Írózseni vagy háborús bűnös? I.
Tisztelt Szerkesztőség

A Hetek 17. számának egy írása Wass Albertet kerek-perec lefasisztázza (). Az állítás egyetlen forrása egy ma is aktív hungarista. A cikk meg sem említi azt a nyilvánvaló tényt, hogy az író az Egyesült Államokba való kivándorlása előtt átesett a szigorú amerikai hatóságok átvilágításán. Ennek során ügyének vizsgálója - nyomozati anyagokra támaszkodva - közjegyző előtt szögezte le: Wass Albert nem volt háborús bűnös, illetve olyan pártnak a tagja, amely az Egyesült Államok főügyészének listáján a szélsőséges politikai alakulatok között szerepel (ide tartozott a Nyilaskeresztes Párt is). Rágalmazókban persze sosem volt hiány: azon a floridai egyetemen, ahol Wass Albert a későbbiekben tanított, egy román emigráns kezdett rémtörténeteket terjeszteni állítólagos háborús bűneiről, de az ennek nyomán indított vizsgálat nem az erdélyi írót, hanem hamis vádlóját marasztalta el. Valószínűleg a befeketítési kísérletek kudarca is szerepet játszott benne, hogy Ceausescu titkosrendőrsége, a Securitate több alkalommal is - sikertelen - merényletet követett el Wass Albert ellen.

A cikk szinte egyetértően említi azt a tényt, hogy a kommunista és soviniszta román állam bírósága távollétében halálra ítélte azt az írót, akinek minden művéből mélységes humánum árad. Az ordítóan koncepciós per ítéletét a mai napig nem semmisítették meg Romániában. Háborús bűnökért ítélték el azt a Wass Albertet, aki a nácizmusról a következőképpen vélekedett: „Nagyon kevesen értik meg, hogy a szocializmusnak, mint minden más betegségnek, különböző formái és változatai vannak. (…) A betegségnek egy másik formája az, amit nemzeti szocializmusnak neveznek. Ezekben az emberekben több félelem van, s ezért több gyűlöletet termelnek ki magukból… Szerintük csak az azonos vércsaládból származóknak van jussuk ahhoz, hogy az állampapa gondoskodásában részesüljenek. Mindenki mást szigorú alárendeltségben kell tartani, szükség esetén kiirtani, hogy jelenlétével ne zavarja a nemzet-család boldog egyesülését.” Íme egy „hungarista” álláspontja. Aki Veress tábornok szárnysegédjeként 1944 nyarán aktívan részt vett az angolszászokkal folytatott különbéke-tárgyalásokon. Őt elítélni hasonlóan kegyetlen cinizmus volt, mint amikor a háború utáni Csehszlovákiában azt az Eszterházy Jánost ítélték el „kollaboráció” vádjával, aki a szlovák parlamentben egyedüliként szavazott a jogfosztó zsidótörvények ellen.
De a cikkíró nemcsak az elhunyt író emberi tisztességébe rúg bele, hanem művészi kvalitásait is kétségbe vonja. Szíve joga. Jómagam Wass Albertet az elmúlt század egyik legnagyobb írójának tartom, műveinek mind irodalmi színvonalát, mind eszmei mondandóját tekintve - és ezzel a véleményemmel aligha vagyok egyedül. Lebilincselően izgalmas történetei, festőien szép leírásai, az emberi sorsok drámai vagy éppen ironikus megjelenítései történelmünk olyan sorsfordulóira irányítják rá a figyelmet, amelyeket az internacionalista kultúrpolitika - és annak örökösei - legszívesebben töröltek volna a nemzeti emlékezetből. Ezért is volt tiltott író. Az aczéli kultúrpolitika örökösei ugyanakkor kétségbeesetten tapasztalhatják, hogy Wass Albert művei napjainkban valóságos reneszánszukat élik. A rágalmazás az e fölötti kétségbeesés biztos jele. 
Nemrégiben egy televíziós műsor kapcsán komoly támadások értek néhány véleményformálót, akik Kertész Imre sokáig középszerűnek tartott, majd hirtelen Nobel-díjjal jutalmazott regényét - vagy éppen a szerző személyét - anélkül kritizálták, hogy olvasták volna a művet. Javaslom, hogy a mérce legyen egyenlő: lehetőleg Wass Albertet is olyanok minősítsék, akik olvasták könyveit. Ami - nem mellesleg - hatalmas élményt is jelent.
2003. május 2.
Hegedűs Tamás, Szigetszentmiklós