Siposhegyi Péter
Unokáink is várni fogják?

Egyre több helyen hallgatom, olvasom, hogy most jaj nekünk, mert vége a magyarságnak, lesz belőlünk egy színtelen, névtelen kiscsapat az Euroliga kettőben, néha kiesési gondokkal, néha a feljutás közelében, de mindig nagy hittel, és vereség után durcás edzői nyilatkozatokkal. Nem érdemtelen a nagy szavazás előestéjén végiggondolni, vajon valóban elveszünk-e, vagy sem.

A világkultúra csak olyan kuriózumokat fogad be, amelyek adaptálhatók Fotó: Reuters

Elöljáróban annyit, hogy sokan máris elvesztek, elvesztünk. Ez az ország Európa három csökkenő lélekszámú országából az egyik. A számszerű fogyás nem öröm, hiszen az öröm és a jövőbe vetett hit hiányáról mesél, önzésről mesél, meg még valamiről, ami fontos lehet, a hit hiányáról. Mint tudjuk, hívő embertől üres lehet a nőgyógyászati váró, kivéve a szülőszobákat. Talán ezzel is foglalkozhatnának azok az egyházak, melyek most kivételesen a 
tavalyi választási kampány első évfordulóján kampányol-tak egyet, ahogy azt mostanában elvárják, közösen. Még szerencse, hogy a Gáspár Győzike-Törőcsik Mari, a Friderikusz-Vitray, a Gera Zoli-Kovács Zoli duett mellett nem tűnt fel a Hegedűs Junior-Schweitzer-Gyulay trió, amint együtt megy szavazni. Mi lenne, ha egyszer úgy véletlenül meghagynák a hívők magánügyének, ami a hívők magánügye? Főként elvárható lenne ez olyan egyházaktól, melyeknek többsége EU-idegen személyek életművére alakult. De ez csak mellékes, itthon mindenki otthon van, legfeljebb az asszonyt veri, mert otthon mindent szabad.
A nemzet elveszik. Kérem szépen, ha valaki megtalálja, vegye fel és adja le a szerkesztőségben, onnan utánam küldik. Hogy lehetek ilyen cinikus? Sehogy, csak abszurddal próbálom megvilágítani az abszurdot. Ami most bekövetkezik, az ellentmondásos, enyhe fogalmazatban is. Ezért sem helyes, hogy felvilágítás helyett díszkivilágítást kapcsoltak a fejünkre. Mindent megtudtunk, hogy mitől jó, csak azt nem, hogy mi a nem jó benne. Márpedig a teremtett földi létben nincs semmi, ami csak jó, vagy csak rossz lenne. Vajon hol hallottuk, hogy a pályázatok elbírálása hosszú idő, a szankciók betartása azonnal megkezdődik? Ki tudja egyáltalán, mi fog történni? Ha becsületesen válaszolunk, azt kell, hogy mondjuk, senki. Ami itt történni fog, az egy eddig nem volt folyamat, hiszen soha még nem volt ekkora létszámnövelés, így ezt nem lehet az eddigi akciók egyikéhez sem hasonlítani. Ki tudja ma, hogy lesz-e gazdasági válság? Ha igen, ki véd meg kit? Valószínűleg senki senkit, minket meg legfeljebb az eresz, ha szorosan aláállunk.
Erről nincs szó, csak arról, hogy egy szegedi óvodában EU-csoport alakult, ami legalábbis abszurd, olyan, mintha a legjobb Örkény írta volna. A becsületes kampány az lett volna, ha egymás mellett sorjáznak remények és kételyek. Egy biztos. Magyarország ezentúl is lesz. Bár a szignál mást sugall. Kedvenc reklámfilmem úgy kezdődik, hogy megszólal az isteni Wagner zenéje. Semmi baj, Wagner nagyon nagy zenész, hívei szerint a legnagyobb. Egy apró stilisztikai problémám van. Ez a hatalmas zengzetű nyitány, ismerős valahonnan. Na honnan? Ez volt a Deutsche Wochenschau című hírműsor szignálja is. Fiatalabbak kedvéért, ez még egy Erős Antónia, 
D. Tóth Kriszta és Szellő István előtti hírműsor volt. A német Birodalmi Filmhíradó. Szinte hallani vélem, amint a szignál után a Führer megszemléli a keleti arcvonalon harcoló német alakulatok parancsnokságát, ahol Heinz Guderian marsall ad megbízható, szakszerűen hamis képet a fronthelyzetről nagytekintélyű elöljárójának. Erre azt üzeni nekem a közalapítvány, hogy menjek el szavazni. Semmi keleti arcvonal? Jó, jó, tudom, az a német kísérlet is az egységes Európát tűzte ki célul, de a múlt héten még nem ez számított követendő idolnak. Érdekes, hogy a sajtó ebből nem csinált egy kicsi, de formás ügyet, hiszen akadnak bizonyára, akik szintén nem a régi német megoldás hívei. Abban ugyanis megszűnt volna a Magyarország nevű valami. Most nem fog. 
Sok minden megszűnhet, bár ezzel kapcsolatban is vannak kétségeim. Amit itt ugyanis privatizáció címén előadtak, és amiről egy kiváló olasz lap évekkel azelőtt azt írta, hogy a kleptokrácia került hatalomra Magyarországon, az előre vetítette a várható jövőt. Az előőrs mindent elfoglalt, miután legnagyobb meglepetésére érdekes emberek harc nélkül, baksisért mindent odaadtak. Engedjenek meg egy személyes példát a hűséges olvasók. Régi szponzorkereső családból származom, tekintettel arra, hogy műalkotásra csak pályázni lehet vagy szponzort találni, az utóbbi viszont elvben könnyebb.
Évek óta zajlik a következő társasjáték. Találunk egy balekot, akinek nagy darab lelke van, és ad egy kis támogatást. Azután megyünk egy évvel később, és közli a kicserélt munkatárs, hogy írjunk egy levelet angolul, németül, szuahéliül, mert az új tulajdonos nem tud magyarul, de ne is írjunk, csak ha nagyon sok a szabadidőnk, mert úgysem ad magyar kultúrára semmit. Ha véletlenül adna, akkor azért, mert szeretne egy kis állami tulajdonú bankhitelt, ahhoz viszont az kell, hogy éppen jól álljunk a kurzus ranglistáján. Soha még ily militáns civil társadalomban nem éltünk: jobban hasonlatos ind kasztrendszerre, mint holland fapapucsos demokráciára.
Senki nem tudhatja, kinek lesz jó, ami a gazdaságban történik. Tudom persze, az unokáinknak. Ez egy kicsit régóta tart. Ötven éve az Állami Áruház című szocerettben (a szocerett az, ami félig szocialista, félig operett) Feleki Kamill elénekelte, hogy ember lesz az ő kis unokája. Nos, a bölcsőben fekvő, Laktorizanon táplált baba most úgy ötvenhárom lehet, és bizonyára tudna mesélni, hogy mennyi nagyszerű történt vele. Unokára hivatkozni illetlenség. Az unoka vagy még meg sem született, vagy óvodába jár. Itt mindig az unokáknak volt jó helyettünk. Hadd állítsam meg az idő kerekét! Nem érdekel az unokám. Élő emberek érdekelnek: asszonyom, fiam, barátaim, testvéreim, ellenségeim. Ők érdekelnek. Nekik legyen már végre jó, az unokám, kinek anyja vélhetően nagycsoportos valahol, majd megoldja magának. Ha nekünk nem lesz nagyon rossz, ha a következő nemzedéknek egy kicsit jobb lesz, akkor az unokámnak egészen jók a sanszai egy miénknél jobb életre. Erről kevés szó esett, csak arról, hogy eltűnik a nemzet, meg eltűnik a kultúra, meg eltűnik a tudat, meg az identitás, meg minden eltűnik.
Nem fog. Nem kell senkinek.
A multinak piac kell. Azt akarja, hogy én, aki magyarul beszélek, meg ő, aki norvégul beszél, meg ő, ott a távoli Portugáliában, vegyük meg ugyanazt az ízét vesztett, svájcinak hazudott sajtot. Ugyanazt a keleti élet- és ételmelengetőt. Vegyünk olasz cipőt, francia illatszert, vagy legalább ennek turk utánzatát. Szereti itt gyártatni a vackait, jól-rosszul. Ha olcsók vagyunk, ide jön a Peugeot, ha egy kicsit kidugjuk fejünket a homokból, megy tovább Szlovákiába. Ha épül nálunk út, akkor vigye el a külföldi cég, aminek még az az öröme is megvan, hogy olcsóbb, mint a színmagyar Vegyépszer, hiszen a Strabagnak nem kell fizetnie az SPD-nek.
Ezt akarja a külföld, és ezt eddig is akarta. Nem április tizenkettedike után fogja akarni, meg nem is a jövő évi május másodika után. Ezt akarta ötven éve, ezt akarta tíz éve, ezt akarja most. Ez a tőke természete. Az is a tőke természete, hogy mindig a több tőke győz. Háborúban mindig győz a túlerő, gazdaságban a több tőke. A magányos „self made man”-nek kora éppúgy lejárt, mint a hatvanszoros túlerőt verő Dobó Istvánoké. Dobó várát ma egy légitámadás eltüntetné a földről. Az Egri Dohánygyárat egy nagy holland cég ugyanannyi idő alatt. Lehetséges, hogy a magyar vállalkozónak az lesz a neve nemsokára, hogy alvállalkozó. Meg lehet élni belőle, legfeljebb a lelket nem melengeti. 
Olyan az ember, hogy jobban szeret egy mellékutcában ügyvezetőként igazgatni, mint egy láncban szemnek lenni, hiába arany a lánc. A tízmillió kreatív ügyvezető országából a tízmillió megbízható szolgáltató országa lehetünk nemsokára, ami sokat elvesz a nagy kollektív romantikából. Helyre rakja a nemzettudatot. Megszünteti a nemzeti karakternek nevezett mániás dep-ressziót. Mániás depresszióban vagy azt képzeltük magunkról, hogy mi vagyunk a bokréta Isten kalapján, vagy azt, hogy a legpocsékabb nemzet vagyunk. Létrejöhet egy olyan kollektív tudat, mely szerint a móc is ember, de az angol sem Isten kiválasztott népe, legfeljebb ügyesebben választott térfelet.
Aki azt állítja magáról, tudja, mi történik a magyar jóléti fordulattal az elkövetkező öt évben, az nem mond igazat. A jóléti fordulat amúgy sem tűnik fontosnak a rendszerváltás óta. Mintha mindenki gyanús lenne, aki nem egészen fért oda a mély, de szűk kondérhoz. Van nálunk egy, magát elitnek nevező politikai foglalkoztatási csoport, melynek szociális érzékenysége épp annyi, mint egy antivilágbeli arisztokratáé. Akadtak közöttük Bánffyk, 
Kemény Jánosok, de a többség… Egy biztos, amit anynyira féltünk, azt kell legkevésbé féltenünk. Portugália ma is portugálul beszél. Írország írül. Az írek tudják magukról, hogy ők írek, a portugálság-tudat devalvációja sem ment még végbe, legfeljebb akkor, amikor az Aranygeneráció kikapott az abszolút EU-nonkomform Dél-Koreától (csaltak, csaltak, de akkor is).
Meghal a kultúránk.
Dehogy hal meg. A kultúránk sem kell senkinek. Van egy nagy magyar álom, miszerint a világhírű magyar kultúránk megment minket az asszimilációtól. Van egy rossz hírem. Ez nem igaz. Épp fordítva van. A magyar kultúra zseniális szellemi teremtmények tára, de alig ismerik. Amit ismernek belőle, az jórészt asszimiláció eredménye. Ki tud Párizsban az ott lakott Ady Endréről? Senki. Ki tudja, hogy magyarul írt a múlt század vélhetően legnagyobb költője, egy bizonyos József Attila? Ez egyszerűen nem tétel. Egy költő lehet nekünk kedves, de kontinentális verseny ebben a műfajban nincs. Ami sikeres, az eleve külföldön lett azzá. Kertész Imre ma valóban híres - de őt sokan német írónak tartják, ami nem igaz, de kétségtelenül semmire nem ment volna nélkülük. Jan-csó a legjobb és legmagyarabb filmmel akkor vált világhírűvé, amikor ideiglenes paradicsomának Olaszországot választotta. Szabó István ma már csak külföldi pénzből forgat. Markó Iván úgy lett híres, hogy Bejart szólistájaként már az volt, s utána nyűgözte le a világot továbbgondolt bejart-i koreográfiáival. 
Ne tévesszük össze a kuriózumot a befogadással. Ha eljön a kínai opera, megnézik, de Salzburgban nem ők adják a trendet. Lehet, érdekes egy folkfesztiválon a csíki pontozós, meg a nagyfügedi vonalzós, de a világkultúra egy olyan rendszer, melynek elemei nemzeti kultúrákból tevődnek össze ugyan, de adoptált nemzeti szellemi termékekből. Molnár Ferenc azért lett világhírű, mert egy irányzatot képviselt, ami előbb volt francia, mint magyar. Örkény abszurdjai végigsepertek Európán, mert előtte volt már néhány hasonló formátumú külföldi mester. A nálunk oly kedves könnyeztető romantikára, édes-bús önsajnálatra sohasem volt vevő a világ, s most sem vevő rá. 
A kultúra nyelvhez és hagyományhoz kötött, épp ezért nem érdeke senkinek a felszámolása. Sőt, unokáink, de esetleg dédgyermekeink még azt is megérhetik, hogy lesz elég pénz a kultúra támogatására. Ír film nem volt, de van. A spanyolok most jönnek fel színházban, moziban, a portugálok is, nem is beszélve a belgákról. Egy jóléti állam nagyvonalúbb adakozó lett, mint amilyen kisvonalúak a mi mai kuratóriumaink.
Szerethetjük és nézhetjük magunkat továbbra is, ebben nincs kétségem. Senki nem akar magyarul beszélni helyettünk, senki nem akar ingyen vagy fillérekért unalmas darabokat írni helyettünk. Csak eladja a licencét egy eladósodott kereskedelmi televíziónak, melynek adóssága és befizetett koncessziós díja között nincs nagyságrendi különbség. De ez sem a nagy nap után történt, hanem még a Bazilagzi előtt, ugyanott. Amit elfoglalhattak tőlünk, az már az övék. A kicsemegézett, olcsó és önszórakoztató magyar kultúra megmarad nekünk. Főként azért, hogy eltöltsük valamivel az időnket. Néha valakit magához ránt a trend. Nehéz lesz eltalálni, mivel. Mert azt hiszem, egyszerre fog nem kelleni az ír sztepp Duna-parti változata, és a Dunát néző nagy bölcs vers. Egy új Molnár Ferenc sikeres lenne. Ő meg nincs sehol. 
Ennyit tudok, más sem hiszem, hogy sokkal többet. Bármi is történjék, a munkát nekünk kell elvégeznünk. Kampánycsendben. Magyarként. Továbbra is. Senki nem szabadít meg magunktól. Már megint nincs szerencsénk.
(A szerző drámaíró, publicista)