azért sem lehetséges, mert e kettő éppen az öreg kontinensen fonódott össze szétbogozhatatlanul. Európa hiába feszítette ki sokszor szellemi szabadságát a politikával szemben a végsőkig, hiába szőtte át szenvedélyes tudásvágyát a szigorú igazságkeresés, politikája mindig a régi maradt. Paul Valéry írja: „Az említett (szellemi, kulturális, tudományos) gazdagságból és kivételes forrásokból csak annyit merített, amennyi primitív politikájának még félelmetesebb, még barbárabb fegyvereket adott.” Érdemes megemlíteni, hogy ezt a mondatot Valéry 1945-ben vetette papírra (Regards sur le monde actuel). Csakúgy mint ezt: „Szerencsétlen Európa! Inkább a burgundiak és armagnaciak béka-egér harcát játszotta, ahelyett, hogy megszerezte volna a földkerekségen azt a szerepet, amelyet a rómaiak a maguk idejében meg tudtak szerezni, és századokon át meg is tudtak tartani. Számuk, eszközeik a mieink mellett eltörpültek. Azonban csirkéik belső részeiben több helyes és következetes gondolatot találtak, mint amennyi a mi egész politikai tudományunkban akad.” Kemény szavak ezek, de vajon Európa elmúlt öt évtizedének történelme cáfolta-e őket? Ha csak egy pillantást vetünk az Egyesült Államok vagy akár néhány kelet-ázsiai ország gazdasági, politikai vagy katonai potenciáljának mutatóira, azt kell mondanunk, Európa még mindig távol áll attól a lehetőségtől, amely egykor a római köztársaság számára az imperium Romanum megteremtését történelmi szükségszerűséggé tette. Hiába büszkélkedik Berlusconi azzal, hogy a római szerződés az urbs urbiumban (városok városa), a Római Birodalom egykori fővárosában került aláírásra, a mai Róma halvány árnyéka csak egykori önmagának.

„A háborúk rendszerint akkor válnak véresen keménnyé, amikor magasabb kulturális értékek tragikusan eltorzult formában aktivizálódnak” - írta az osztrák kultúrtörténész, Wolfgang Kraus, aki serdülő fejjel élte át a legutóbbi világégést. A Róma által a barbárok ellen viselt „igazságos háborúk” (iusta bella), a középkori kereszteshadjáratok, a protestánsok és katolikusok közötti vallásháborúk, Hitler harca a demokráciák és a kommunizmus ellen, a kommunizmus és a nyugati demokráciák közötti hideg és forró háborúk, belső ideológiájukat tekintve mind-mind „kultúrharcok” voltak. Sőt, aligha találhatunk a történelemben olyan háborút, amelyet ne valamely hatalmon lévő csoport meggyőződése szerinti „ideális értékekért” vívtak volna. A Medici, Sforza, d’Este, Gonzaga családok, amelyek hajdanán hatalmas megrendeléseket adtak a humanista művészeknek és tudósoknak - s eközben nem riadtak vissza gyilkosságoktól és hódító háborúktól sem - tudós, művelt, kulturált emberek voltak. De vajon összeegyeztethető-e a kultúrával az, hogy Alfonso d’Este barátját, az eposzköltő Torquato Tassót hét évre egy vizes börtöncellába záratta, amelybe csak egy picike ablakon át szűrődött be a fény, csak azért, mert vitája támadt vele? A reneszánsz hercegek művészetért és kultúráért vállalt mecénási szerepe feledtetheti-e velünk erőszakos cselekedeteiket? Az az orvos, aki a náci koncentrációs táborokban halálos kísérleteket végzett élő foglyokon, miközben esténként Bach-szonátákat játszott csellóján, bizonyára értett a művészethez, mégis visszaélt vele. Újra Wolfgang Kraust idézve: „A hatalom a kultúra bűnbeesése - és a világtörténelem bizonyítja, milyen kevéssé volt képes az ember és kultúrája ellenállni a kísértésnek.”
Szintén nem tanulság nélkül való, hogy az újkori Európa történetében alig akadt eddig olyan kormány, amely akkora figyelmet fordított volna a kultúrára és a művészetekre, mint Adolf Hitleré. Hitler, aki mint egykori rajzoló, festő és író, mindig is „voltaképp művésznek” tekintette magát, és szívesen vette, ha környezete is annak nevezte, pontosan tudta, milyen jelentős hatása van a kultúrának és a művészetnek az ember legmélyebb motivációira. Ráadásul „Németország nem csak a gondolkodás, a költészet, a zene nagy klasszikusainak hazája; aligha akadt olyan ország, ahol - a legegyszerűbb rétegeket is beleszámítva - magasabb lett volna az összlakosság műveltségi szintje. A »költők és gondolkodók népének« széles rétegei jobban tisztelték a kultúrát és a művészetet, társadalmilag többre becsülték az értelmiséget, professzorokat, tanárokat, diákokat, költőket és művészeket, mint akár Franciaországban” - írja Kraus. Manapság kevesen gondolnák, mekkora jelentőséget tulajdonított Hitler a színháznak, a filmnek, a művészetnek és a művészeknek, miközben köztudott, milyen iszonyatos pusztító erőket szabadított fel uralmának alig több mint egy évtizede alatt. Gottfried Benn, aki egészen 1938-ig a nácik ünnepelt költőjének számított, így jellemezte a nemzetiszocialista mozgalmat: „olyan forradalom, amelynek tézisei ugyanolyan lendülettel fogták át a művészet problémáit, a költészet leheletfinom formális rezdüléseit, mint a gazdasági és anyagi szféra problémáit”. Ugyancsak egy híres-hírhedt náci költő jegyezte meg: „Azt hitte volna az ember, hogy még soha sem volt ilyen költői kor.” Hitler természetesen sajátos kánont állított fel, amelybe a „kívánatos” és a „nemkívánatos” művészeket és művészeteket sorolták. Az előbbibe tartozott a sematikusan értelmezett görög kultúra, egyfajta leegyszerűsített gótika, Dürer, Holbein és a régi német mesterek képei, ezenfelül Michelangelo, Palladio és persze Goethe, a zenében Beethoven és természetesen Richard Wagner. Ezzel szemben az „elfajult” kultúrát olyan nevek képviselték, mint Kafka, Freud, Wittgenstein, Picasso, Matisse, Schönberg és Einstein.
Mármost ha ezek után egyszerű logikai következtetéssel arra gondolnánk, hogy akkor bizonyára a Hitler által „korcsnak” tekintett művészek az „igazi” európai értékeket hordozók, ugyancsak ki kell ábrándulnunk. A 20. század első felében működő izmusok közül sokan harcba szálltak a demokrácia, a humanizmus, a tolerancia, sőt a kultúra ellen. A futurizmus alapító kiáltványában Marinetti így írt: „Mi meg akarunk semmisíteni minden múzeumot, könyvtárat, az összes akadémiát.” A parlamentet „hazug és elöregedett intézmény”-nek titulálta, amelyet meg kell szüntetni. Majd így folytatta: „Mi a háború dalnokai vagyunk, mert csak a háború tisztítja meg a világot…” André Breton, a szürrealizmus egyik kiáltványában kijelentette: „A szürrealisták legközönségesebb tette, hogy pisztollyal a kézben kimennek az utcára, és válogatás nélkül mint a vadak, a járókelők közé durrantanak.” Tanulságosak a Hitler által emigrációba kényszerített Franz Werfel szavai, aki a weimari köztársaság idején maga is aktív részese volt a különféle izmusoknak: „Némely nyárspolgár derűsen felháborodott kacajától kísérve mi voltunk annak a pokolnak a fűtői, amelyben immár az emberiség fortyog.” (Egyszer fent, egyszer lent, 1946).

Értékek vagy mítoszok?

Az is igen sajátos, ahogyan Berlusconi az Egyesült Államokról, és annak a mai világban betöltött szerepéről beszél. Itt is az „európai civilizáció” elasztikus fogalmával operál: „Ez egy olyan Európa, amely tudja, hogy nagysága mérhetetlen civilizációjában áll. Emiatt mindig is szoros kapcsolatokat fog ápolni azokkal az országokkal, amelyek ebből a civilizációból nőttek ki, amelynek olyan sokat köszönhet, például az Egyesült Államokkal.” A mondat szándékosan kétértelmű: ki köszönhet sokat kinek? Az Egyesült Államok az európai civilizációnak, vagy Európa az Egyesült Államoknak? Az természetesen minden józan gondolkodó számára egyértelmű, hogy Észak-Amerika valamilyen részben az „európai civilizáció” gyermeke (érdekes, hogy a civilizatórikusan kevésbé sikeres Dél-Amerikáról ebben a vonatkozásban ritkábban esik szó…), de itt és most elengedhetetlenül fontos, hogy végre definiáljuk: mit is értünk európai civilizáción? A nemzeti önrendelkezés jogát? A szabad választásokon alapuló demokráciát? A gondolati-, szólás- és vallásszabadságot? Ha igen, úgy ki kell mondanunk az igazságot: ezeket az értékeket Amerika Európa ellenében valósította meg történelme során.
Bizonyára nem az ünneprontás szándékával mondta minap Kertész Imre a német egység ünnepén, Magdeburgban: miközben egyre több szó esik a tradicionális európai értékekről, nem szabad elfelednünk, hogy ezen a talajon nőtt ki a múlt század két borzalmas totalitárius rendszere, a nácizmus és a kommunizmus. Kérdéses, mondja Kertész, hogy az Egyesült Államok segítsége nélkül sikerült volna-e ezeket a diktatúrákat magának Európának legyőznie? Nobel-díjas írónk joggal hiányolja az Egyesült Államok melletti nyugat-európai szolidaritást, miközben történelmi érvvel védi az Amerika mellett voksát letevő lengyel és cseh álláspontot: ők ugyanis jobban - és főleg másként - emlékeznek még az 1938-as müncheni egyezményre és 1939 szeptemberére, mint a nyugati nagyhatalmak.
Freud ismerte fel elsőként, hogy a civilizáció lényege nem más, mint az erőszak megszelídítése. A gyilkolás és rombolás első világháborús orgiájáról azt írta: „Valójában az emberek nem süllyedtek olyan mélyre, mint amennyire féltünk tőle, mert azelőtt egyáltalán nem emelkedtek olyan magasra, mint hittük róluk.” Freud tudta, hogy ha egy társadalom esélyt ad a „gonosz kívánságok” elszabadulása, akkor meg fogjuk érni, hogy az emberek „olyan kegyetlen, álnok, aljas és durva tetteket fognak elkövetni, amelyeknek a lehetőségét összeegyeztethetetlennek tartottuk volna kulturális színvonalunkkal”. A tudós jóslata a második világháború éveiben kézzelfogható valósággá vált. 1945 óta azonban vajmi kevés jelét láttuk annak, hogy Európa vezetői komolyan átgondolták volna a világégéshez vezető út stációit, és a „Nagy-Európa-Mítoszba” belefogalmazták volna annak tanulságait. Márpedig enélkül aligha vonulhatunk vissza művelni kertjeinket, „az ilyen kertben ugyanis - vallja Kertész - nem terem meg az európai eszme”. Olyan történelmi eseményről van szó, amit Churchill így jellemzett: „Az utolsó háborúban olyan bűnöket és mészárlásokat követtek el, amelyre nincs példa a mongolok 13. századi betörése óta, s amelynek nincs megfelelője az emberiség történelmében.”
Mindezek után mit is jelentenek az úgynevezett „európai értékek”? Berlusconi, Schröder és más európai vezetők hangzatos beszédeiben mindmáig nagyítóval keresve sem találjuk azt, amit Kertész már 1999-ben hiányolt a politikusoktól: „…egy eszme (az európaiság) csakis a közös kultúra talaján képes létrejönni és kibontakozni, az olyan kultúra talaján, ahol az értékeken nagyjából mindenki ugyanazt érti. És miféle értékek maradtak még számunkra, akik Auschwitzban vagy a Gulágon, vagy éppen akár Magyarországon a »bársonyos diktatúra« idején látták és megélték a régi értékek összeomlását, s később híradással szolgáltak róla, hogy ezek az értékek többé nem érvényesek? … Értékeinket magunknak kell megteremtenünk, napról napra, azzal a kitartó, ám láthatatlan etikai munkálkodással, amely ezeket az értékeket végül a napvilágra hozza és új európai kultúrává avatja” (Feltámad-e?!…).