Erdei L. Tamás
A földhözragadt szárnyalás

A humanizmus az elvilágiasodott európai ember valláspótléka, amelynek rendszeresen azért áldoz, hogy mentesüljön a természetfölötti világ (és a halál utáni élet) kínzó kérdéseitől. Az emberközpontú gondolkodás, amely zászlajára mindig az általában vett ember szeretetét tűzi, valójában vaskos materializmust, istentagadást és dologimádatot takar.

Tüntetők a világbékéért Athénban. Elméletben Fotó: Reuters

A humanitas szót Marcus Tullius Cicero, az i. e. 1. századi római író és államférfi honosította meg kiterjedt levelezése és életformája által. A kifejezést - dicséretes emberi tulajdonságként - kedvesség, szelídség, türelem, megértés, udvariasság, jóság (lehetőleg áldozat nélküli jóság) jelentésben használta. A nagy római politikus a legtöbb sztoikus filozófussal együtt úgy gondolta, hogy a halál után nincs semmi, az emberi lélek a halálkor a testtel együtt megsemmisül, részeire hullik szét. Cicerót, a hűséges hazafit a sztoicizmusban azok a tanítások vonzották, amelyek a földi világon érvényes társadalmi erényeket, az igazságosságot, emberiességet, erkölcsi bátorságot és hazaszeretetet hangsúlyozták. Az általa megteremtett humanista ideál meghódította Rómát, és napjainkig meghatározza a művelt európai polgárság világnézetét, gondolkodását és viselkedését.

A lényeg a Földön van

Ahhoz, hogy ennek a gondolkodásmódnak a lényegét megérthessük, a rómaiak számára első számú mintaként szolgáló görög filozófiai gondolkodás mentén néhány évszázaddal vissza kell tekintenünk az időben. Politikai és kulturális szempontból az antik görögség legragyogóbb százada, az úgynevezett „periklészi aranykor” (i. e. 5. század közepe) teremtette meg azt a világot, amelybe kétezer-ötszáz év óta tudatosan vagy öntudatlanul az európai humanista kultúra embere mint civilizációja napfényes bölcsőjébe visszavágyódik. Jórészt ennek a néhány évtizednek a gyümölcsei a pompázatos műalkotások, épületek, szobrok, a görög tragédiaköltészet és a filozófia legnagyszerűbb teljesítményei. 
A korábban még jórészt a mitológia és Homérosz hatása alatt álló görög gondolkodás humanista fordulata a periklészi korban megjelenő „szofistákhoz” (bölcselők) kapcsolódik. Ők hirdették a legsikeresebben azokat a tanokat, amelyek a görög gondolkodók figyelmét a szellemi világról a filozófiai „embertan”, az antropológia és az etika felé fordították. Ezt a tanítást szokás röviden a homo mensura („az ember a mérték”) tételben összefoglalni. Lényege, hogy mind a természetes, mind a természetfölötti világot emberi kritika alá vetik, s a természeti és a társadalmi világ középpontjának egyaránt az embert tekintik: „Minden dolognak mértéke az ember, a létezőnek abban, ahogy van, s a nemlétezőnek abban, ahogy nincs.” 
A szofisták tanítása szerint „a legfőbb jó az a képesség, hogy beszédeinkkel meggyőzzük a bírákat a törvényszéken, a tanácsosokat a tanácsban, a polgárokat a népgyűlésben”. Ezek a bölcselők kétségbe vonták az egész görög mítoszvilágot istenekkel, héroszokkal, titánokkal és daimónokkal együtt, nagy lépést téve ezzel a materializmus felé: „Nem tudhatok semmit az istenekről: sem azt, hogy vannak, sem azt, hogy nincsenek.” (Prótagorasz)
Ez a természetfölötti, szellemi világgal szemben szkeptikus és közömbös magatartás, valamint az emberi élet fő céljait a földi életben - azon belül is a társadalmi, politikai, gazdasági sikerességben - kijelölő gondolkodásmód később már általánosan elfogadottá vált. A világnézetben bekövetkezett radikális változással a Római Birodalom korának gondolkodó emberéről óriási súlyként szakadt le a túlvilági létezésből következő erkölcsi fegyelmező erő. Ám meg kellett oldani még egy fontos problémát: ha nem hiszünk a szellemi világban és az emberi lélek halhatatlanságában, akkor tragikusan kevés idő áll rendelkezésünkre. Másként fogalmazva: a földi életben leélt néhány évtized rövidsége éles ellentmondásban áll az örökkévaló világgal és az emberi méltósággal. 
Ezt az ellentmondást először a művészek oldották fel azzal, hogy megteremtették a (művészi) emlékek általi továbbélés ideológiáját. Ahogy a klasszikus római költészet egyik legfényesebb csillaga, Horatius fogalmaz ars poeticájában: „Exegi monumentum aere perennius” - azaz: „Ércnél maradandóbb emlékművet állítottam.” Mit jelent ez az önérzetes kijelentés? Nem kevesebbet, mint hogy a költő (az alkotó ember) a művészete révén lesz halhatatlan azáltal, hogy a későbbi korok és jövendő nemzedékek alkotásaiban gyönyörködve mintegy felidézik szellemét, amely így mindig jelen lesz a Földön. Ezzel megszületett az erkölcsi és spirituális vonatkozásoktól megfosztott halhatatlansági ideológia, amely, ha már megnyugtató jövőképet nem, legalább hatalmas vigasztalást és valóságosnak tűnő életcélt képes nyújtani a mai napig is alkotó emberek tömegei számára, mondván, „ha testi mivoltomban nem is, műveim által örökké jelen leszek ebben a világban”. 
De mi a helyzet azokkal a milliókkal, akik nem rendelkeznek művészi képességekkel? Számukra is van vigasz: a humanizmus kimondatlan szabályai szerint utódaikban mintegy „fizikálisan” is jelen vannak, hiszen leszármazottaik (amíg ki nem halnak) továbbörökítik ősük fizikai részeit (génjeit) és nevét; személyének és cselekedeteinek emlékét pedig egyik generáció a másiknak adja tovább a családi emlékezés révén.

Önimádat olasz módra

A humanizmus eszmerendszerét a keresztény vallás dogmatikus szigora által szabályozott középkor után az itáliai reneszánsz elevenítette fel. A reneszánsz humanistái az antik görög-római világban az emberiség visszahozhatatlan aranykorát látták. Az első igazi európai humanista egy olasz költő, Francesco Petrarca volt. Ő a dicsőséges emberi szellem előtti tiszteletadásnak és a nagy elődök megidézésének tekintette a művészi alkotó tevékenységet: „Magamnak írok, és írás közben vágyódva érintkezem őseinkkel…” Az első klasszika filológusként ő találta meg és tette közzé Cicero addig ismeretlen levelezését, amelynek körmondatait azután évszázadokon át utánozták. Szerelmi költészetének újdonsága - formai újításain túl - a visszautasított szerelmes melankolikus figurája, amelyet ma is petrarkizmusnak neveznek. Eszményi szerelméhez, Laurához írott kötetnyi verse tulajdonképpen a kifinomult önimádat és öntetszelgés narcisztikus költeményei. Petrarca versei valójában az „örök” emberi érzelmeket dicsőítik, mintát adva ezzel fél évezred számtalan szentimentalista művészének. 
Az őszintétlenség szembeszökő az olasz költőfejedelem műveiben, életútja és életműve között pedig mélységes ellentmondások feszülnek: a szabadság rajongója sötét zsarnokok udvarában érezte jól magát; megvetette a világi kincseket, de éveket töltött a pápai udvarban, hogy gazdag javadalmat könyörögjön ki magának; megteremtette a legátszellemültebb szerelmes figuráját, és elmélyülten vallásosnak mutatkozott, miközben fattyak tömegét szülték ágyasai, akiket ha megunt, irgalmatlanul elkergetett magától.
Más területeken mutatkozik meg a humanizmus meghasonlott lényege Európa legnagyobb vallásos humanistája, Rotterdami Erasmus életében, aki a katolikus klérus és az egyház romlottságának ostorozójaként Luther előfutára volt. Erasmus meggyőződése szerint az igaz vallásosság nem az észből, hanem a szívből fakad, és semmi szükség aprólékosan kiagyalt teológiákra. Ő maga a kereszténység tiszta, romlatlan ősforrásaihoz akart visszatérni, ezért megtanult görögül, és lefordította az Újszövetséget. Az egész középkorban általánosan használt, Jeromos által készített latin nyelvű biblia-fordítás, a Vulgata nyelvi pontatlanságainak kritikájával sok érvet adott a protestánsok kezébe a hitviták során. Hitt az ember eredendően jó voltában, békepárti volt, és a kényelem, az egészség, valamint a helyes életmód első propagandistája. Leghíresebb művében, A balgaság dicséretében - mely tulajdonképpen a Példabeszédek könyve 9. fejezetének a „továbbgondolása” - maró gúnnyal támad a skolasztikus szekták, a pápák, püspökök és bíborosok, valamint a szerzetesrendek ellen. „Szórakoztató lesz hallani - írja -, hogyan mentegetőznek majd a nagy égi törvényszék előtt: az egyik azzal kérkedik, hogy sikerült kiölnie magából a húsevés vágyát, mert csakis hallal táplálkozott; (…) egy másik, hogy hatvan éven át nem érintett pénzt a keze, csakis vastag kesztyűben. De ekkor közbevág Krisztus: Jaj néktek, írástudók és farizeusok!” 
Az ilyen és hasonló kirohanások sora után logikus lett volna, hogy Erasmus örömmel fogadja a reformációt, a valóságban azonban nem így történt. Luther fellépése után mint Európa egyik legtekintélyesebb humanista tudósát mindkét fél megpróbálta a maga oldalára állítani, sokáig hiába: a szobatudós meggyőződéses pacifistaként igyekezett távol tartani magát a teológiai csatározásoktól. Bár igen keményen szólt kora egyházi visszaéléseiről és az egyes pápák bűnösségéről, Luther „erőszakossága” visszariasztotta, ezért kezdetben semleges maradt. Ám megsértődött a német reformátor egyik kritikája miatt, s végül a katolikusok oldalán állapodott meg. Ettől kezdve egyre érdektelenebbé vált, mivel félénksége és megalkuvása a vallási megújulás lázában égő Európában az események perifériájára sodorta; s legfőképp azért, mert személyes érzékenységből szembefordult a saját meggyőződésével, és azokhoz állt, akiket korábban a leginkább elítélt és megvetett.
Bár a középkor zord századai után az itáliai reneszánsz újra fölfedezte magának az emberközpontú gondolkodást, ezt a reformáció egy időre visszaszorította azáltal, hogy reformátorok és ellenreformátorok csatája elsősorban a hit mezején zajlott, s ez az ég felé fordította az emberek tekintetét. A 18. században, „az ész korában” azonban az előző századok vallási lelkesedése elhamvadt, s az európai társadalmak már csak felszínesen érdeklődtek Isten dolgai iránt. Ismét az ember, immár mint függetlenül gondolkodó és érző lény került a világ középpontjába. 
A kor egyik leghíresebb és leghírhedtebb humanistája, Jean-Jacques Rousseau színpadiasan hirdette az emberi nem szeretetének szükségességét. Rousseau egész létezése azonban - Egon Friedell kultúrtörténész szavaival - „nem volt egyéb ízléstelen póznál és tolakodó képmutatásnál. (…) Ami erkölcsi jellemét illeti, az oly visszataszító volt, hogy már csak emiatt is képtelenség a lángelmék közé sorolni őt.” Egész életét végigkísérte a Voltaire elleni fröcsögő gyűlölet és saját jótevőivel szemben tanúsított felfoghatatlanul aljas viselkedés, paranoia és farizeizmus. Önérzetesen hirdette függetlenségét és kispolgári származását, elkötelezett köztársaságpártinak vallotta magát, s közben folyton arisztokraták és fejedelmek társaságát kereste, akiktől ajándékokat sohasem fogadott el - ezeket mindig a szeretője vette át. Valójában szenzációhajhászásból és írói hírnevéből élt, a koldulás kétszeresen is tisztességtelen formájában, mely büszke függetlenségnek adta ki magát. A francia gondolkodó vaskos tanulmányt írt a szeretetteljes gyermeknevelés fontosságáról, és úton-útfélen hirdette istenhitét, miközben a nagyvilág előtt (alacsony származása és műveletlensége miatt) szégyenkezve titkolt szeretőjétől származó törvénytelen gyerekeit egytől egyig lelencházba adta. Szerinte persze ez is csak erényből történt, mert ő - úgymond - a platóni köztársaság meggyőződéses polgáraként gyermekeit az állam közjavának tekintette, és nem érezte magát feljogosítva arra, hogy elvonja őket az államtól. 

A kifinomult önzés 

Az európai kultúrában már az antikvitás idején megvolt az a tendencia, hogy a természetfölöttitől a hétköznapok világa felé fordulva az előbbit kirekessze gondolkodásából, az utóbbit pedig kizárólagos valósággá tegye. Mi sem örvendhetett volna nagyobb elfogadásnak, mint az ezt az anyagelvű fordulatot legitimáló „emberszeretet”. Ez a kényelmes világnézet, bár korunk nagy háborúinak hatására látványosan kudarcot vallott, mégis makacsul tarja magát. 
Különös módon Cicero, Petrarca és híres utódaik 
- Erasmus, Voltaire, Goethe, Tolsztoj, Thomas Mann: valamennyien az európai irodalom írófejedelmei - elméleti emberszeretetük, humanizmusba csomagolt kifinomult önzésük révén váltak ünnepelt művészekké. A mindenek fölött az ember értékét hirdető nagy humanisták, akik annyira szerették az általában vett emberi nemet, a gyakorlatban finoman szólva is ellentmondásosan viszonyultak a konkrét, egyedi emberhez. 
Abban, hogy a hitleri Németország már az 1930-as években olyan elképesztő befolyást és hatalmat volt képes szerezni Európában, felelősség terheli a német intellektuális és a nyugati (elsősorban az angol és a francia) politikai elitet, amelyek egyoldalú humanista pacifizmusuk miatt elvtelen kompromisszumok sorozatát kötötték a náci rezsimmel. Itt mutatkozik meg a humanizmus gyenge pontja: a sokat hangoztatott egyetemes emberszeretet mindig az időben és térben távoli, általában vett emberért ontja könnyeit (ami csekély felelősséggel jár, és áldozatot nem követel), miközben szemet huny a szomszéd konkrét, jelenlegi és nagyon is kézzelfogható baja fölött. 
Európa a mai napig nem számolt el (önmaga előtt sem) ezzel a súlyos adóssággal. S ennek nagy szerepe van abban, hogy az európai politikai elit a jelentős háborús konfliktusok idején rendre rossz oldalra áll. Így történt ez a legutóbbi közel-keleti háborúban is.