Tihanyi Péter
Paradicsom múlófélben
Látogatóban a hetvenéves Konrád György írónál

- Ön szerint mi határozza meg leginkább egy ember sorsát, miért lesz valaki azzá, aki? Pontosabban, Ön hogyan lett Konrád Györggyé? 
- Szélhámos volnék, ha erre válaszolni próbálnék. 
- Kicsit azért szélhámoskodjék a kedvemért! 
- A tisztes polgári élet normái valahogyan belém ivódtak. Az ember ezt konvertálhatja különböző élethelyzetekre akkor is, ha nem egy vállalat vagy az üzlet a működési terepe. Így az irodalomra is. Aztán ott vannak az állandó döntési helyzeteink, jóformán naponta. Mindig elágazik, amit választhatunk egy adott helyzetben, erre is meg arra is. És mindig választjuk is az egyiket vagy a másikat. És ha döntöttünk, az már valamennyire meghatároz minket. Lehet kibicsaklani, akkor olyan lesz az út folytatása, mint egy régi hanglemez, amely valahol megsérült, és már húsz perce ugyanazt a számot járja, de aztán továbblökődik, és folytatja a rendes útját. Választásaink egymásutánja lassan kialakítja a sorsunkat, ami egy láthatatlan belső fonal mentén halad. És egyszer csak kiderül, hogy konfliktusos helyzetekben az embernek van valamiféle döntési stratégiája, anélkül, hogy tudna róla. 

„Csak kíváncsiskodjon az ember hatvan-, hetvenévesen is, amennyire csak az erejéből telik!“ Fotó: Somorjai L.

- Mondana az életéből egy-két olyan pillanatot, amikor, ha másképp döntött volna, most talán nem ülne itt?
- Tizenegy éves voltam. Beretytyóújfalun éltünk, szüleimet elvitte a Gestapo, internálótáborba kerültek. Egyszer csak hatalmas erővel rám tört a belső kényszer, hogy a testvéreimmel együtt el kell mennem a faluból azonnal. Mondhatni annyira erős volt ez az érzés, hogy szinte a bőrömön éreztem. Apám minden megtalált pénzét odaadtam egy hatósági személynek, hogy a csendőrök adjanak nekünk utazási engedélyt Budapestre. 
- Így gyerekként egyedül maradtak otthon?
- Igen. Négyen voltunk. Tizennégy évesként a nővérem volt a legidősebb, az unokatestvérem meg én tizenegy évesek voltunk, az unokaöcsém nyolc. Mivel a másik három gyerek kényelmesebb volt, így én lettem hirtelen a döntéshozó, mondhatni, a családfő. Rokonok is marasztaltak, maradjunk a körükben, maradjunk együtt. Még egy kis erkölcsi vád is volt a mondataikban, amiért nem vállalunk velük közösséget. De hát a szüleimet elvitték, bennem az lüktetett, hogy el kell menni innen Budapestre. Még aznap este elmentünk. Másnap az összes berettyóújfalui, elemi iskolai osztálytársamat megölték. Akit nem, azt elvitték. Az élet nagy furcsaságainak egyike, hogy az a balszerencse, hogy anyámat, apámat elvitte a Gestapo, annak a szerencsének lett a forrása, hogy mi, az ő gyerekeik életben maradhattunk, a többi falusi zsidó gyerek viszont nem. Később visszamentünk a faluba, még mielőtt a szüleim visszajöttek volna. 
Egy másik meghatározó és nehezen megmagyarázható esemény az életemben nem sokkal ezután történt. Pesten egy egyenruhás, magyar nyilas lelőtt pár embert, és én következtem volna. A féktelenség és az indulat vezette a pisztolyt a kezében. Már kibiztosította a fegyvert. Hirtelen kíváncsian és ártatlanul néztem rá, mivel voltaképpen nekem mint kisgyereknek újszerű volt, hogy le akarnak lőni. Ez a tekintet találkozott hirtelen az ő tekintetével, aztán megállt a dühe. Rám már nem lőtte ki a golyót. 
- Min múlott, hogy fejbe lövik vagy sem?
- Mondhatni semmin. Ha egy tizedmásodperccel tovább tart a dühe, akkor fejbe lő. Benne volt egy lendületben. Az ölés valószínűleg ilyen őrült lendületekből adódik. Meg néha kedvtelésből is. 
- Mit tart ma legfontosabbnak az életben? 
- Azt, hogy az élet jó. 
- Hetvenévesen is?
- Igen, hetvenévesen is. Élvezem, hogy élek. Örülök minden napnak. És egyre jobban örülök annak, hogy látom azt, amit látok. Ami adódik, ami az orrom előtt van. 
- Bármi legyen is az?
- Bármi. 
- Feltétel nélkül örül minden napnak?
- Jobban örülök, ha süt a nap, mint ha komor az ég, de ma már az esőnek és a felhőnek is tudok örülni. Nem kell feltétlenül az életben adódó dolgoknak abszolút jónak lenniük. Valamilyenségükben is jók. Visszatekintve a hetven évre, úgy látom, hogy az élet legtöbb dolga mintha közömbös vagy semleges lenne. Kevés a nagyon rossz vagy a nagyon jó. De a semlegest áthúzhatom a jóba, ha én meglátom benne a jót. Egy gyönyörű fában, vagy ahogy a fű kizöldül, vagy egy gyerek szemében meg lehet látni az élet erejét és szépségét. Mikor az ember tetterős, fiatal korban van - aminek persze szintén megvan a hallatlan szépsége -, amikor rohan valami után, akkor nem ér rá odafigyelni, kevésbé tud jobbra-balra nézni, akkor célirányosabb a figyelme. Ami neki nem fontos az életútja szempontjából, azt nem veszi észre. Ekkor még mereven ítéletet mond az ember: ez kell, ez nem kell. A keményebb, megalapozatlanabb ítéletek a fiatalabb emberre jellemzőek, tudniillik ezzel próbálja meghatározni önmagát. Széna vagyok, és nem szalma. Ide tartozom, és nem oda. Negyvenévesen igen-nemekből építi fel magát az ember. Később aztán rájön, hogy nem is olyan fontos ez. 
- Megfigyelhette, hogyan éltek a nagyszülei, a szülei, aztán élte a saját életét, szemmel követte a gyerekei és most az unokái sorsát is. Ez idő alatt eltolódtak-e a hangsúlyok az életvitelben, a gondolkodásmódban?
- Szerintem nem volt igazi változás. A lányom orvos, a fiam történész, mindketten kifogástalanul működnek felnőtt társadalmi szerepükben. Egyáltalán nem mondható, hogy valamilyen lelkiismeretlenség, érdektelenség jellemezné őket, vagy hogy betegesen törekednének a pénzszerzésre. Nagy intenzitással végzik munkájukat, de hát én is így tettem. A szüleim is remekül ellátták a szerepüket, a nagyapám is. Mondta is, hogy az embernek mindennap meg kell dolgoznia a családja kenyeréért. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy a megfeszített munka, hanem inkább valamiféle otthonosság volt arra a polgárságra a legjellemzőbb, amely végtére is békeidőben nevelkedett. Valahogy úgy rémlik, hogy akkor is ugyanaz volt az esti lefekvés rendje, szertartása, mint ahogy most az unokáimnál. Nem gondolom, hogy a kor ennyire determinálna bennünket. Legalábbis én megpróbálok úgy élni, hogy a világ őrületei, háborúi ne folyjanak be a szívembe. 
Kérdezgetem a kisfiamat - mert van három kiskorú gyerekem is -, hogy verekszetek-e az iskolában, de azok a nagy verekedések nem történnek ma már meg, amiket én még bizony műveltem. Akkor még a norma az volt, hogy valahonnan jönnie kell a vérnek, vagy az orrból, vagy a szájból. Körbeálltuk egymást, és úgy biztattuk a verekedőket. Semmiképpen sem mondanám, hogy a mostani tinédzserek gorombább, vadabb, rosszabb természetűek lennének, mint mi voltunk. 
Az igaz viszont, hogy az én korosztályom, a 45-ös korosztály hamar meg kellett érjen. Hamar megtanultunk a veszéllyel szembenézni és életben maradni. Az érettségi találkozónkon meglepett, hogy milyen sokan lettek egyetemi tanárok. Még az a fiú is, akit legkevésbé éreztem a gimnázium éveiben okosnak, aki a legkevésbé volt jó tanuló, egy szállodalánc birtokosa Németországban, Ausztráliában és most már Magyarországon is. Valahogy fel voltunk töltve. 
- Mitől? 
- Tudja, a goromba tapasztalat óriási kihívás. 
- Nem érzi, hogy a mostani tinédzserek életében nincs meg ez a nagyobb kihívás okozta nagyobb lendület?
- Ha gyermekeim korosztályára, osztálytársaira nézek, ezt nem állíthatom. Nem érzem azt, hogy a mai gyerekek butábbak, érdektelenebbek vagy nyeglébbek lennének, és azt sem mondanám, hogy gorombább, vadabb, rosszabb jellemű generációk következnek. Sőt azt hiszem, a választási lehetőségeik, az ajánlatok, amiket az élet ma eléjük helyez, mégiscsak változatosabbak, mint az én időmben. Nincsenek annyira beszorítva egy életfolyosóba. 
- Hogyan tudja egy ember idős korban is frissen, progresszíven, fiatalosan tartani a személyiségét, alkotóerejét?
- Úgy, hogy szeret játszani, és nem veszi magát túl komolyan. Hogy átéli az életének helyzeteit mint játékot. És hogy mitől lendül neki az ember az életnek idős korban is? Talán attól, hogy úgy érzi, még mindig nem tudja a dolgokat. És akarja tudni. Attól, hogy adott esetben bárkivel leáll beszélgetni az utcasarkon. Attól, hogy jó kérdéseket tesz föl. Lukács Györgytől megkérdezték egyszer: „Maga nyolcvanéves, szivarozik, konyakot iszik, és nagyon jókat mond. Mi tartja ilyen frissen?” „A kíváncsiság” - válaszolta. Valószínűleg ez így is van. Az ellenkezője igaz annak a nagyon buta mondásnak, hogy ne kíváncsiskodj, mert hamar megöregszel. Csak kíváncsiskodjon az ember hatvan-, hetvenévesen is, amennyire csak az erejéből telik! Az élet megismerésével, megtapasztalásával - mert ez adatott az embernek, megérteni a megértendőket - úgyis alatta maradunk legtöbb igyekezetünknek. 
- Maga most okosabb vagy talán jobb ember, mint húsz, harminc évvel ezelőtt?
- Van, amit talán jobban értek, de - higgye el, teljességgel őszintén mondom - ugyanannak érzem magam, mint aki nyolc- vagy tizennyolc éves koromban voltam. Egy ember tulajdonképpen már fiatalon készen hozza a belső formáját. Csak nem tudja még kifejezni magát. Néha, amikor egy-egy gyerek szemébe nézek, látom, már ért mindenfélét. Az élet fontos dolgairól való tudás valahogy benne van. Csak még nem tud úgy beszélni. Aztán jönnek a tanulás évtizedei, hogy kibontsa, megalkossa, megmutassa, megcsinálja, amire született, ami benne van. Azt sem hiszem, hogy most jobb ember lennék. Régebben talán jobban odaadtam az időmet ennek-annak, munkának, ügyeknek. Ma már kevésbé szeretem nagy mennyiségben fogyasztani az embereket. Ne locsogjon már annyi ember mindenfajta butaságot az oldalamon. Szeretem a nyugságot is. 
- Kivel érzi jól magát, kikkel érez leginkább érzelmi azonosságot? 
- Van egy-két barátom még a régi ellenzékből. De régi iskolatársam, Szelényi Iván, ha Magyarországra jön Amerikából, nagyon jól érzem magam vele. Jól érzem magam a feleségemmel, a gyerekeimmel, egy-két íróval, orvossal. Azt vettem észre, hogy van valami türelem, gyengédség, megértés bennem a korosztályombeliek felé, függetlenül a kulturális határoktól. Van például egy jó barátom - régen pilóta volt -, aki beszervezett múltkor egy fitneszklubba. Lent a teremben mindig olyan együttérzően mondja: Gyuri, ez a harminc kiló most sok neked, vegyünk le ötöt. Beállítgatja szépen a súlyokat, mert én néha túlbuzgólkodom magam. 
Érzem az óvó kedvességét. Azt is észreveszem, hogy néha az idős pincérek kedvesebben teszik le elém az ételt, és örülnek, ha jólesik. Berlinben, közel az akadémiához, van egy söröző, ahova bemegyek néha. Ahogy leülök, odajön egy idős, termetes asszonyság, letesz egy sört elém, és azt mondja: „Na, itt van a söre, fiatalember.” Az a sör, látja, mindig nagyon jólesik. 
És vágyakozom Hegymagasra, ahol van egy házunk. Mikor úgy nagyon benne vagyok a munkában, kimegyek a kertbe, ahol különféle kőpadok vannak, amikre le lehet ülni, és akkor nagyon élvezem hallgatni a távoli kisvonat kürtjét vagy a szomszéd kertből a tyúkok buta kotkodácsolását. De élvezem az esti szagokat is, amiket odahoz a szél. Mikor lemegy a nap, és lenyugszik az élet meg a levegő, érzem, ha pogácsát sütnek, vagy ha valamelyik szomszéd levelet éget. 
- Inspirálják ezek valamire, vagy csak örül a létezés apró örömeinek?
- Szerintem minden ilyen élmény jót tesz az embernek. Akkor szomorú az öregség, ha becsukódnak az emberek, és már nem fogadják be, nem válik bennük élménnyé az élet. Ezért elhatároztam, hogy amíg módomban áll, addig örvendezek. 
- És módjában áll?
- Igen, módomban áll, csak kicsit vacakol a térdem. De azt vettem észre, ha megsanyargatom, akkor kevésbé fáj. És élvezem az unokáim társaságát is. Nagyon szeretem nézni őket. Valahogy az a dolgok természete, hogy ahol két-három gyerek van, ott több gyerek van, mert csapódnak hozzájuk a szomszédból. Így végül már egy egész gyereksereg gomolyog körülöttem. Persze aztán idővel ellógok előlük, mert nagyon szeretek mindenhonnan ellógni. Nem mondom, hogy egy igazán elragadtatott nagypapa volnék, de amikor azt mondja az egyik: „Tudod nagypapa, én egy száguldó sas vagyok” - azt nagyon szeretem. Olyankor repülünk egy kicsit a kertben. De tartok tőle, hogy ez is már egy múlófélben lévő paradicsom.