A bébiszitterkedés minden fiatal, független lány fejében legalább egyszer komolyan megfordul mint lehetőség a nyelvtanulásra, világjárásra. Az ezzel járó robottal csak a gyermekesek lehetnek igazán tisztában. A huszonhat éves Rita alábbi története teljesen átlagos, sokak tapasztalataival egyezik.
Hogy miért mentem ki bébiszitternek egy évre az USA-ba? Szerettem volna tapasztalatot gyűjteni, világot látni, de elsősorban az motivált, hogy megtanuljak angolul, és pénzt keressek. Tudtam halasztani még egy évet az egyetemen a diplomázás előtt, ez volt az utolsó szabad évem.
Találtam egy magánhirdetést az Expresszben, a hirdető személy adta meg a kinti címet, fizetségért persze. Turistavízummal utaztam ki. Amikor megérkeztem Los Angelesbe, a reptéren fogadott a kinti közvetítő - egy hatvanéves, házas ember, nevezzük Tibornak -, akivel addig csak telefonon beszéltem. Az elején Tibor elvette az összes pénzemet meg az útlevelemet, mert előttem volt két lány Magyarországról, akik leléptek tőle jutalékfizetés nélkül. Kezdetben arról volt szó, hogy három-négy nap alatt talál családot, ahová mehetek. Ebből a három-négy napból aztán egy hónap lett. Ez alatt az idő alatt Tiborék lakásán laktam. Gyakorlatilag házi őrizetben éltem, még a magammal hozott magyar könyveket sem olvashattam. A konyhával közös nappali volt a szobám, reggelire fél banánt meg egy bögre teát kaptam. A háziak is keveset ettek. Sokáig csak úgy telefonálhattam haza, hogy Tibor egy cetlire leírta, mit mondhatok: ő ütötte be a kóddal működő telefonba a számot, és végig mellettem állt.
Rögtön az elején egy háromgyermekes családnál akartak elhelyezni. Erre alapoztak, de azok már időközben fölvettek egy franciául tudó nevelőnőt. És ezzel Tiborék el is lőtték a puskaporukat. Kiderült, hogy nincs B-terv. Néha elmentünk egy-egy magyar társaságba, illetve Tibor egyszer egy barátjával - egy fotóssal - leültetett beszélgetni, azt mondták, sokkal jobban tudnék keresni, ha bizonyos fotók készülhetnének rólam, gondoljak bele, óriásplakátokon láthatnám viszont magam Hollywoodban. De nekem ez nem jelentett kísértést, mert nem ezért mentem ki oda.
Az első hónap letelte után egy közvetítő irodától sürgősen bébiszittert kerestek: bejött az első munka. Egy nigériai család, hatéves kisfiúval. A papa és a mama nem voltak jó viszonyban: külön szobában éltek, a mama gyakran elutazott. A kisfiúra kellett vigyáznom, főzni, takarítani, elmenni érte az iskolába. Egy gyönyörű, csupa márvány, gránit, bőrbútorok „fémjelezte”, a legszuperebb hifikkel fölszerelt palotába csöppentem. De csak három-négy napig voltam ennél a családnál, mert a férfi, hogy is mondjam, elkezdett nyomulni. Én persze elhárítottam. Mondtam, hogy bébiszitter vagyok, a gyerek miatt vagyok itt. Mint később megtudtam, az előttem lévő bébiszitter terhes lett, ezért kellett távoznia.
Tibornak már a második-harmadik nap mondtam, hogy akárhová megyek innen, de vigyen.
Ezután kerültem a második családhoz. Három gyerek várt rám, meg egy színésznői-énekesnői babérokra pályázó, nagyon dekoratív anya, perzsa-svéd szülők gyermeke. Ők egy biztonsági őrrel védett lakóparkban éltek.
Reggel fél 7-től este 11-ig kellett dolgoznom. A tízéves kislány éjjel tízkor még simán olvasott. Nemcsak az emberekre kellett gondot fordítanom: három kutya, aranyhörcsög, papagáj - sétáltatás, etetés. Az elején még nem tartozott a feladataim közé, de minden héten bővült a lista. Az anya tulajdonképpen egy frusztrált színésznő volt: már fél éve járt meghallgatásokra, de nem kapott szerepet. Férjével éppen válófélben volt, sokat ordítozott vele, akár éjjel is. Jellemző a felszínessége, a képmutatása: egy ízben fényűző, méregdrága kerti partit rendezett, utána panaszkodott, hogy milyen olcsó ruhában jött valamelyik vendég. A család örült, hogy európai, fehér bőrű, szőke hajú vagyok. De amikor egy szomszéd megtudta, hogy nem az unokahúg, hanem egy cseléd vagyok, ha megláttak az utcán, kikerültek, átmentek a túloldalra.
Nyáron Hawaiiba utazott a család; szerették volna, hogy ősztől ismét nekik dolgozzam. Én nem akartam. Azért sem, mert majdnem kéthavi béremmel adósaim maradtak. Magamhoz vettem a Chrysler Voyagerüket, és mondtam, ahogy kifizetnek, visszaadom az autót. Hosszú huzavona után jutottam csak hozzá a pénzemhez. Ez egy idegölő, pszichésen megterhelő játszma volt, rossz szájízzel váltunk el.
A harmadik családot az interneten találtam. Egy horvát család volt, tetszett nekik, hogy magyar kerül hozzájuk. Orvos házaspár, másfél éves iker kislányokkal.
A mama negyvenéves korában szülte őket, de egy egész életében orvosi karrierre készülő hölgyről van szó, akinek a gyerekvállalás is csak egy kötelező fejezet volt az életében. Egy nagy könyvbe kellett írnom mindent a gyerekekről: mit ettek, mit ittak, mikor mennyit pisiltek, mennyi szót mondtak. Merthogy mindennap három szót kellett megtanítani a másfél éves gyerekeknek, amit hazaérve az anya kikérdezett. Mondanom sem kell, sziszifuszi munkának bizonyult.
A másik nehezítő tényező a tisztaságmániája volt. Mindent, amihez a gyerekek hozzáérhettek, alkoholos kendővel kellett letörölni. A törölgetés akkor is kötelező volt, ha boltba mentünk vagy étterembe. Állandó sterilizálás; kilincstörölgetés végkimerülésig.
Innen jöttem haza, amikor letelt az egy év.
Körülbelül a felét kerestem végül is annak, amit kiutazásom előtt elgondoltam.
A nyereség? Hát mégis ott voltam, jártam több városban. Nagyon régóta elhatároztam, hogy kimegyek. Meg némi élettapasztalat: mai fejjel azért máshogy csinálnám. Mindent végiggondolva, nem vagyok büszke arra, ami történt, de nem bánok egy percet sem.
Pesztra és pesztonka
Kétféle bébiszitter létezik: Az egyik a nanny, ez volt Rita is.
A nannyt nem hivatalos ügynökség közvetíti ki, jogai nem nagyon vannak, viszont többet kereshet. Nem kell ügynökségnek fizetnie, nem kell előre letétbe pénzt helyeznie. A másik az au-pair: ügynökségen keresztül megy. Jogai vannak, kevesebbet kell dolgoznia, kevesebb pénzért, de ezt szerződés alapján teszi. Több ideje van.