Lassan letelik a Medgyessy-kormány első éve, az újságok kezdik szivárogtatni a várható miniszterváltásokról szóló kombinációkat, amelyeket persze az érintettek hevesen cáfolnak. Viszonylagos tartózkodás után megjelentek az MSZP- SZDSZ- kormány működéséről szóló baloldali és liberális tartalmi kritikák is, amelyek valamiféle fordulatot jeleznek. A jobboldal kezdettől fogva meglehetősen keményen kritizálja a kormányt és annak fejét, legfőképpen persze Medgyessy Péter szigorúan titkos tiszti korabeli működése okán. Fordulatot sejtet, hogy a koalíció holdudvarából kezdenek hallatszani az első keményebb kritikák (lásd például Lengyel László: A szocialista dilemma. Népszabadság, március 29.) A kritikák egyik fontos célpontja Medgyessy úgynevezett politikai kormányzása, az a módszer és technika, amellyel a jelenlegi kormány vezeti az országot. A kritikusok a politikai kormányzással a technokra-tikus vagy menedzseri kormányzatot állítják szembe.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy ebben a bontakozó és - nem nehéz megjósolni - várhatóan egyre jelentősebb közéleti hullámokat vető vitában miként foglalhatunk állást. Ezáltal talán közelebb jutunk annak a kérdésnek a megválaszolásához is, hogy milyen mozgástere van a jelenlegi kormánynak.
A politikai kormányzás Fidesz-modellje
A Medgyessy-kormány bírálói a következő gondolatmenetet kínálják fel számunkra: 2002-ben az ország lakosságának nagyobbik része nem pusztán a Fidesz, hanem egy kormányzati metódus ellen is szavaztak. Nevezzük ezt a metódust politikai kormányzásnak. A politikai kormányzás voltaképpen a „normális” (értsd: szakmai alapokon nyugvó) kormányzás ellentéte. Lényege, hogy a kormányzás mindennapi rutinját nem a közigazgatás szakszerű szempontjai határozzák meg, hanem a politikáról való - a külvilágnak szóló - kommunikáció. E szerint a megközelítés szerint az előző kormány - a szó klasszikus értelmében - szinte egyáltalán nem kormányzott; amit tett, az nem más, mint a pragmatikus-menedzseri kormányzás pótlása politikai kommunikációval.
A politikai kommunikáció ebben az esetben a kormányzati mondanivaló, a kormányzati munka ürességének elfedése, tehát merő látszat.
Ehhez a látszathoz még egy lényeges feltétel kell: nevezetesen egy, a politikai kommunikációban professzionális személy, adott esetben maga a miniszterelnök, aki az egész kormányzati struktúrát maga alá gyűri és az üres kommunikáció szolgálatába állítja. Természetesen Orbán Viktorról van szó, akit sokan, sokféleképpen bíráltak már, s e bírálatok között kétségkívül előkelő helyet foglal el az a vélemény, hogy a volt miniszterelnök a testületi kormányzás elvét feladva jószerivel egyszemélyes kormányzást vezetett be, a szakmai-alkalmassági szempontok szinte teljes mellőzésével.
Szögezzük le máris, hogy az Orbán-kormány időszakában valóban látványosan vitathatóak voltak bizonyos miniszterek kiválasztásának (vagy hosszú ideig történő tolerálásának) szempontjai. Abban a kérdésben sem lehet cáfolni Orbán kritikusait, hogy az 1998 előtt létező - egyébként a kancellári típusú modell felé már korábban elmozduló - modellt ne módosította volna tovább. Orbán Viktor nem pusztán erőteljes politikai kormányzást vezetett be, de mindezt a magyar alkotmányban „középgyengeként” funkcionáló elnöki hatalom rovására tette. Ezt nevezi a szakirodalom a kormányfői hatalom „prezidencializálódásának”.
A politikai kormányzás ab ovo negatív megközelítésének azonban - nézetem szerint - van egy súlyos hibája. Ez a szemléleti-megközelítési hiba régi sajátossága a rendszerváltás utáni közéleti-szakmai vitáknak. Nevezetesen arról van szó, hogy a politika két, egymástól jól elkülöníthető „alterületre” osztható, mégpedig tartalmi és formai kérdésekre. E szerint a kormányzási kérdések eredendően tartalmi kérdések, míg a kormányzáshoz fűződő minden más (így a kommunikáció is) egyértelműen a formai kérdések közé sorolandó. Ez súlyos tévedés. Orbánnal nem az volt a baj, hogy a politikai kommunikációt is magában foglaló politikai kormányzást valósított meg (egy szűk, technicista tartalmi kormányzás helyett), hanem az, hogy céljait rendkívül ridegen kívánta keresztülvinni a magyar társadalmon. A „helyes út” bűvöletében működő Fidesz- és kormányzati elit gyors sikert akart felmutatni, négy év alatt akarta átprogramozni a magyar társadalmat. Ezáltal persze devalválta magát a politikai kormányzás fogalmát is. Amely önmagában egyáltalán nem idegen a politikától. A Medgyessy-kormány helyesen teszi tehát, ha politikai (nem pedig pragmatikus) kormányként határozza meg önmagát. De mielőtt erre térnénk át, nézzük meg röviden, milyen érvek szólhatnak egy menedzseri típusú kormányzás mellett.
A menedzserkormány mint megoldás
Egy olyan országban, mint Magyarország, a menedzser (szakértői) kormány eszménye és árfolyama meglehetősen magas, noha az elmúlt tizenkét év alatt soha nem sikerült kipróbálni. A próbahiány azonban nem jelenti azt, hogy ne fűződnének nagy várakozások az úgymond nem politikusok által üzemeltetett, szakértői kormány működéséhez. Gondoljunk csak arra, hogy a rendszerváltás előtti utolsó államszocialista kormány is magán hordozta a szakértőiség jegyeit, és ezt a karakterét az akkori idők közvéleménye valamilyen formában vissza is igazolta. Más kérdés - és elgondolkodtató -, hogy annak a kormánynak a miniszterelnöke, Németh Miklós, képtelen volt visszatérni a demokratikus politika követelményei közepette. A szakértői imázs és a demokratikus pártverseny követelménye nem esik automatikusan egybe. Aki szakértőként jól menedzsel kormányzati ügyeket, korántsem biztos, hogy az átalakuló pártversenyben meg-állja a helyét.
Akárhogyan is, egy esetleges menedzserkormány számára a leginkább a mindenkori gazdasági nehézségek jöhetnek jól. 1990 óta a magyar gazdaság a már 1990 előttről is ismert hullámmozgást írja le: az élénkítés és az egyensúlyjavítás ciklusai váltogatják egymást, s amikor túlfut az élénkítés, mindig kéznél lévőnek látszik a szakértők kormányba telepítése vagy az egész kormány politikai irányvonalának lecserélése egy szakértői irányvonalra.
Ebben a logikában a hullámmozgás 2000-től kezdődően az élénkítés, a fedezet nélküli és kampánycélokat szolgáló osztogatás javára billent el. Az Orbán-kormány kritikusai azt elismerik, hogy 1998-99-ben a gazdaságpolitika alapiránya helyes volt, de hozzáteszik, hogy a Fidesz-kormány politikai céljai (az ország gyors, egy ciklus alatti átformálása) olyan politikai kormányzási modellt hoztak létre, amely visszaszorította a gazdasági racionalitásokat. Azaz: 2000 végére, 2001 elejére, majd pedig az-után igen erőteljesen romlottak a gazdasági mutatók, elszaladt a ló, amit a 2002-ben hatalomra jutó kormánynak kezdettől fogva korrigálnia kellett volna. Ehelyett - vélik a Medgyessy-kormány kritikusai - nemhogy korrekció nem történt, de lényegében folytatódik a nem gazdasági ésszerűségeken nyugvó politikai kormányzás, ami nem más, mint az Orbán-kormány legrosszabb hagyományának átvétele. Az új miniszterelnök, ahelyett, hogy leállította volna a pazarló gazdaságfinaszírozási programokat, inkább túl kívánta licitálni elődjét is. A Medgyessy-kormány által beindított száznapos programok alkalmatlanok a szakszerű kormányzás alapjainak lerakására. Ezáltal tehát: a magyar gazdaság 2003 őszén vagy legkésőbb 2004 tavaszán újabb súlyos gazdasági válság elé néz.
A politikai kormányzás értelme
Nem vitatva, hogy egy kormánynak alapvetően ügyelnie kell a gazdasági folyamatok karbantartására, mégsem gondolom, hogy a gazdasági válság örökös réme elegendő alapot nyújt a menedzseri kormányzás bevezetésére. A gazdasági egyensúlyt (amely egy nyitott gazdaságú ország számára valóban alapvető prioritás) a politikai kormányzás eszközeivel, nem pedig azok ellenében kell biztosítani. Elképzelhetetlen, hogy a politikai versenyben ne a politika szabályai legyenek irányadóak. Mondom ezt akkor is, ha természetesen tisztában vagyok vele, hogy a politikusok tudása korántsem jelent azonos minőséget a szakemberek tudásával. Az azonban bizonyos, hogy a politikus és a szakember között már létezik a közvetítő elem, a szakpolitikus, s az általában vett politikán belül létezik a szakpolitika. Tény, hogy ez a szakelem a hazai politikában még elég fejletlen, de azt sem gondolom, hogy a banánköztársaság után valamiféle „mandarinköztársaságot”, a szakértők uralmát kellene létrehoznunk. Érdemes végiggondolnunk, hogy miért is kell a kormányzásnak alapvetően politikainak lennie, még akkor is, ha a nagyközönség esetleg rokonszenvvel figyelné az általa oly sokszor és buzgón szidalmazott politikusok kiszorítását a hatalomból.
Az egyik érvem magának a demokráciának a jellegéből,
a koalíciós kormányzásból következik. Ahol koalíciós kormányok működnek, értelemszerűen a koalíciós feleknek részesedniük kell a kormányzati hatalomból, ez pedig elsősorban politikai, s csak másodsorban szakmai kérdés. Bár kétségkívül az volna az ideális, ha a két szempont egybeesne, de mi van akkor, ha valamelyik oldalon nincs elegendő kvalitásos szakember? Ráadásul ki „szenteli” szakemberré a politikust? A saját pártja? A koalíciós társ? Netán az ellenzék? A közvélemény? Problematikus dolgok egész sora. A nemzetközi példák is azt mutatják, hogy a koalíciókat alkotó pártok természetes módon kívánják bejuttatni vezető politikusaikat a megalakuló új kormányba. Egészen más lenne a helyzet, ha a kormányokat nem eleve a pártok vezető politikusai alkotnák, hanem valami másfajta kiválasztási elv válna hagyománnyá. De ettől még fényévnyire vagyunk.
A második érvem a politikai kormányzás létjogosultsága mellett a személyi politika előtérbe kerülése a médiademokrácia korában. Ez azt jelenti, hogy a pártokat és
a kormányokat hovatovább egy-egy vezető személyiség (kormányfő vagy miniszterelnök-jelölt) személyesíti meg, az emberek e vezető személyiségek párviadalán keresztül vesznek részt a politikai választásban, azaz maga a politikai verseny természete erősíti a kormányzás politikai mivoltát. A versengő személyiségek ugyanis általában nem a legvaskosabb szakpolitikai kérdésekről vitatkoznak, hanem olyan témákról, amelyeket az őket figyelő közönség követni tud. A szakelem túlpreferálásával a felek a népszerűséget kockáztatják. A politikai kormányzás azonban kellően rugalmas és korrektív ahhoz, hogy a népszerűségi mutatók ingadozására is reagáljon.
Végül megemlítem a politika környezetének átalakulását. Ma a politika - a kormánypolitika is - rengeteg, hagyományos eszközökkel nem eléggé hatékony technikát és módszert jelent. Egy kormánynak nem pusztán kormányoznia kell, de érdekcsoportokkal tárgyalnia, a civil társadalom mozgásait is integrálnia, formális és informális alkukat kell kötnie. Egy kormány ráadásul mindig egy víziót is próbál képviselni. Most például az Európai Unióhoz való csatlakozás ez a vízió, amit a kormánynak politikailag (a csatlakozás kommunikációját is megteremtve) kell menedzselnie. Ez van akkora projekt, hogy szűk, technicista értelemben nem lehet megoldani. Erre csak olyan kormány képes, amely nem egy zárt, belpolitikai erőtérben mozog, hanem egy nyitott nemzetközi konstellációban.
A Medgyessy-kormány és a politikai kormányzás veszélyei
Mindazonáltal a politikai kormányzásnak vannak veszélyei. Például mindjárt az, hogy túlságosan felszínes lesz, nagy ideológiai, politikai célokért, víziókért feláldoz valamit, mondjuk a már említett gazdasági ésszerűséget. Az MSZP (és az MSZP dominálta kormány) esetében azonban a politikai kormányzás a saját árnyék átlépésének eszköze is. Ennek a pártnak nagyon szűkösek az ideologikus hagyományai. Az MSZP-t az elemzők nagy része szövevénypártnak, érdekkonglomerátumnak nevezte, amely azért nem tud modern szociáldemokrata párttá válni, mert az egyes csoportok ellenérdekeltsége kiöli a változtatási szándékot. 2001-2002-ben mintha túlságosan előreszaladt volna a párt, Medgyessy Péter megjelenésével szinte egy csapásra elültek a belső viták, meghaladottnak tűnt a pragmatikus örökség. Az MSZP modernebb, a szimbolikus politika eszközeit is használó, egy személy köré csoportosuló párttá vált. Ezért is válhatott a Fidesz esélyes kihívójává. S ezért (is) nyerte meg a választásokat. Ennek a túl gyorsan jött „egységespárti” fordulatnak azonban ára van, s ez most, a kongreszszus után látszik igazán.
A Gyurcsány Ferenc által megálmodott „politikai” MSZP, illetve a párt eddigi platformjai és érdekcsoportjai által képviselt pragmatikusabb MSZP mintha megint nem teljesen egy párt lenne. Medgyessy valóban sok hiányérzetet keltő, de alapvetően a politikai kormányzás orbáni hagyományát továbbvivő kormányzása újraélesztheti az MSZP-n belüli lappangó ellentéteket. Ezek az ellentétek azonban talán nem akkorák, hogy a „politikai kormányfő” helyébe egy „mandarinkormányfő” üljön.