Schmidt Máriának igaza van, csak nem egészen úgy, ahogy ő azt rendre kifejti a média különféle fórumain. Valóban ki kell szabadulnia a Terror Házának az aktuálpolitika fogságából, amelybe a 2002. év lázas választási küzdelmei során belegabalyodott, mert a kétfelől támadó szélviharban ugyancsak nehéz vitorlázni, ezt nem lehet tagadni. Való igaz, hogy akár a költségvetési alkudozások, akár az úgynevezett pengefal körüli viták aligha vezetik ki a zsákutcából, pedig a látogatottsága is azt bizonyítja, hogy erre a fontos, hiánypótló társadalomtudományi ismeretterjesztésre egyaránt létezik objektív és szubjektív igény. Tényleg szükség van arra, hogy a maga sajátos, múzeumi eszközeivel és módszereivel tárgyilagos ismeretekhez juttassa a múlt században annyiszor megtévesztett s össze-vissza bolondított magyar közvéleményt. És erre a propagandamentes információra mindenekelőtt azoknak a fiatalabb korosztályoknak lenne szükségük, akik a történteket csak így vagy úgy torzító, másod-harmadkézből kapott emlékfoszlányokból ismerik. Kizárólag „depolitizáltan” töltheti be a Terror Háza azt a közös nemzeti célt, hogy a honfitársaink megaláztatásának, meggyötrésének és elpusztításának a szörnyűségei soha többé ne ismétlődhessenek meg.
Medgyessy Péter választási ígéretei között szerepelt az a terv, hogy a nevezett intézményt Megbékélés Házává fogja átalakítani, illetve kibővíteni. Ezzel a programmal miniszterelnökként már felhagyott, amikor érzékelte a Fidesz gerjesztette kemény ellenállást. A mai napig is törekszik azonban arra, hogy a Terror Házát működtető kuratóriumot kibővítse, mert így csendben is el tudná érni a tetteseket és áldozatokat egyaránt megörökítő kiállítási anyag aránytalanságának egyensúlyba hozását az új kuratórium által létrehozandó újabb tárlók megtöltésével.
Nekem azonban lenne egy olyan elvi javaslatom, amelylyel a téma túlpolitizálásának hevét egy csapásra le lehetne lohasztani. Én is megváltoztatnám ugyanis a Terror Háza nevét, de nemcsak azt. A korszakok spektrumát is, amelyet felölel és ábrázol, amitől elriasztani törekszik. Mert csak végig kell gondolni - politikai előítéletek nélkül - a szörnyű huszadik század összes szörnyű eseményét és intézkedését. Az egész korszak bővelkedik sajnos az állampolgárok terrorizálásában, ártatlan honfitársaink megfélemlítésében, meghurcolásában és meggyilkolásában. Csak a terror színe különbözött. Nem vagyok történész, mégis tudok róla, hogy a Monarchia kardlapozó rendőrei hogyan „csináltak rendet” az 1912-es Véres Csütörtökön, és a Tisza-kormány jóváhagyásával miként gyilkoltatták meg a parasztpolitikus Áchim Andrást. Csak úgy kapásból sorolom az efféle rémtettek néhányát. A Tanácsköztársaság vésztörvényszékei mellett nem szabad ám elfelejtkezni Horthy siófoki és orgoványi véres bosszújáról, az országúti fák akasztott parasztokkal való „kidekorálásáról”, de az egyetemi zsidóverésekről sem. Hát igen, a zsidótörvények sorozatáról és a cigányokat, jehovistákat sem kímélő holokauszt terrorjáról meg különösen nem, amelyben a magyar lakosság hat százaléka lett a rablók és gyilkosok prédája. No, és az újvidéki csendőrbravúr, az semmi? A belelőtt emberek hulláit leúsztató Dunával? A bácskai partizánvadászatokat sem szabad utólagos hallgatásunkkal lenullázni ám. És ha már itt tartunk, a két értelmetlen világháború „hősiességének” árnyoldalairól se feledkezzünk meg! A halálba hajszolt honvédekről, a rögtönítélő bíróságok egyenruhás áldozatairól sem szabad hallgatni ám.
Nem folytatom. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy ebben a Terror Század Házban azt is bemutassák, hogy lehetett mindezekbe a szörnyűségekbe belevinni a felhergelteket, és megfélemlíteni a néma vagy közönyös többséget. Ám ezt a teljes terrorvonulatra vonatkozóan, jól érthetően ábrázolni kell. E nélkül a tanulságok ugyanis nem világosak. Ennek híján a megismételhetetlen dolgok, történések bármikor megismétlődhetnek ugyanis.
Fekete János (író)