A több hadszíntéren zajló iraki háború egyik frontja maga a média. Egyfelől észvesztő rivalizálás zajlik a konkurens hírcsatornák között, melyben a legutóbbi felmérések szerint az amerikai Fox hírtelevízió csaknem húsz százalékkal nagyobb nézettséget produkált a CNN-nél, másfelől a közvélemény befolyásolásában kulcsszerepet játszó „tömegtévéket” kormányzati részről a hazafiatlanság, míg a háborút ellenzők táborából a túlzott egyoldalúság és a kormánypártiság vádja éri.
A World Trade Center elleni, szeptember 11-ei támadás óta az amerikai hivatalos kommunikáció nagy hangsúlyt fektet arra, hogy háborúban álló országként definiálja magát. „Az amerikai média hónapok óta, módszeresen és szisztematikusan megdolgozza az amerikai közvéleményt. Ezzel együtt sem sikerült azonban döntő háborúpárti fölényt elérni a társadalomban egészen a háború megindulásáig. Mára viszont már a republikánusok 90 százaléka, a demokraták 50 százaléka támogatja Busht” - állítja Sükösd Miklós médiakutató, a CEU tanára megjegyezve, hogy ebben azért az a természetes folyamat is szerepet játszik, amelynek során az emberek vészhelyzetben vezetőjük mögé sorakoznak fel, és egyfajta nemzeti egység jön létre. Sükösd szerint Magyarországon a propaganda szó hallatán szinte kivétel nélkül mindenki a szovjet típusú változatra gondol, míg a tengerentúlon egy másik propagandamodell, a kormányzat és a profitorientált média szoros érdekszövetsége jellemző, egyfajta kölcsönös kizsákmányolás formájában. A CNN és a tömegbefolyással bíró hírtelevíziók nagy része 95 százalékban a hivatalos amerikai álláspontot szólaltatja meg. A Fehér Ház szóvivője, egy illetékes a Pentagonból, a hadsereg vezető katonatisztjei nyilatkoznak nekik, szakértőik volt tábornokok vagy a jelen titkosszolgálati vezetők. A riporterek, akik az eseményeket kommentálják, a Fehér Házból és a kormányhivatalokból jelentkeznek be a képernyőre. E tendencia miatt nem tud megvalósulni a média ellenőrző funkciója, és nincsenek olyan, a médiatudomány által „kapuőrnek” elnevezett szerkesztők, akik meghatározzák, hogy mi megy adásba. A nézők szűretlenül kapják a hivatalos álláspontot, és nincs is törekvés objektivitásra, távolságtartásra, pártatlanságra, mely ismérvek Sükösd Miklós szerint a médiaiskolák első osztályának tananyagát képezik. A háborúellenes mozgalmak, tüntetések álláspontjai például csak kisebbségi véleményként, mellékes érvként, egy extrémista, antiglobalista, antikapitalista értelmezési keretben jelennek meg, és csekély terjedelemben - állapítja meg Sükösd, aki úgy látja: csak a kisebb példányszámú, minőségi sajtóban olvashatunk eltérő értelmezéseket. Megfigyelése szerint egy fordított piramis alakhoz hasonlóan, a példányszám vagy nézettség növekedésével arányosan növekszik a konformista, hivatalos álláspontnak biztosított terjedelem és műsoridő.
Háborúban mindkét oldal bevet propagandát, és megpróbálja befolyásolni a média üzeneteit, vagyis teljesen helyénvaló, hogy megváltozott helyzetben a sajtó fontos eszközévé válik a kormányzatoknak - véli Gorka Sebestyén biztonságpolitikai szakértő, ám azt nem merné egyértelműen kijelenteni, hogy az amerikai vagy a brit kormánynak bármely csatorna szócsöve lenne, hiszen mindkét kabinet a napokban bírálta országa legnézettebb hírműsorait.
A BBC ugyanis a hét elején még éles bevetéseket mutatott, ahol
az amerikai katonák egy háztisztogatási akció keretében civil ruhás irakiakat rángattak ki az épületből, a legbefolyásosabb amerikai hírcsatornák legújabb sztárja pedig az egyik majdani demokrata elnökjelölt, McKofi tábornok, aki keményen kritizálja Rumsfeld amerikai védelmi minisztert, amiért szerinte császári arroganciával söpörte le a vezérkar háborúval kapcsolatos stratégiai jellegű véleményét.
A kiegyensúlyozott tájékoztatást hiányolók számára egyébként kínálkozik alternatíva: számos amerikai és szinte mindegyik jelentős európai hírműsor - sokszor vágatlanul - veszi át az iraki rezsim „győztes háborújáról filmet forgató” al-Dzsazíra katari székhelyű tévétársaság anyagait, melyek fölött a tengerentúli vezetésnek semmilyen kontrollja nincs. Így tájékozódhattunk például a bagdadi piacra becsapódott amerikai rakétáról, amelyről csak az alaposabb utánajárásnak köszönhetően derült ki, hogy igazából az iraki Köztársasági Gárda egyik eltévedt légelhárító lövedéke volt.
Gorka Sebestyén a gyors háború és a Szaddám elleni belső puccs egyik lényeges akadályának egyébként éppen az iraki televízió háborítatlan működését tartja, hiszen amíg az iraki elnök szerepelni tud a tévében, addig nem lesz lázadás ellene. Ami a sajtót és az azt figyelőket is megzavarhatja, az a biztonságpolitikai szakember szerint a tényleges és klasszikus frontvonal hiánya. Mivel számos háborús góc alakult ki a többfelől előretörő szövetségesek nyomában, a sajtó nem tud homogén képet festeni a hadicselekményekről, az előrehaladásról. A hírek sokszor egymásnak ellentmondóak, minden tudósító csak arról a pár négyzetkilométerről tud beszámolni, amit az adott katonai egységgel mozogva átlát.
A valóság képekben történő tálalása azért is kulcskérdés, mert ha a tömegek elutasítják a háborút - mint például a vietnami konfliktus esetében -, akkor nagyon nehéz lenne tartani a katonai offenzívát, és politikai válság is kialakulhat - mondja Sükösd Miklós. Kutatásai alapján állítja, hogy az amerikai média mai katonai cenzúráját egy hosszú tanulási folyamat előzte meg. A második világháború mozihíradóinak propagandadarabjai világszerte tág teret engedtek az elő- és utómunkálatoknak, a rendezői beavatkozásnak. Ez a helyzet Vietnamban változott meg, az akkori konfliktust ma már nyugodtan nevezhetjük az első televíziós háborúnak. A korabeli híradásoknak köszönhetően az elhúzódó háború során, 1968 után megváltozott a közvélemény hozzáállása. A korábbi egyértelmű támogatást az amerikai társadalom kétharmadának szembenállása váltotta fel. A katonai vezetés nem volt felkészülve arra a több mint ezer akkreditált újságíróra és tévésre, akik kamerával és diktafonnal a kezükben szabadon mozogtak a harcmezőn. Mivel nem korlátozták, a tudósítók bemutatták a tényleges helyzetet, a szörnyűségeket, a nejlonzacskóban hazaszállítottakat, és kritizálni kezdtek.
Hogy még egyszer ne kerüljenek hasonló helyzetbe, a kormányzat a későbbiekben szabad kezet adott a hadseregnek a média kezelésére. A panamai invázióban, 1989-ben már erősen korlátozták a médiát, saját vizuális anyagokat is gyártottak a fegyveres erők, és ezeket adták át a sajtónak. A katonai kontroll végül 1991-ben, az öbölháborúban érte el a csúcspontját, ahol az újságírók már csak zárt csoportokban, mint a turisták, kordonokkal körülkerített területen mozoghattak. Ezenfelül a sajtó minden képviselőjének átadtak egy tizenkét tételes cenzúralistát, amelyben részletesen szabályozták, hogy miről nem szabad tudósítani. Lényegében minden valódi információt tartalmazó hír a tiltó listára került. Ekkor találták ki az érdemi híradás hiányát pótló technoképes látványcsomagokat - mondja Sükösd -, és azóta látjuk a bomba orrára szerelt kamera szemszögéből a becsapódásokat, a fegyverek számítógépes játékokra emlékeztető digitális bemutatását, a terminátor típusú katonákat - a szenvedő arcok, sebesültek, áldozatok és káosz helyett.
Gorka Sebestyén úgy látja, hogy a Vietnamban kitalált és az öbölháborúban is megvalósított „csoport-rendszer” helyett most egy új szisztéma, a tudósítók beépítése jellemző. Ennek lényege, hogy az újságíró gyakorlatilag együtt él a katonákkal a hadszíntéren, és onnan tájékoztatja csatornáját. Ez egyrészről veszélyes is lehet, hiszen már a mostani konfliktusban is előfordult, hogy a sajtó munkatársa minősített információt kürtölt világgá, ugyanakkor hosszú távon jó megoldás, mivel a „rázós helyzetekben” testi épségét biztosító katonákról valószínűleg kevesebb olyan tényt fog hírül adni, amely sérelmes vagy hátrányos azokra nézve. Itt jön be az öncenzúra - érvel a szakértő -, vagyis a média képviselője hazája katonái érdekében és védelmében, teljesen jogosan hallgat el bizonyos híreket. Másrészről pedig nincs az a műsor, amely képes lenne átadni egy háború valós borzalmait a nézőknek, még akkor sem, ha mindent élő egyenesben közvetíthetne. Visszafogott hozzáállás volt tapasztalható az európai tévéket bejáró, ám az amerikai csatornák által szabotált képsorok esetében is, amelyeken az al-Dzsazíra amerikai hadifoglyokat mutatott be, és az al-Kaida szeptember 11-ei merényleténél is, amikor a kormányt addig intenzíven bíráló CNN úgy döntött, hogy nem mutat több halott embert New York utcáin.
A legtöbb amerikai nagy csatorna most nagyon óvatos a hírszerkesztésben, egyelőre vigyáz és nem úgy kritizál, mint az európai állomások - teszi hozzá Gorka Sebestyén, aki csak egy elhúzódó háború esetén tartja elképzelhetőnek, hogy az amerikai média hozzáállásában fordulat áll be, és egy bizonyos idő eltelte után többet foglalkozik majd a negatívumokkal.