Szilágyi Sándor
Árvák vigasztalói

„Kilenc gyermekünk közül öt roma származású, egy pedig halmozottan fogyatékos, így nálunk teljesen természetes a tolerancia. Mindegyik gyerek édesapának, édesanyának szólít bennünket, és mi is édes gyermekeinknek tekintjük őket. Soha nem mondtuk nekik, hogy így szólítsanak minket, maguktól választották ezt, gondolom azért, mert érzik azt a szeretetet, amit adunk nekik, s többek között így hálálják meg. Mi egy boldog család vagyunk” - meséli Vizsolyi István „hivatásos családapa” az idén harmadik alkalommal megrendezett nevelőszülők napján, Miskolcon.

A Vizsolyi család. „Mindegyik gyerek édesapának, édesanyának szólít bennünket, és mi is édes gyermekeinknek tekintjük őket” Fotó: Réti Dóra

„Borsod-Abaúj-Zemplén megyében több mint kétezer gyermek él állami gondozásban, akiknek hatvan százaléka - országosan példamutató módon - nevelőszülői hálózatban került elhelyezésre” - mondja Lukácsné Juhász Mária, a B.A.Z. megyei Gyermekvédelmi Szakszolgálat igazgatónője. Az ő kezdeményezésére jött létre a nevelőszülők napja, amelyet idén harmadik alkalommal rendeztek meg Miskolcon. Az eseményen a megye 130 településéről mintegy ötszáz nevelőszülő és a gondozásukban élő 1300 gyermek, illetve fiatal vett részt, hogy tapasztalatokat cseréljenek, és minél szélesebb körben megismertessék a hivatásos nevelőszülői tevékenységet. 
A Vizsolyi házaspár nem kevesebb, mint kilenc gyermeket nevel. Őket kérdeztem az életükről.
Az apa (István): - A feleségemnek nem lehetett gyermeke, s ez volt a döntő szempont abban, hogy jelentkeztünk nevelőszülőnek. Először Mónika került hozzánk háromévesen 1994-ben. 
Az anyuka (Erzsike): - Hónapokig nem mondta nekünk, hogy anya és apa, majd körülbelül egy év után ő állt elő azzal, hogy hadd szólíthasson bennünket édesanyának és édesapának. Másfél évvel ezelőtt fogadtuk örökbe Mónit, majd fél évvel azután került hozzánk Szandra, Kitti, Brigitta.
Apa: - Nagyon szerettünk volna Mónikának testvért, de inkább testvéreket. Hiába vettük őt körül szeretettel, a gyerekek hiányoztak neki. Ekkor a családgondozó felvetette, hogy legyünk hivatásos nevelőszülők, mert olyan szépen bánunk a gyerekekkel. Kértük, hogy hadd gondolkozzunk ezen, hiszen nem igazán tudtuk, hogy mi a különbség a hivatásos és a hagyományos nevelőszülő között. Aztán amikor baleset ért a bányában, ahol dolgoztam, azt mondtam, hogy most már teljesen a gyerekeknek szentelem az időmet, s így lettünk hivatásos nevelőszülők. A három lány után jött kétévesen Bendzsi. Róla megtudtuk, hogy van egy testvére az intézetben, de őt nagyon nehéz volt megtalálni, mert Bendzsi az édesanyja nevét viselte, a testvére viszont az apjáét. Végül mégis megtaláltuk Mikit, és őt is magunkhoz vettük, hogy együtt legyen a két testvér.
- Tudtad, hogy van testvéred? - kérdezem Mikit.
Miki: - Nem. Itt találkoztam először vele, és nagyon jó érzés, hogy van testvérem.
Apa: - Ezt követően történt, hogy betegség miatt felszámolódott egy nevelőszülő család, és szóltak nekünk, hogy van ott egy szívbeteg kisfiú, Ádám, vállalnánk-e. Mi örömmel vállaltuk, és elhoztuk magunkhoz. Két hónappal az után, hogy idekerült, teljesen megszűntek a szívproblémái, a gyógyszereit sem kellett szednie.
- Az orvosok mit mondtak, hogy minek köszönhető a gyors gyógyulás?
Apa: - Az egyik doktornő azt mondta, hogy a kellemes közérzet, a pozitív változás nagyban befolyásolja a gyerek idegrendszerét, ami kihat a szívre és a gyomorra, ugyanis gyomorproblémái is voltak. Ádám gyakorlatilag amióta idekerült, vagyis négy éve tünetmentes. Őt követte Petike, aki értelmileg fogyatékos, mozgáskorlátozott és nagyothall. Úgy került hozzánk, hogy elmondták nekünk, van egy ilyen kisfiú Nagybarcán, aki nagyon vágyik a szeretetre, s kár lenne, ha olyan intézménybe kerülne, ahol ezt kevésbé tudják megadni neki. Tizenötször voltunk látogatni úgy, hogy minden gyerek jött velünk, és mindannyiunknak megesett a szíve rajta. A gyerekek nagyon szeretik egymást, de a Petikénket megkülönböztetett szeretettel veszik körül, főleg Kitti.
Anya: - Peti hároméves volt, amikor hozzánk került. Rágni, ülni nem tudott, csak négykézláb húzta maga után a lábait. Kádba nem tudtam tenni, mert féltem, hogy belefullad. Ma már ott tart, hogy ha fogjuk a kezét, tud lépegetni. A hallása is sokat fejlődött, és magától kialakított egy olyan mutogatási rendszert, amiből mindent megértünk, hogy mit szeretne.
Apa: - Őt rendszeresen visszük Budapestre a Heim Pál Gyermekkórházba és a siketnéma-intézetbe, valamint Miskolcon két speciális óvodába. A keresztlányunk Dévényi-masszázzsal lazítja, nyújtja, erősíti Peti izmait, hogy jobban tudjon járni.
Anya: - Most már tudja tartani magát, s a szakemberek szerint fog tudni járni is.
Apa: - Utolsóként Kati került hozzánk másfél éve, tizenhét évesen. Neki súlyos családi problémái voltak, s szó szerint bemenekült a gyermekvédelembe. Ő most jutott el oda, hogy kezd feloldódni, kinyílik előttünk, elfogad bennünket szülőknek.
Kati (akinek a vállán épp Móni nyugtatja a fejét): - Nem hittem volna, hogy ilyen jól fogom magam érezni egy idegen családban, eleinte úgy tűnt, hogy nem fog menni. A fordulatot az hozta, hogy volt egy nagyon súlyos személyes problémám, amivel kapcsolatban nem bíztam senkiben, de ők segíttetek ebben a helyzetben, s innentől fogva érzem itt otthon magam. Egy év után tudtam apunak és anyunak szólítani a nevelőszüleimet.
Apa: - Öt roma származású, egy halmozottan fogyatékos gyerekünk van a kilencből, így nálunk teljesen természetes a tolerancia. Mindenkivel szemben egyforma mércét állítunk fel, persze figyelembe véve képességét, korát. Mi egy boldog család vagyunk. Mindegyik gyerek édesapának, édesanyának szólít bennünket, és mi is édes gyermekeinknek tekintjük őket. Soha nem mondtuk nekik, hogy így szólítsanak minket, maguktól választották ezt, gondolom azért, mert érzik azt a szeretetet, amit adunk nekik, s többek között így hálálják meg.
- A faluban hogy vélekednek Önökről?
Apa: - A közvetlen környezetünk, s akik ismernek bennünket, azok nagy elismeréssel szólnak rólunk. Akik viszont nem ismernek, azok közül többen azt mondják, hogy pénzért csináljuk, hogy ebből építkeztünk, hogy a kocsit ezért kaptuk, és ilyeneket. Szűntek meg baráti kapcsolataink amiatt is, mert például ennyi gyerekkel nem lehet elmenni egy partira. Mi azonban jól érezzük így magunkat. Hallottam szakembereket arról beszélni, hogy kiégéshez is vezethet a sok gyerek nevelése. Mi egyáltalán nem érezzük ezt, sőt el sem tudjuk másként képzelni az életünket.

***

A nevelőszülők napján részt vett dr. Besenyei Lajos, a Miskolci Egyetem rektora, aki rendszeresen segíti az állami gondozott fiatalokat: többek között létrehozta a Gyermekvárost Támogató Baráti Kört, melyen keresztül több cég, illetve magánszemély vállalta a rászorulók patronálását.

Dr. Besenyei Lajos Fotó: MTI

- Úgy gondolom, hogy ha megadatik egy ember életében egy viszonylag jobb életszínvonal, akkor ez egyben kötelesség is a számára, abban az értelemben, hogy segítse az elesetteket, azokat, akiknek sokszor önhibájukon kívül nem adatik meg, hogy emberhez méltó módon éljenek. Ezek a gyerekek tipikusan ilyenek. Az embernek elszorul a szíve, amikor látja, hogy hányan kerülnek intézetbe, vagy az utcára, mert nincsenek szülei, vagy nem megfelelően élnek. Ezt tartom a földi lét nagy igazságtalanságának, hogy ezek a gyerekek gyakorlatilag kódoltak egy sikertelen életre. Csillog a szemük, okosak, értelmesek, és az ember tudja, amikor rájuk néz, hogy nagy valószínűséggel soha nem lesz belőlük normális életet élő ember. Az egyetem a meglévő tekintélye, nimbusza miatt sokat segíthet abban, hogy az emberek odafigyeljenek erre a társadalmi problémára. 
- Konkrétan milyen formában tud megnyilvánulni az Ön segítsége, hogy ezeknek a gyerekeknek az élete ne zsákutca legyen?
- Két dolgot említenék. Nagyon fontos ezeknek a fiataloknak visszaadni a hitét, önbizalmát. Ha mögéjük áll egy egyetemi ember, egy nevelőszülő, akkor ezek a gyerekek önbizalmat kapnak, bátrabbak lesznek, aminek nagy jelentősége van a későbbiek során. A másik dolog: segíteni ledolgozni a hátrányukat. Amelyikük egyetemre kerül, nyilvánvalóan rendelkezik számos olyan hiányossággal, ami nincs egy normális családban élőnek. Több tantárgyból nincsenek megfelelően felkészülve, mivel nem volt, aki adott esetben különórákra járatta volna őket. Mi az egyetemen, hogyha kell, több száz órában is korrepetáljuk őket azokból a tantárgyakból, amiben gyengék, természetesen ingyen és bérmentve. Azt látjuk, hogy fél év, egy év alatt felzárkóznak.

***

A következőkben egy olyan állami gondozott fiatallal beszélgetek, aki már a második diplomájának a megszerzésére készül. Ő anonim módon vállalta az interjút.

- 14 éves voltam, amikor meghalt az édesapám. Ezután lett az édesanyámnak egy élettársa, aki olyan befolyással volt rá, hogy anyukám nem igazán foglalkozott velem és a testvéreimmel. Ez oda vezetett, hogy állami gondozásba kerültem. Mivel jó eredményeim voltak a középiskolában, nem kellett intézetbe mennem, hanem kollégiumban laktam. Nem kerültem nevelőszülőhöz, hanem van egy nevelőszülő tanácsadó, akivel heti rendszerességgel tartom a kapcsolatot, s mindenben számíthatok a segítségére.
- Az életedben milyen törést hozott ez a változás?
- Az iskolában egy év kihagyást eredményezett, ugyanis nehezen dolgoztam föl ezt a helyzetet, és elhanyagoltam a tanulást. Ennek ellenére a gimnázium elvégzése után sikeresen felvételiztem egy főiskolára, amit elvégeztem, és most a Miskolci Egyetem nappali tagozatos hallgatója vagyok. Emellett dolgozom is, mivel a másoddiploma fizetős. Magánórákat adok, ehhez jön a diákhitel és az árvaellátás, s ezekből tudom finanszírozni az egyetemet.
- Mennyire nehezítette a tanulmányaidat, érvényesülésedet az, hogy állami gondozott vagy?
- Korábban azt hittem, hogy nincs mit szégyellnem ezen, de mikor egy közösségben megtudták, mindig furcsán néztek rám, másként viselkedtek velem. Sokszor szánalmat éreztem, néha meg idegenkedést. Azt hitték, hogy más vagyok, pedig nem vagyok más. Most már pontosan ezért próbálom elkerülni, hogy megtudják rólam: állami gondozott vagyok. Ha önéletrajzot kell beadni valahova, akkor ezt egyértelműen kihagyom belőle. Úgy érzem, hogy ez negatív megkülönböztetést eredményez a számomra, s ebből még jó soha nem származott.
- A tanárok részéről kaptál támogatást?
- Semmit. A középiskolában voltak olyan tanárok, akiket nem is igazán tudnék embernek tekinteni, olyan lenézően bántak velem, pedig a város legjobb nevű gimnáziumába jártam. Volt, aki állandóan feleltetett, mondván, hogy nekem különlegesen szükségem van arra, hogy lelkileg erősödjek. Ez nagyon rosszul esett, és állandóan rettegtem attól, hogy hibát vétek.
- Édesanyáddal, testvéreiddel tartod a kapcsolatot?
- Anyukám két évvel ezelőtt megkeresett és bocsánatot kért, de már nem lesz soha olyan a kapcsolatunk, mint amilyen lehetett volna.
- Tervezel családot?
- A későbbiekben igen, s a gyermekeimnek, amennyiben rajtam múlik, esélyük sem lesz arra, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, mint én.