Földeák Iván
Kisebbségek nagyító alatt

„Ne lőjetek arra a repülőre, amelyiken túszok ülnek” - Balogh Edgár, a romániai magyar irodalom nagy öregje, a Sarlós mozgalom egyik vezetője mondta ezt egy bizalmas tanácskozáson az Írószövetségben, valamikor az „antivilág” kellős közepén. Edgár bácsi azt is elmesélte: egészségügyi sétája abból állt, hogy hetente kétszer hajnalban kiállt a kolozsvári közért elé sort fogni, hogy megkapja a szellemi frissességéhez és munkavégző képességéhez elengedhetetlenül szükséges normatív babkávéadagot. Konspiráció - a cél érdekében.

Erdélyben: jövő májustól távolabb Európától? A kisebbségekről nem szívesen hallanak Brüsszelben Fotó: Somorjai L.

Akkoriban igencsak nagy gondot okozott a kulturális élet irányítóinak s aktív résztvevőinek, miként lehet élővé és tartalmassá tenni a ma „elszakadt nemzettestnek” aposztrofált határon túli magyarsággal a kapcsolatot. Ez nem volt könnyű, hiszen a proletár internacionalizmus elvei szerint a proletárnak nem volt hazája, s a szocializmus fejlődése állítólag automatikusan megoldotta volna a nemzetiségi problémákat. A gondok a valóságban természetesen nem oldódtak meg. Felemás módon, titkolva és konspirálva, de folyt a kapcsolattartás, és ment a segítség. A hazai könyvkiadók közös kiadásokat rendeltek. A Móra Kiadó a szovjet szerzők magyarra fordított műveit részint Kárpátalján nyomatta, s ezzel dotálta az ottani magyar könyvkiadást. A bukaresti Kriterion kiadványaiból Budapesten több fogyott, mint Romániában. Magyarországi intézmények komoly példányszámban rendelték meg a határon túli magyar folyóiratokat. Nota bene, akkoriban Budapesten vagy a nagyobb vidéki városokban bármely kioszkban meg lehetett kapni a pozsonyi Irodalmi Szemlét vagy a Korunkat. 
Igaz, látványos akciókat nem lehetett csinálni. Mert ha Berlinben volt nemzetközi írótalálkozó, akkor a soknemzetiségű román küldöttségben nem a szász, hanem a magyar képviselte a nemzetiségi irodalmakat. Budapesten ugyanezt természetesen a szász, amíg el nem cserélte a szocialista román állam a kemény német valutára a szász lakosságot. S milyen fondorlatos trükkökre volt szükség, hogy például a Szovjetunióban megjelenjenek - budapesti ajánlásra - a romániai magyar írók művei. Szakemberek tucatjai tették a dolgukat ügyeskedve. Mert akkoriban naivan azt hittük, ha a hazai kisebbségeknek saját irodalmuk lesz, akkor talán megenyhül a határon túli magyarokkal szembeni szigor. S külön keretre fogadtunk áldozatkész szlovák írókat, akik - ez nem tréfa, a nemrégiben elhunyt kitűnő költő és fordító, Vojtech Kondrót tanúsíthatná - írni tanították a hazai szlovák irodalom fiataljait. Természetesen nem középiskolás fokon, hanem azon a szinten, amelyet Emil Boleslav Lukac és társai elértek. Mellesleg Emil bácsi kitűnően beszélt magyarul, egymaga lefordított egy magyar lírai antológiát, s ha nálunk járt író-olvasó találkozón, a végén azzal örvendeztette meg a közönséget, hogy magyarul elszavalta kedvenc Ady-versét.
Még a gazdaságilag legnehezebb időszakban is akadt arra pénz, hogy ha valaki átjött Kolozsvárról, Pozsonyból, szállása, napidíja legyen. S a kiadók szerény kasszája is meg-megnyílt. Ehhez persze fogadni és vendégül látni kellett szovjet, szlovák, román írókat is. Hogy mennyiben hatott rájuk a „puha diktatúra”, azt most nehéz lenne lemérni, de azt hiszem, nem volt kidobott pénz, amit erre költöttek. És eljött a szabadság pillanata? Való igaz, eljött a szabadság pillanata. Szabadon lehetett írni és beszélni. A nemzetiségi gondokról is. S egyszeriben kiderült, hogy ilyen nehéz még az elért szabadságban is nyíltan és őszintén tenni határon túli honfitársainkért. Még akkor is, ha céljaink nemesek, a közeledést, a kulturális felemelkedést szolgálják. 
A nehézséget jogos és jogtalan aggályok, félelmek okozták. Európa készen állt rá, hogy integrálja a közép- és kelet-európai országokat, ám közben maga is küzdött saját kisebbségi gondjaival. S akkor jött a példaállamnak tekintett soknemzetiségű Jugoszlávia felbomlása, majd nemzeti alapon szétesett a Szovjetunió. A csecsen szabadságharcosokból 2001. szeptember 11-e után terroristák lettek.
Valós és jogos igény fogalmazódott meg, amikor a hazai politikai elit elhatározta: rendszertől és politikai gyakorlattól függetlenül törvény garantálja a határon túli magyarok számára a kedvezményeket, hogy nemzeti identitásukat, kultúrájukat megőrizhessék. Ez belpolitikai indíttatásai ellenére is nemes dolognak tetszett, csak éppen arról feledkeztek meg, hogy a puding próbája az evés. S az Európai Unió is kínosan ügyelt rá, hogy az effajta kedvezmények ne okozzanak kárt az összeurópai együttműködésben. 

Az első próbakő 

A megpróbáltatások a legrégebbi páneurópai emberjogi szervezetben, a strasbourgi Európa Tanácsban kezdődtek. A beidegződések automatikusan működtek. Miféle békétlenkedés ez, ami megzavarja az egységesülő kontinens nyugalmát? A vita raportőre, Jürgens úr szorgosan körbejárta a környező államokat, melyek természetesen tucatnyi jogi, gazdasági, erkölcsi kifogást emeltek. Miként alkalmazható egy törvény egy másik állam területén, hogyan adható igazolvány egy másik állam polgárának? 
A Velencei Bizottság, mint általában minden nagy tekintélyű jogi testület, „dodonai véleményt” mondott, amelyet a felek természetesen eltérően értelmeztek. Igazából nem működött a magyar lobbi sem, s eljött az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének az ülése, melyen a hatszáz képviselőből alig száz vett részt - ezzel is jelezte viszonyukat a problémához. Hogy győzelem vagy vereség volt-e a Magyarországot további tárgyalásokra kötelező határozat, azt nehéz lenne pontosan meghatározni. Azt ugyanis egy akkor már nem létező törvényről hozták, hiszen a magyar Országgyűlés hétfőn elfogadta a törvény szomszéd államokkal egyeztetett módosítását, ám az igen tisztelt nemzetközi testület szerdán még a régiről szavazott. 
Az unió tízes bővítésével nyilvánvalóvá vált, hogy az úgynevezett kedvezménytörvény további léte merőben más megvilágításba kerül. Egy EU-tagállamban, Ausztriában eleve szó sem lehetett az alkalmazásáról, s ez azért jelzett valamit. A bővítéssel 2004. május 1-jétől Szlovénia, Szlovákia is uniós tagállam lesz, s ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag leomlanak az államok közötti gazdasági, kulturális kapcsolatokat nehezítő hivatalos akadályok. 
Néhány éven belül Romániával és Horvátországgal mint uniós tagállammal is ez lesz a helyzet. Átrajzolódik Közép- és Kelet-Európa térképe. 
Az unió alapelve, hogy minden uniós állampolgár azonos jogokat élvez, senkit nem érhet megkülönböztetés faji, nemzeti vagy vallási hovatartozása miatt. Vajon részesülhetnek-e viszont ilyen alapon kedvezményben egy állam területén élő más etnikumú állampolgárok? Durván fogalmazva, a belgiumi franciák látogathatják-e ingyen a Louvre-t, míg a belgáknak (flamandoknak és vallonoknak) belépőjegyet kell fizetniük? A kérdésfelvetésben megfogalmazott hasonlat természetesen abszurd, egyetlen francia nacionalistának nem jutna ez eszébe. Persze ők nem errefelé, Illyés szavaival Kelet- és Közép-Európa „huzatosabb felén” élnek évszázadok óta. Viszont világosan rámutat arra, hogy ugyanazt a problémát egészen más oldalról közelítik meg. 
Az unió a gyakorlatban nem zárja ki a segítséget. Tudjuk, hogy van skandináv együttműködés, hogy a portugáloknak sikerült a volt portugál gyarmatokon élők számára kedvezményeket kicsikarniuk. Németország is elérte, hogy a sziléziai németek egyszerre lehessenek lengyelek és németek. Igaz, az unió megalakulása óta Németország nettó befizető, a szervezet motorja, míg mi még hosszú évekig remélhetőleg (és sajnos, mert nem érjük el az átlagot) haszonélvezői leszünk a tagságnak. Vagyis érvek és ellenérvek feszülhetnek egymásnak, igyekezhetünk, és kemény tárgyalások során elérhetjük, hogy a jelenlegi és jövendő tagállamok megengedjék a hazai törvény alkalmazását. Tehát a dolognak van értelme? 

Az unió új alkotmánya 

A magyar erőfeszítések e téren a Konvent munkájában egyelőre nem hoztak sikert. Igaz, most a kisebb államok újra kezdik. Nem sikerült belevenni az unió jövendő alkotmányába a nemzetiségi jogok védelmét. Az unió ezt az általános emberi jogok deklarálásával elintézettnek látja. Onnan ez elfogadható? Gondoljunk csak arra, hogy most egy szoborcsoport felállításán folyik a vita két állam között. Néhány esztendeje tévében láttam, hogy a francia nemzeti ünnepen a Champs Elysées-n a francia elnök a német kancellár tiszteletére francia iskolások kórusával énekeltette el a német himnuszt. Román himnusz március tizenötödikén? Nálunk ez abszurdnak tetszhet. Pedig Németország és Franciaország évszázadokon át keményen küzdött saját érdekeinek érvényesítéséért a nemzetközi porondon. Ám rájöttek, hogy egyedül nem megy. Aki Strasbourgban járt, az megnyugodva látja: a rue és a gasse egyformán szerepel a kétnyelvű utcai névtáblákon, s mindenki, aki szolgáltatásokkal foglalkozik, taxistól hivatalnokig, németül és franciául is tudja végezni a dolgát. Elzász-Lotaringiában, két világháború után. 
Érdemes volt? A kérdés zavaró. Van itthon egy politikai párt, amelyik végig következetesen vallotta, hogy az egységesülő, állampolgárainak azonos jogokat nyújtó Európában nincs szükség ilyen törvényekre. A célt elismerték, az szerintük törvény nélkül is megvalósítható, más utakon, nem irritálva szomszédaink és szövetségeseik érzékenységét. A törvény bevezetésével járó viták pedig csak ártanak magának az ügynek, feszültségforrások, rosszallást válthatnak ki az uniós tagállamok többségéből. Nehéz lesz partnert találni igazunkhoz. „Magunkra maradtunk” - jelentette ki egy magyar politikus az Európa tanácsi vita után, talán nem is indokolatlanul. Vannak, akik nyilvánvalóan belpolitikai indíttatást vélnek a törvény mindenáron való elfogadtatásáért folytatott erőfeszítésekben. Önigazolást, erkölcsi kiállást, szimbólumot. Vajon szüksége van erre Európának? És a magyarságnak? Egy biztos: a támogatásra, nevezzük akár kedvezménynek, szüksége van a határon túli magyarságnak ahhoz is, hogy egyenjogú részese legyen a most épülő új Európának.