Hajdú Sándor
A tóvá tett falu

Bözödújfalu az erdélyi falurombolás jelképévé vált település, melynek templomtornya még ma is áll. Málladozó falával, üresen tátongó ablakkereteivel csendben hirdeti: itt valaha emberek éltek és haltak. A diktatúra bukása túl későn jött 1989 decemberében: addigra már a víz volt az úr a völgyben. 

Templomtorony, ágak-bogak - ennyi maradt a faluból Fotók: Somorjai L. 

„Marosvásárhely és Szováta között valahol félúton van Erdőszentgyörgy, na ott térjenek le jobbra” - igazítanak útba minket Kolozsvárott, a Mátyás-szobornál. A szobor mellett a Funar ásatta munkagödrök, melyek a római kori régészeti kincseket voltak hivatottak feltárni - a polgármester elképzelése szerint. Kék-sárga-piros, nemzeti színű zászlókkal tarkított madzaggal körbekerített gödrök éktelenkednek mindenütt. Alig tudunk kikeveredni a városból, a Feleki-hegyek felé vesszük az irányt. Az újabb tekergés elkerülése végett rövidítünk: kikerüljük Marosvásárhelyet, és végigmegyünk a Nyárád folyó mentén. Az út minősége kivételesen elfogadható a gyönyörű, dimbes-dombos vidéken. Balavásár után térünk rá a szovátai útra, ahol már messziről látható a hajdan volt rendszer szürke emlékműve: a gyulakutai erőmű. Óriási kéményei némán meredeznek az égre - egy évtizede nem termel már energiát, csődbe vive ezzel a környéket is. Az erőmű végtelen kerítése láthatatlanul simul bele Erdőszentgyörgy szélébe, amelynek közepén csekély román tudásunkat összeszedve megszólítunk egy fiatal férfit. „Buona ziau!” „Jó napot!” - hangzik a válasz. „Elnézést - mondom pirulva -, a bözödi tavat meg a falut keressük.” „Itt kell letérni - mutat maga mögé a férfi, és egy roppant rossz minőségű út tárul elénk. - Pecázni jöttek?” - érdeklődik tovább. „Nem, újságírók vagyunk.” „Az se baj - feleli -, de a horgászást sem érdemes kihagyni, mert remek víz a bözödi, méretes pontyokat lehet fogni manapság a gát oldalában.” 
Macskaköves, kátyús emelkedő után hirtelen kitárulkozik a táj. Széles, a völgyet elzáró gát mögött óriási vízfelület, a környező hegyek közepéig beborít mindent. A parton gátőrház, melynek falán hatalmas tábla hirdeti: „Fürödni, szemetelni, engedély nélkül horgászni tilos!” Még vagy hat bekezdés, tiltó rendelet áll utána, de a nyelvtudásunk ehhez már kevés. Bárhogy meresztgetjük a szemünket és kutatunk a teleobjektívvel, az elhíresült templomtorony sehol se látható. Talán már összedőlt a falu maradványaival együtt? Vagy nem jó helyen járunk? 
„Ugye nem fürödni akarnak?” - riaszt fel merengésünkből a gátőr, árgus szemekkel figyelve minden lépésünket. „Az nem lenne rossz ebben a melegben, de mi a falu maradványait keressük.” „Ahhoz körbe kell menni, mert a völgy végében van, a hajlaton túl - de nincs azon semmi nézni való” - teszi hozzá morogva. Jó félóra autózás, rázkódás után végre feltűnik a mementóként álló torony. Közelebb érve rájövünk, hogy szinte a parton áll, alig veszi körül a víz. Idáig csak olyan fotókat láttunk, ahol a tó közepén árválkodott a torony, és mint tenger vette körül a Küküllő és a Küsmöd vize. 
A csend már-már idillinek mondható, a szemben lévő hegyoldalon bárányok legelnek az egykori temető körül. Megilletődve sétálunk a parton, amikor az egyik bokor mögül kiáltás töri meg a csendet. 
„Bandi, hagyd már a botokat! Kész az ebéd.” Nyugdíjas házaspár, K. András és felesége horgásznak itt, a közeli Székelykereszttúrról jöttek. Rövid bemutatkozás után igyekszünk a falu sorsára terelni a szót, de András rögtön egy kérdéssel válaszol: „Maguk is sajnálni jöttek minket, vagy inkább a valóságot akarják hallani? Mert hetet-havat összehordtak már erről a vidékről, csak az igazságot nem mondja ki senki.” „Sajnálatról szó sincs” - nyugtatjuk meg, így hát jöhet a sztori. 
„Volt itt egy pap, aki nem akart parókia nélkül maradni, az cifrázta ki Bözöd történetét. A nyolcvanas évek közepétől öt évig folyamatosan kérlelték a falubelieket, hogy költözzenek el, mert a tavaszi árvizek miatt a völgy végében egy zárógátat kell építeni. A hetvenes években többször volt itt olyan árvíz, amely egészen Dicsőszentmártonig mindenki otthonát fenyegette. Több mint félmillió ember volt veszélyben. Nézzék - mutat körbe -, kopasz itt minden hegy, tavasszal, hóolvadáskor szinte egyszerre folyik bele ez a rengeteg hólé a patakokba. Akkoriban megállás nélkül söpört végig az egész Küküllő mentén az ár. A völgy feltöltését vízzel 1989 októberében fejezték be, és akkor költöztették ki a hatóságok azt a még itt maradt három-négy családot, akik ragaszkodtak házaikhoz. Az idevalósiak nagy része tudta mi az igazság, és éveken át folyamatosan mentek el a faluból, mivel nem volt értelme az akkori hatalommal ujjat húzni. Aki korábban ment, nyilván jobban járt, hiszen a pénz akkoriban ért még valamit: azért az összegért, amit kárpótlásként kaptak, máshol házat lehetett venni. Dióhéjban ez a történet, a többi - higgyék el - csak legenda.”
Elköszönünk, majd a még álló épületek irányába indulunk. Útközben furcsa emlékműbe botlunk az út mentén. Ez az emlékfal, vagy ahogy a helybeliek hívják, a siratófalfelirat hirdeti a falu létét és megszűntét. A település szárazon maradt felvégén hat-nyolc romacsalád a romokból épített apró, vakolatlan téglaházakat. Tyúkok, csirkék, viseletes lovak és egy szakadt Audi - ezek a vagyontárgyak, amit fel tudnak mutatni. A tó körül egyébként a tiltás ellenére több fürdőzőt láttunk a rekkenő hőségben, pedig évről-évre arról szólnak a híradások, hogy tucatnyi áldozatot követel a kerítés és a falmaradékokat rejtő sáros víztömeg. 

Augusztus elején a volt bözödújfaluiak a világ minden tájáról összegyűlnek, hogy emlékezzenek az egykor 180 portát számláló településre. A kevésbé szerencsések Erdőszentgyörgyön találtak új otthont, amit maguk közt csak gettónak neveznek. Mihály bácsi is ott lakik, akivel az elmúlt szép időkről beszélgetünk. Ő és a felesége 87-ben megkapták már ezt a garzont a kis földdel Erdőszentgyörgyön, de maga sem hitte el, hogy egyszer valóban be fog költözni. 
„Azon a napon, amikor a víz feljött, a plébános félreverte a harangot - a maradéknak is menekülnie kellett. A rendőrök az utolsó pillanatig figyelték, hogy elmegyünk-e, mert ha ezt nem tesszük meg magunktól, erővel zavartak volna ki bennünket - emlékszik vissza az öreg. - Tönkrementünk az asszonnyal együtt, teljesen kikészültünk, most már csak tengetjük magunkat. Rengeteg mindenünk odaveszett: a gyönyörű szilvafáim, legelőm, három tehenem bornyúval együtt kellett eladjam. Pedig higgye el, nem kellett az a gát senkinek. A párttitkárok, a megyei elöljárók akartak Ceausescu kedvébe járni” - véli Mihály bácsi. 
A nyolcvanas évekbeli falurombolás Erdélyben óriási nemzetközi tiltakozást indított el. A „Kondukátor” (Ceausescu címe, megszólítása) szerint ugyanis a városokba kellett a munkaerőt átcsoportosítani, az elszigetelt, elnéptelenedő falvakat pedig lerombolni, hogy ne költözzenek oda többé emberek. A helyi funkcionáriusok egyszerű hazugsággal védték ki Európa haragját. Papíron három falut összevontak, a legnagyobb nevét hagyva meg nekik -, így számtalan falu csak papíron szűnt meg. „Bözödújfalu azonban ténylegesen víz alá került” - foglalja össze az akkori évek viszontagságait B. Zoltán néprajzkutató, amatőr történész. Zoltán jól ismeri Bözöd történetét, az innen elszármazottakat, a keserű tapasztalatokat; végső konklúziót azonban nem tudott levonni a történtekből. Talán, ha hamarabb jön a forradalom, Újfalu sorsa is másképp alakult volna. „Van egy híres mondás mifelénk - mondja Zoltán -, talán ebben a helyzetben is megáll: Aki évekre tervez, az szőlőt ültet, aki száz évre, az házat épít, aki pedig ezerre, az keresse a jó Istent.”