Hetek-összeállítás
Arafatnak mennie kell

Az Egyesült Államok az ENSZ Biztonsági Tanácsában megvétózta azt a szíriai-szudáni javaslatot, miszerint tiltsák meg Izraelnek, hogy a jövőben Jasszer Arafat palesztin vezető elmozdításával fenyegessen. Izrael tehát gondolkodhat hangosan arról, hogy mit kezdjen a maastrichti egyetemen nemrég tiszteletbeli doktorátussal jutalmazott Arafattal. A lehetőségek változatosak, miután Ariel Saron immár hivatalosan is a „béke első számú akadályának” nyilvánította a Palesztin Hatóság elnökét. Bár még nem tudni, hogy Izrael mikor szánja el magát Arafat „kiiktatására”, az első generációs terrorista politikai pályafutása a hattyúdalához érkezett. 

Dr. Jasszer Arafat, a Palesztin Hatóság Nobel-békedíjas elnöke. A függetlenség szimbóluma vagy a béke akadálya? Fotó: Reuters

Első számú forgatókönyv: továbbra is elszigetelten tartani Arafatot a ramallahi rezidencián, esetleg kiegészítve a mobiltelefon-összeköttetés megakadályozásával. Második forgatókönyv: Arafat száműzése egy észak-afrikai országba. Radikális megoldás: Arafat meggyilkolása. Ezt a három lehetőséget vitatta meg az elmúlt héten az Arafat által kirobbantott „al-Aksza intifáda” harmadik évfordulóján az izraeli biztonsági kabinet. Ez alatt a három év alatt több mint száz öngyilkos terrortámadás közel ezer izraeli civil áldozatának a vére tapad a Palesztin Hatóság elnökének a kezéhez. Eddig minden békepróbálkozás véres kudarcot vallott, amelyre Arafat szava volt a garancia. Minden egyes palesztin politikus megbukott, aki a fegyveres testületeket függetleníteni akarta Arafattól, és fel akart lépni a Palesztin Hatósággal összefonódott terrorszervezetek ellen. Semmi kétség, amíg Arafat döntési helyzetben van, ezt fogja folytatni, eltávolítása rövid távon okozhat ugyan zavart, de - és ez a jelenlegi tragikus patthelyzetből talán az egyedüli kiút - teret engedhet egy eddig megzsarolt és rettegésben tartott új palesztin vezetés színrelépésének.

Európa rendíthetetlenül kitart Jasszer Arafat mellett, az Egyesült Államok szintén elutasít minden száműzésre vonatkozó tervet, de talán meg lehet kockáztatni a feltevést, hogy különösebben nem bánnák, ha a raisz (az elnök) eltűnne a színről. Izrael viszont régóta úgy érzi, hogy a közel-keleti gordiuszi csomó átvágásához az első lépést Arafat eltávolítása jelentené. Az egyiptomi származású elnök jelenléte szerintük hatalmas árnyként borul a palesztinokra, lehetetlenné téve minden reformot és a terrorizmussal való leszámolást.
Izrael érveit alátámasztani látszik az a düh, amellyel a palesztin terroristák a hírre reagáltak. Az Arafat melletti szózatok nemcsak azt bizonyítják, hogy személye menynyire összefonódott a terrorizmussal, de azt is, hogy éppen emiatt hatalmas érvágást jelentene számukra, ha Arafatot kiemelnék az építményből. Izrael, amely az oslói folyamat alatt makacsul takarta el szemét és fülét a nyilvánvaló jelek elől, az utóbbi években megérteni látszik, hogy Arafat személye az egyik legnagyobb probléma. Ám Abu-Amar az EU-t még mindig fogva tartja, és az amerikai adminisztráción belül is komoly viták dúlnak róla. Igazából nehéz megfejteni, hogy minek köszönhető az Arafatot főleg Európában és a baloldalon övező sztárkultusz, amit David Beckham is megirigyelhetne.
Clintontól Powellig, Solanától Pereszig mindenki abszolút ténynek tekinti, hogy Arafat megkerülhetetlen. Talán. De nem mindig volt az. Javarészt éppen azok tárják szét némi értetlenséget mímelve kezüket, akiknek köszönhetően Arafat ma minden palesztinok atyjaként jelenhet meg a porondon. Yossef Bodansky, az amerikai kongresszus Terrorizmusellenes Bizottságának elnöke hamarosan magyarul is megjelenő könyvében kíméletlen kritikával illeti a nyugati kormányokat, különösen az egymást követő amerikai adminisztrációkat, hogy elhibázott közel-keleti politikájukkal helyzetbe hozták azt az Arafatot, aki akkortájt korántsem volt a palesztin ügy legitim képviselője. A The High Cost of Peace (Nagy ár a békéért) lapjain Bodansky érzékelteti, hogy a palesztin probléma olyan racionális megoldásokat is lehetővé tett volna, mint az 1988-as, Izrael és Jordánia közötti titkos megállapodás, amely a jordániai és izraeli helyi önkormányzatokban a Hamasztól és a PFSZ-től független családok hatalmát erősítette volna. De az arab világban Hafez al-Asszad, Szaddám Huszein és Hoszni Mubarak éppúgy a palesztin ügy fő védelmezőjének szerepében kíván vagy kívánt tetszelegni, így Arafat kiválasztása hatalmi harcokat vont maga után, és közvetve ennek oka a terrorizmus rémének rászabadítása a Közel-Keletre. Valamennyi amerikai kormányzat közül Bodansky szerint a Clinton-adminisztrációt terheli a legnagyobb felelősség a jelenlegi helyzetért, azáltal, hogy Izraelt egyoldalú engedményekbe kényszerítette, mindent alárendelve Arafat szeszélyeinek.
Bodansky tudományos igényű, de egy kalandregény feszültségét idéző hangulatú könyvében Arafatról nem fest hízelgő képet. Az elmúlt tíz évben a nemzetközi sajtó által felvázolt Arafat-kép a „béke emberét” igyekezett bemutatni: a családapát, a Rabin özvegyével süvét ülő politikustársat, a bölcs vezetőt. Szemérmesen elzárkózott minden olyan megnyilvánulás közlésétől, amely ezt a képet zavarta volna. A Bodansky által elénk állított Arafat-kép igencsak ellentmond ezeknek a toposzoknak, és sok olyan momentumot is leír, amely nem jelent meg a lapok hasábjain. Egy autokrata, paranoiás és hisztérikus személyiség alakját idézi fel, aki merényletektől való félelmében nem elégszik meg a fegyveres őrökkel. Egy lépést sem tesz vészkapcsolója nélkül, amellyel biztonsági rendszerét hozza működésbe, és ha nincs nála, hisztériás rohamot kap. A nyugati vezetők, hogy Arafat jó hangulatát megőrizzék, mindenre készek. Madeleine Albright például egy alkalommal szigorú tanítónőként vonta felelősségre a raisz rosszkedve miatt a döbbent izraeli tárgyalóküldöttséget, mondván: „mit csinálnak a mi Arafatunkkal?”

Palesztin kőzápor elől menekülő zsidó hívők a nyugati falnál. Arafat végrehajtói Fotó: Reuters

Arafat soha nem rejtette véka alá, hogy valódi célja Izrael megsemmisítése; a tárgyalásokon elfoglalt pozíciója; követelései meggyőzhették volna erről a Clinton-kormányzatot, ha az nem akar mániákusan gyors eredményeket elérni. Bodansky több tucat Arafat-beszédet idéz, amelyekben nyíltan vagy alig leplezve megfogalmazza igazi célját. Megdöbbentő, hogy ezek a megnyilatkozások az egymást követő izraeli kormányokat sem józanították ki. Netanjahu kormánya volt az első, amely kételkedett Arafat megbízhatóságában, de mégis belement a színjátékba, Barak Clinton bábja volt, míg egyedül Saron mondta ki, hogy Arafat személye elfogadhatatlan. Arafat 1994-ben egy johannesburgi beszédében például ezt mondta: „Ahogyan a Próféta elfogadta a [hudaibijai szerződést] … úgy fogadjuk el most a békemegállapodást [Izraellel].” Az iszlám világ történelmének ismerői nagyon is értik ezt az utalást: 628-ban a Próféta szerződést írt alá a kurais törzzsel a tíz évig tartó békéről, de két év múlva mégis megtámadta őket. Arafat ekkor még - a béketárgyalások elején vagyunk - megrettent beszéde következményeitől, és félt Gázába utazni, mert tudomására jutott, hogy az izraeli titkosszolgálat megszerezte a beszédet, és bemutatta a kormánynak. De feleslegesen tartott bármitől is - folytatja Bodansky -, az izraeli kormány nem vett tudomást a tényekről, és Arafat megtanulta a leckét: saját népe és az iszlám világ előtt nem kell titkolóznia, mert nem kell félnie a megtorlástól. Később rájöhetett, hogy nemcsak szavaiban, de tetteiben sem kell visszafognia magát. A 2000-ben beindított terrorkampány során - írja Bodansky - egy-egy merénylet után többször is attól tartott, hogy ez már sok az izraelieknek, és a történtek az életébe kerülnek, de vagy amerikai nyomásra, vagy személyes meggyőződésből Izrael mindig megnyugtatta: élete nem forog veszélyben. Ez történt a 2002. áprilisi Védőpajzs-hadművelet során is, és Arafat mindebből azt szűrte le, hogy nyugodtan folytathatja a terrort.
Arafat célja Izrael megsemmisítésével kapcsolatban sem 1993 előtt, sem azóta nem változott. A hetvenes-nyolcvanas években számtalan merénylet hátterében ott találhatjuk, a müncheni olimpián történtekben éppúgy, mint az Achille Lauro elleni támadásban. Politikai fordulata csak taktikaváltás volt, felismerve, hogy Izrael katonai erejével nem tud szembeszállni. Bodansky az eseményeket pontosan dokumentálva számol be erről a fordulatról. A hetvenes évek elején történt, hogy a vietnami kommunisták propagandasikereit csodáló PFSZ küldöttséget menesztett Hanoiba, hogy tanulmányozzák sikereiket. Hanoi két fontos dolgot tanított meg a PFSZ-nek. Az egyik, hogyan állítsák maguk mellé propagandisztikus eszközökkel a nyugati baloldalt, és jó kapcsolataikat felkínálva ebben komoly segítséget is nyújtottak. A másik tanács pedig arról szólt, hogy a palesztinok harcoljanak ki egy olyan megoldást, amelynek során bármekkora területen is, de államhoz jutnak, és egy ilyen állam területéről már sokkal könnyebben elérhetik valódi céljukat, Izrael megsemmisítését. A PFSZ megfogadta a tanácsot, amelyet az 1974 júniusában megszületett úgynevezett Szakasztervben deklaráltak.
Arafat számára tervei megvalósításában csak az iszlamisták jelentettek problémát, akik még ezt a kompromisszumot sem kívánták elfogadni. A raisz megértette jelentőségüket, és 1987-ben, néhány héttel később bár, de csatlakozott az általuk kirobbantott intifádához - ami azt is jelenti, hogy szemben a legendáriummal, nem ő vezette azt. Ettől a pillanattól kezdve fő törekvése, hogy ne szigetelődjék el, és hogy kicsavarja a zászlót az iszlamista szervezetek kezéből. Ezért úgy döntött: csatlakozik a Hamaszhoz és a többi szervezethez. 1988-ban, hogy hátát biztosítsa, Szaddám Huszein hű követője lesz, aki bőkezű támogatójává válik. Akkorra már, a PFSZ európai manővereinek köszönhetően, a Bush-kormányzat Arafatot tekintette a palesztin ügy képviselőjének, bár ez néhány évre megszakadt azt követően, hogy Necarim partjainál az izraeli katonák olyan terroristákat fogtak el, akik Tel Aviv-i szállodák ellen terveztek merényletsorozatot. Az öbölháború során tanúsított Szaddám melletti kiállása normális körülmények között egyszer s mindenkorra persona non gratává tette volna, de a Bodansky által tökéletesen elhibázottnak titulált amerikai politika magához emelte őt, és Arafat még azt is megengedhette magának, hogy 1993-ban Irakba utazzon egy kitüntetést átvenni. 
Az iszlamisták hatalmának radikális megnövelését 1996-ban határozta el, amikor Kairóban enyhe lefolyású infarktus érte, és ez rádöbbentette, hogy egészségi állapota miatt, amit Parkinson-kórja is súlyosbít, kevés lehet az ideje. Ekkor úgy döntött: még életében véghez viszi nagy tervét, hogy Palesztina „felszabadítójaként” masírozhasson be a történelembe. Bodansky szerint attól kezdve már nem elégedett meg a különféle megállapodások szabotálásával (1994 februárjában a Jerikó és Gáza határairól folyó tárgyalásokon például csak úgy tett, mintha aláírná Jerikó térképét, amit Peresz észrevett, és végül csak Mubarak kiabálására volt hajlandó kézjegyével ellátni azt), hanem tudatosan akadályozta is létrejöttüket. Camp Davidbe azzal a határozott szándékkal érkezett, hogy semmit nem ír alá, és hazatérve felújítja az erőszakot; 2000 novemberében pedig azt is megengedte magának, hogy kirohanjon a párizsi amerikai követségről. (Azaz csak rohant volna, de Albright kikiáltott a tengerészgyalogosoknak, hogy zárják be a kaput.) Mindez megdöbbentő is lehetne, de Bodansky szerint nem az, ha tudjuk: Arafat akkor már provokációt provokációra halmozott, hogy Izraelt regionális háborúba sodorja, ami - reményei szerint - az ország pusztulását vonná maga után.
Bodansky verdiktje egyértelmű: Arafat valójában a probléma része, illúzió azt hinni, hogy bármilyen tárgyalásos megoldást el lehetne vele érni. Érzékelteti azt is, hogy a palesztin vezető rétegből is többen szembeszállnak vele. Pedig 2002 nyarán, amikor könyvét befejezte, még nem is tudhatott arról, ami néhány nappal korábban játszódott le a Palesztin Hatóság egyik ülésén. Egy meg nem nevezett fiatal palesztin politikus Arafat szemébe vágta: „Miattad nincs államunk!”. A hírek szerint Arafat felpattant, leköpte őt, majd kiviharzott.
Jobb epilógust Bodansky könyvének és Arafat elemzésének végére nem is találhatott volna.