Reménység a Szaharában
Tihanyi Péter úti beszámolója egy sivatagi menekülttáborról, Pálhegyi Dániel fotóival

A nagy kaland, a Párizs- Dakar-rali amellett az afrikai menekültváros mellett húzott el, ahol a szilvesztert töltöttem. Most nem a versenyről szeretnék szólni, hanem a szaharai életről, az emberekről, a mosolyukról, arról a létformáról, ahogy ők egyszerűen, mégis elementárisan csak úgy vannak. Léteznek és teszik a dolgukat. Ahogy talán falun tették ezt az emberek nagyszüleink idejében. 
Ahogy Landroverünk a tindufi repülőtérről Smarába érkezett, mintha az Ószövetségbe léptünk volna, egy háromezer évvel ezelőtti világ díszletei és szereplői közé. 

A táj, a házak, a ruhák; ahogy az állatok az utcán az emberekkel együtt jönnek-mennek élnek; ahogy köszöntik egymást, kézen fogva, fejüket egymás felé kissé meghajtva, valami áldásfélét mormolva - mind ezt a régmúltat idézik. Egyedül a gyerekek Adidas-, Nike-pólói és pompázatos gyermekruhái lógnak ki a sorból. 
A képen is látható idős mór arról beszélt - nosztalgiával és fájdalommal a szívében -, hogy amikor ő kisfiú volt, akkor pálmaligetek, patakok, antilopok, zebrák és még sokféle állat tette színessé és nyüzsgővé az életet. Mára annyira elsivatagosodott ez a vidék, hogy az ember mellett csak a szamár, a teve és a juh bírja ki. Ottjártamkor nappal 27-30 fok volt, éjjel viszont 5 fokra hűlt le a levegő. Májustól szeptemberig nappal 60-70 fok van, bent 40. Ilyenkor reggel 9-től este 7-ig nem lehet kint lenni. Csak a meleg és a homok az, amit nem kell odavinni, mert az „megterem” ott is, de minden mást igen. A víztől a ceruzáig, a ruhától az ételig, mindent amerikai és ENSZ-segélyekből kapnak. Ételt kéthetente (főleg száraz ételeket), ruhát háromhavonta osztanak. A családtagok számától függően ki többet, ki kevesebbet kap. A család, amelynél megszálltunk, tiszteletünkre tevét vágott. Hol paradicsomos, hol olajos pörköltként készítették, s az íze a mi marhapörköltünkhöz hasonlított. Lencse, bab, hagyma, krumpli - ezzel fel is soroltam a havi étrendet. Hús csak kivételes alkalmakkor. Pénzt nem nagyon használnak, nem is lenne nagyon mire. Abban, ahogy élnek, van valami megejtő és utópisztikus. Akár az izraeli kibucok kezdeti kommunizmusában. A gazdag arab államok nem támogatják Nyugat-Szaharát, mondván zsidóbarát nép. Az izraeliek meg azért nem, merthogy arabok. Érdekességképpen mondom, az izraelieken kívül ez a nép az egyetlen, amely megtartja a sátorok ünnepét. 

A kunyhókhoz a vályogot homok és némi víz összekeverésével nyerik, napon kőkeményre szárítják, de se cement, se szalma nincs benne. Isten tudja, mi tartja össze, szerintük a reménység. (Hol kék népnek, hol a reménység népének nevezik magukat.) A tanárnők az iskolákban és a „városi közhivatalokban” ingyen dolgoznak. Mindenki ingyen dolgozik. Tele van a város, tele vannak az utcák gyerekekkel, akik azonban nem utcagyerekek. Ha nem mosolyognak és nevetnek, akkor futnak és énekelnek. Gyönyörűek. Ötévestől tizenöt évesig minden fiú focizik, nem túlzok, ha azt mondom, bravúrosan játszanak. Tudniillik ez az egyetlen kitörési lehetőség számukra. Néha egy-egy menedzser eljön, és elvisz egyet-kettőt. 
Nem hallottam ottlétem alatt veszekedést, egyetlen hangos, gyűlölködő mondatot sem. Szinte semmijük sincs, mégsem elégedetlenek, mégsem boldogtalanok, nem ismerik a depressziót, és egyáltalán nem tudják, mi az öngyilkosság. Erre sokan azt mondhatják: persze az együgyűek és nincstelenek boldogsága. Nem hinném. Azt mondják, a civilizálatlan, szerencsétlen Szahara. És azt is mondják, hogy a művelt Európa. Hölgyeim és uraim, ez a hét engem másról győzött meg. Lehet, hogy nem tudják, mi történik Európában, hogy melyik nagyhatalom vezetője mikor mit mondott; lehet, hogy nincsenek birtokukban fejlett technikai eszközök; lehet hogy a „vécéjükön” nincs papír vagy víz. Lehet. De hordoznak valamit a szívükben abból a szabadságból, abból az életből, abból a boldogságból és reményből, ahogy az ember annak idején teremtve lett. 

(Köszönet az útért Ahmed Slimane-nak, a Szahara Alapítvány elnökének és Szenczi Sándornak, a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjének.)