Vagyim Arisztov
Újra megbonthatatlan

A héten került sor Mihail Kaszjanov orosz miniszterelnök régen várt budapesti látogatására. A magyar sajtó részletesen beszámolt a kormányfő tárgyalásairól, az orosz televízió egyes számú csatornáján azonban a látogatást követő nap reggeléig egyetlen szóval sem említették a találkozót - ez pedig már arról tanúskodik, hogy a két ország kapcsolatában az elmúlt tizenkét évben alapvető változások következtek be.
Magyarország elvesztette azt a jelentős geopolitikai státuszt, amellyel még a szovjet időkben bírt.

Medgyessy Péter és Mihail Kaszjanov a Kossuth téren. A vörös szőnyeg elfedi a sérelmeket Fotó: MTI

Ez egyrészt a hidegháború befejeződésével, másrészt a sosem látott Oroszország-Nyugat közeledéssel magyarázható. Moszkvának jelenleg közvetlen kapcsolata van bármely nyugati országgal, Budapestre pedig sem mint összekötőre, sem mint előretolt hadállásra nincs szüksége. A másik oldalról viszont jelentősen befolyásolják az orosz-magyar kapcsolatokat azok a kis „övön aluli ütések”, tiszteletlen, vigyázatlan kifejezések, amelyeket különböző magyar politikusok engedtek meg maguknak az utóbbi tizenkét évben. Jelcin óta Magyarországon nemigen szokás Oroszországot nagy, tiszteletre és figyelemre méltó államnak tartani. Putyin idejében, amikor Oroszország kezdi visszaszerezni tekintélyét és erejét a nemzetközi arénában, Moszkva érzékelteti, hogy Budapesten kissé korán akarták törölni a szereplők listájáról. 

Ez válaszreakció volt a magyar-orosz kapcsolatok kriminalizálására tett kísérletekre, amelyekre jó példák a választási kampány során a parlamentben és a Terror Házában elhangzott beszédek. A tárlat látogatóit szinte arra próbálják rávezetni, hogy 1941-ben nem is Németország támadta meg Magyarország segítségével a Szovjetuniót, hanem fordítva, és 1991-ben nem ment el az utolsó szovjet katona, hanem itt továbbra is folytatódott az „orosz terror”. Furcsa, hogy a magyarországi szovjet nagyköveteknek a múzeumban kifüggesztett listáját kiegészítették az orosz követek neveivel is.
1991 decemberében, amikor formálisan még létezett a Szovjetunió, Borisz Jelcin és Antall József Moszkvában aláírtak egy, a két ország közti barátságról szóló egyezményt. 
A dokumentum elítélően említette az 1956 októberében történt katonai beavatkozást is. „Magyarország volt az az ország, amellyel a szabad orosz föderáció elsőként kötött szerződést - és ezt a történelem megjegyzi” - mondta 1992-ben Jelcin, amikor Budapesten járt. „Meggyőződésem - folytatta -, hogy a jövőt az egyenrangú partneri kapcsolatok fogják jellemezni a demokrácia és a piacgazdaság folyamataiban.”
A történelem valóban megjegyezte Oroszország első megállapodását a demokratikus Magyarországgal, azonban paradox módon, bár mindkét állam szakított a kommunizmussal, az elmúlt tizenkét év során mégsem váltak partnerekké - a biztató kezdet ellenére.
Annak a bizonyos Jelcin-látogatásnak a keretében az orosz fél kötelezte magát a szovjet adósságok rendezésére (ez a summa akkor 800 millió dollár volt, később elérte az 1 milliárd 700 milliót). Aláírták emellett a két ország közötti együttműködés elveiről szóló egyezményt is a nemzeti, etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek jogbiztosításáról, melynek köszönhetően a magyarok első ízben vehették fel a kapcsolatot a velük nyelvrokon, orosz területen élő finnugor népekkel.
Amikor 1994 tavaszán Viktor Csernomirgyin orosz miniszterelnök Budapestre látogatott, újabb szerződéseket írtak alá - az egyik a kölcsönös tartozások szabályozásáról, a másik a kettős adóteher kizárásáról szólt. Ekkor írták alá a Paksi Atomerőmű működési engedélyét is. A 1991-es orosz-magyar megállapodásokat értékelve Zsilicki Béla történész a következőt írta: „A találkozó idején gyakorlatilag minden akadály elhárult a két ország közötti széleskörű együttműködés útjából.” Hasonló derűlátással értékelte a 1994-es Csernomirgyin-találkozót is. A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb mind a gazdaság, mind a politika terén.
A 90-es évek elejét a magyar-orosz külpolitikai viszonyok radikális átrendezése, a piacgazdasághoz való igazodás jellemezte, és ekkor történt, hogy néhány év alatt az addig elért eredmények a töredékükre zsugorodtak.
A szovjet-magyar kereskedelmi-gazdasági együttműködés csúcsa kétségkívül 1989 volt, amikor az áruforgalom csaknem kilencmilliárd dollárt tett ki. Igaz, a tapasztaltabb gazdasági szakemberek számára már akkor világos volt, hogy ezután törvényszerűen visszaesés következik. Oroszország még a szovjet időkben elkezdte a felkészülést az új rendszerű együttműködésre. A magyarok és a lengyelek erősen szorgalmazták a világpiaci árakra és konvertibilis valutára való teljes átállást. A Szovjetunió Magyarországgal kötött üzleteinek 10 százaléka már ilyen, új feltételek mellett valósult meg.
„Mi javasoltuk, hogy még két évig dolgozzunk kettős rendszerben, hogy elkerüljük azt, ami végül be is következett 1992-94-ben - mondta el nekem 2000-ben Jurij Motorin, aki tizenhét éven keresztül dolgozott a Szovjetunió budapesti kereskedelmi képviseletén - ezt azonban nem fogadták el. Aztán, mikor az egész kereskedelmi-gazdasági ágazat a minisztériumoktól a vállalkozások fennhatósága alá került, ez utóbbiak nem voltak felkészülve az új feltételek melletti munkára. Sem a magyar, sem az orosz vállalkozásoknak nem volt pénzük - de igazából vezetőik sem voltak lelkileg alkalmasak nemzetközi együttműködés irányítására.”
Abban az időben a régi üzleti kapcsolatok könnyen széthullottak, míg az újak nehezen jöttek létre; emellett mindkét országban megváltozott nemcsak a kereskedelem jellege, hanem a kereslet-kínálat struktúrája is. Az orosz-magyar áruforgalom hirtelen zsugorodásnak indult: míg 1989-ben 9 milliárd dollárt tett ki, addig 1993-ban 3,3 milliárdot, 1995-ben pedig már csak 2,5 milliárdot. Egyedül 1994-ben volt egy 10 százalékos fellendülés, amikor az addiginál több orosz áru érkezett hozzánk - egészen pontosan 5,8 millió tonna orosz olaj, 6,3 millió köbméter földgáz és a megszokottnál nagyobb mennyiségű fűrészáru, cellulóz, papír- és fémáru. Igaz, 1994-ben kevesebb gépkocsit importáltunk - mindössze 16 ezer 800 új Zsiguli és kétezer Moszkvics érkezett hozzánk, bár 1995-ben több orosz kombájnra és teherautóra volt szükségünk.
Legszembetűnőbben az alumínium behozatala növekedett, amely kis híján elérte a nyolcvanas évek szintjét. Később kiderült, hogy az orosz alumínium nemcsak a magyarokat, hanem a Magyarországon működő nyugati cégeket is érdekli, melyek feldolgozva a nyersanyagot továbbadták egy harmadik országnak - jóval drágábban persze, mint amilyen áron mi kaptuk azt, vagyis igen jól kerestek az orosz-magyar kereskedelmen.
Annak ellenére, hogy a két ország közötti üzleti kapcsolat közel egyharmadára csökkent a szocialista időkhöz képest, Magyarország még így is Oroszország 119 kereskedelmi partnere közül az első tíz között szerepelt - amíg Lengyelország meg nem előzte őt 1994-ben.
Aztán bekövetkezett az 1998-as pénzügyi krízis, amelynek eredményeképpen a magyarok Oroszországba irányuló exportja ismét a harmadára esett, annak ellenére, hogy a hozzánk érkező orosz árumennyiség alig csökkent. De ami még rosszabb, Magyarország a pénzügyi kockázat szempontjából az orosz felet az utolsó helyre sorolta be, ugyanoda, ahol Paraguay, Uruguay, Új-Guinea és hasonló országok helyezkednek el. Ez Oroszország számára igencsak megalázó lépés volt - ezenkívül gyakorlatilag ellehetetlenítette a kétoldalú együttműködés fejlesztését a befektetési, hitel- és pénzügyi szférában. A Magyar Nemzeti Bank instrukciója szerint bármely, oroszokkal történő üzletkötéshez felvett hitel fedezeteként a hitel összegének 100 százalékát kell letenni - ami értelmetlenné tette az akciót.
Jelentős problémát okozott az orosz árukra bevezetett magyar korlátozás, ami vonatkozott többek között a cementre, a farostlemezre és a fémekre, de például a nitrogénműtrágya minden egyes hozzánk importált tonnája után Oroszország 23 dollárt volt köteles fizetni. Ez Ukrajnát is érzékenyen érintette; végül az orosz műtrágyát forgalmazó cégek aktivitása jelentősen megcsappant, az ukrán és moldáviai üzletfelek pedig egyszerűen eltűntek a magyar piacról, helyüket a románok foglalták el.
Egy másik gazdasági probléma 2000-ben már kimondottan politikai színezetet kapott, sőt - Vitalij Jefimov, az akkori kereskedelmi képviselő szavaival - a magyar sajtóban már egyenesen amolyan „Segítség! Jönnek az oroszok” kampányba torkollott.
A dolog ott kezdődött, hogy a Gazprom konszern felvásárolta a BorsodChem részvénycsomagját; 2000 szeptemberében kiderült, hogy az orosz óriáscég a részvények majdnem 25 százalékát szerezte meg az írországi bejegyzésű Milford Holding közreműködésével. A magyar fél ezt úgy fogadta, mint a Gazprom támadását országunk gazdaságára; sokakat aggodalommal töltött el a tranzakció átlátszatlansága, sőt felmerült a kétes eredetű tőke beszivárgásának gyanúja is.
Még a Gazprom-eset előtt egy évvel egyébként erősen kiéleződött a politikai viszony Moszkva és Budapest között; ez akkor történt, amikor Magyarország belépett a NATO-ba, és megkezdődött az Észak-atlanti Szövetség Jugoszlávia elleni hadművelete. A magyar határőrök nem engedték tovább az ukrajnai határon a Belgrád felé tartó, orosz humanitárius segélyt szállító konvojt. Az eset kis híján az orosz-magyar diplomáciai kapcsolatok felszámolását eredményezte.

Oroszország máshol keresi már a barátait. Vlagyimir Putyin augusztusban Berlusconi villájában nyaralt Fotó: Reuters

2000-ben volt azonban valami jó is; javultak a kereskedelmi mutatók - igaz, ez főként az energiahordozók világpiaci árának növekedése miatt történt, hiszen mi nagyrészt olajat, földgázt és nyersanyagokat importálunk tőlük. A kisebbik, körülbelül 10 százalékos hányadot a gépipari termékek teszik ki: traktorok, teherautók - de ide sorolható az államadósság fejében törlesztett néhány száz Niva, amelyek most a magyar rendőrség szolgálatában állnak. Egyébként ezekre a kocsikra, szintúgy, mint a GAZ teherautókra, jóval nagyobb igény lenne Magyarországon, azonban ezeket Oroszország nem képes teljesíteni.
A 2000-es évre esik az országaink közti kapcsolatok felélesztési kísérleteinek újabb hulláma is, amikor új orosz nagykövet kezdte meg munkáját Budapesten, Valerij Muszatov. A diplomata alig foglalta el állomáshelyét, néhány nappal később Budapestre érkezett Jurij Luzskov, Moszkva polgármestere, hogy együttműködési egyezményt írjon alá a két főváros között; majd decemberben Vlagyimir Rusajlo belügyminiszter tett látogatást nálunk, hogy összehangolja országaink jogvédő szervezeteinek együttműködését. 2001 januárjában Igor Ivanov külügyminiszter jött hozzánk; látogatását mind Martonyi János, mind Orbán Viktor rendkívül optimistán értékelte - ami sajnos utólag nem igazolódott.
„Akkor úgy tűnt számunkra, hogy Oroszország és Magyarország kapcsolatát olyanná tehetjük, ami példaértékű lehet egész Közép- és Kelet-Európa számára - mondta Muszatov jelen sorok írójával készült interjúja során 2002-ben -, aztán kiderült, hogy nincs valódi akarat a derűs szólamok mögött. A viszony korrekt, de hűvös volt. Az elmúlt négy évet (1998-tól 2002-ig) a két ország közötti kapcsolat tekintetében az egy helyben topogás jellemezte. Reményt keltő mozzanatként egyedül Vlagyimir Putyin és Medgyessy Péter római találkozója említhető 2002 májusában.”
A következő „reményt keltő mozzanat” Medgyessy Péter moszkvai útja volt ugyanabban az évben, decemberben, amikor véglegesen elrendeződött a szovjet államadósság kérdése. Az orosz-magyar kapcsolat általános atmoszférája még az Orbán-kormány idején kezdett javulni, ehhez azonban jelentősen hozzájárultak a világpolitikai elvek változásai, valamint Oroszország és Amerika (Magyarország fő szövetségese) közeledése. A felengedés első konkrét jele Oroszország átsorolása az utolsó, negyedik helyről a harmadikra a pénzügyi megbízhatóság „ranglétráján”, és a korábban széthullott kereskedelmi együttműködés aktivizálása. A Medgyessy-kormány színre lépésével nyilvánvalóan erősödött ez a folyamat, bár sajnos a kétoldalú kereskedelem mértéke az elmúlt két évben ismét csökkenő tendenciát mutat, és ez év nyarán újból téma a magyar sajtóban az orosz nagytőke jelenlétének problémája a magyar gazdaságban: ezúttal a Jukosz miatt húzták meg a vészharangot, amely Mol-részvényeket szeretne venni.
Magának a Medgyessy-kormánynak, úgy tűnik, nincsenek előítéletei Oroszországgal szemben, és nincs ellenére az onnan érkező tőke; üdvözölte azt a projektet is, melynek során hazánk területén kapcsolódnának össze a szocialista időkből örökölt Druzsba és az Adria olajvezetékek, már csak azért is, mert az olajtranzitból Magyarország is részesedne.
A magyarok egy részének az orosz tőke iránti berzenkedése ellenére országaink kereskedelmi és gazdasági kapcsolatai 2003-ban észrevehetően javulásnak indultak. Már az első negyedévben 34 százalékkal növekedett az általános áruforgalom.
Folytatva a posztszovjet magyar-orosz kapcsolatok krónikáját, meg kell említeni, hogy a 2002-es választásokat követően Moszkvában magyar ipari kiállítást rendeztek. Csakhogy ez nemcsak a moszkvai lakosok, hanem az üzleti körök számára is észrevétlen maradt. Az együttműködéstől korábban élesen elzárkózó Magyarországot Moszkvában egyszerűen elfelejtették; helyét átvették a fejlett nyugati államok. 
A hús- és zöldségkonzerveket, almát, bort már más európai államok szállítják, sőt a tradicionálisan Magyarországról beszerzett autóbuszok helyett is német, svéd, belorusz buszok futnak az orosz utakon.
Ez a hanyatlás azonban nem jelenti azt, hogy többé nem lehetnek sikeres korszakai a magyar-orosz kapcsolatnak: az ellentétek, nézeteltérések ellenére mindig voltak kölcsönösen gyümölcsöző területek, például a Magyarországot orosz gázzal ellátó Panruszgaz közös vállalat.