Csizmadia Ervin
A magyar jobboldal és Európa

Már tavasszal, a jobboldal számára kudarccal végződő parlamenti választások után sem értettem egyet azzal az elemzői értékeléssel, hogy a jobboldal választási vereségét alapjában belpolitikai tényezők (arrogancia, stílus, a választók elhanyagolása, rossz kommunikáció, kampány nélküli kampány) okozták. Ezek természetesen fontos tényezők, de messze nem csak ezeken múlott a koalíció veresége. Állításom lényege az, hogy a Fidesz vereségét legalább a fentiekhez hasonló mértékben (ha nem komolyabban) befolyásolta az európai konstellációban mutatott teljesítmény, illetve annak problematikus vonásai.

Fel van adva a lecke Orbán Viktornak Fotó: Vörös Szilárd

Induljunk ki talán abból, hogy a Magyarországon honos Európa-kép meglehetősen egyoldalú, mondhatni: aktuálpolitikának alárendelt. A magyar lakosság (s talán a politikai elit) jó része számára Európa az elmúlt időszakban az Európai Uniót jelentette, annak politikai, gazdasági, jogi és egyéb aspektusaival együtt. Némiképpen beleestünk abba a hibába, ami a magyar történelemben nem először köszön vissza: az elitek „vigyázó szemüket” ez esetben nem Párizsra, hanem az EU-ra függesztik, s nagyon keveset beszélünk arról, hogy mi minden mást is jelent számunkra Európa, semmint a legfontosabb csatlakozási lépések megtételét. Ez természetesen nem euroszkepticizmus (és a legkevésbé sem, a Fidesz új szóhasználatával: eurorealizmus), sokkal inkább egy nem is feltétlen pártpolitikai, hanem - nevezzük így - Európa-politikai dimenzió bekapcsolása.
Az Európa-politikai dimenzió többet és mást jelent, mint amit a magyar csatlakozási érdekek jelentenek. Az Európa-politika egy határozott koncepciót, vonalvezetést jelent, vagy fogalmazhatunk úgy is: Nyugat-Európa-politikát. Ebben a vonatkozásban a magyar politizáló elitek nem egyformán konstruktívak. Ha végigtekintünk az elmúlt száznyolcvan éven (tehát a reformkortól napjainkig), azt látjuk: szinte soha nem sikerült egy időben legalább két, egyaránt Nyugat-elkötelezett, Nyugat-barát elitnek működnie. Jószerivel mindig egy ténylegesen nyugatos elitünk volt, még ha a többi is annak gondolta magát.
Már nagyon korán, a 19. század második felében kialakult az a rossz szembeállítás, amely szerintem azóta is elég elevenen tartja magát, tudniillik hogy az európaiság és a magyar nemzeti érdek szemben állnak egymással. Nemzedékek nőttek fel ezen a dichotómián, és különböző színezetű elitek fenekedtek egymásra azért, mert kölcsönösen a másikat vádolták délibábos politikával és a magyar érdekektől idegen politizálással. Holott az Európa-politika elsősorban nem mesterséges ideológiai választóvonalat jelent Európa-hívők és nemzethívők között. Ahogyan leírom ezeket a szavakat, már érezzük, mennyire bizarr és bornírt ez a szembeállítás, menynyire mesterkélt és természetellenes ilyenformán felosztani egy ország népességét. Márpedig Magyarországon (s persze nem csak nálunk) elég erősen divatozik ez a fajta kettéosztás. Ahelyett, hogy világosan látnánk: az Európa-politika mindenekelőtt nagyon intenzív személyes jelenlétet jelent. Európa az a dimenzió, amelyben keveset számítanak az itthon talán eladható szimbolikus gesztusok és akciók. Ha egy politikai erő el akarja magát fogadtatni Európában, nem elég szónokolnia mély európai elkötelezettségéről és értékeiről, de bizony jelen kell lennie Európában, magáévá kell tennie az európai szellemiséget. És még valamit: az európai kapcsolati hálózatokat. Mert a legsikeresebb országok (mondhatni: lobbisták) azok, amelyek erős hálózatokat építenek ki Európában, s ezáltal formális és informális eszközökkel ott vannak a döntéshozatalnál is.

A Kádár-rendszer nyugatos öröksége

A magyar jobboldal egyik legtöbbet hangoztatott - és legkevésbé helytálló - véleménye, hogy a néhai állampárt, valamint mai baloldali örökösei mindennek nevezhetők, csak nem európai léptékű politikusoknak. Elvégre - szól az ítélet - a néhai diktatúra vezetői elsősorban keleti érdekeket szolgáltak ki. 
Való igaz - s ne menjünk el könnyen e mellett az érv mellett - az államszocialista korszak, akármilyen felpuhult változatában is, diktatúra volt, amely - legalábbis formálisan - a szovjet érdekek kiszolgálásában csúcsosodott ki. Hogyan lehet egy szovjet rendszerű diktatúra kapcsán nyugatosságról beszélni? Nem utólagos átstilizálás, rosszabb esetben szándékos politikai hamisítás mindez? Szerintem egyáltalán nem. A szovjet rendszerű diktatúra és a politikai elit egy részének nyugatosodása ugyanis nem egymást kizáró jelenségek. Sőt fogalmazhatunk úgy is, hogy a pártelit és a mellette megjelenő további elitcsoportok vitái Nyugat-Európáról, a nyugati reorientációról alapvetően közrejátszottak a rendszer felbomlásában. A kételkedőknek javaslom, olvassák el mindazokat a vitákat, amelyek a korszakban e témáról lezajlottak, s amelyeket összegyűjtöttem Diskurzus és diktatúra című könyvemben. Ezek a viták arról győzik meg az olvasót, hogy a késő Kádár-rendszer egyik legidőállóbb öröksége a nyugati jelenlét, a nem szimbolikus, nem ideologikus, hanem nagyon is kézzelfogható, konstruktív, igenelt nyugatosság. 
Ezt különösen azért kell hangsúlyoznunk, mert a rendszer a felszínen végig Nyugat-ellenességével, ostoba antikapitalista retorikájával tűnt ki. De nagyon nagyot tévednénk, ha azt hinnénk, mindenki felült ennek a retorikának, és senki ne akarta volna nagyon komolyan a rendszer nyugati típusú átalakulását. Akarta, és ennek köszönhető, hogy Magyarország a hetvenes évek végétől a nyugatiak egyik kedvencévé vált. Ezt azoknak is el kell ismerniük, akik szerint Magyarország végig szovjet hűbérbirtokként senyvedt az 1990 előtti évtizedekben. 
Ami tehát a lényeg, hogy a néhai állampárti baloldalból részben kinövő jelenlegi magyar baloldalnak van egy igen komoly, mély nyugatos magatartáskészlete, amit persze a mai jobboldal a szokásos vehemenciával szervilizmusként értékel, vagy ahogy újabban olvasom: brüsszelitáknak nevezi azokat, akik ma (a néhai moszkovitákhoz hasonlóan) szemüket egyoldalúan az Európai Unióra függesztik. Ez a magatartáskészlet vagy hagyomány pedig akár parlamenti választásokat is eldönthet, mint ahogyan ez részben 2002 tavaszán Magyarországon történt.

A jobboldali koalíció Európa-politikája

Az a felismerés, hogy Magyarországon a jobboldal versenyhátrányban van a baloldallal szemben, régóta a hazai jobboldal sajátja. Csak éppen a versenyhátrány területei nem voltak pontosan megjelölve a korábbiakban. Sokáig élt a belpolitikai jellegű megközelítés, ami azt jelenti például, hogy a jobboldal teoretikusai és pártjai a médiában általuk tapasztalni vélt egyensúlyhiányt próbálták kiegyenlíteni. Csak az 1998-2002. évi kormányzati ciklusban jelent meg az a gondolat, hogy a jobboldalnak külpolitikai értelemben is ki kell egyensúlyoznia a baloldal fölényét. Nézetem szerint ennek a felismerésnek köszönhető az egész kormányzati szervezeti és filozófiai felfogás, magyarán a prezidenciális kormányzás elgondolása. Orbán Viktor nem azért vált nagyhatalmú (ellenfelei által vezérként aposztrofált) miniszterelnökké, mert Orbán - mint azt a róla szóló bulvárkönyv írója sulykolta - mérhetetlen hatalommániában szenved. Ez indoklásnak elég vérszegény, ráadásul komoly elemző számára nem is bír magyarázó érvénnyel. Valami másnak is meg kellett húzódnia a háttérben, ha a Fidesz vállalta azt a kockázatot, hogy az 1990 és 1998 között viszonylag jól működő miniszterelnöki modelltől nagy ívben elkanyarodik.
Az ok pedig, amiért ezt megtették a Fidesz vezetői (és személyesen a volt miniszterelnök), nem más, mint hogy a kormány legmagasabb szintjén szerettek volna egy szabad vegyértéket képezni Európa felé. E döntés mögött voltaképpen annak lereagálása állott, amiről az előző részben szóltam, tehát hogy az MSZP igen jó nyugati kapcsolatokkal, az előző évtizedekben kifejlesztett technikákkal rendelkezik. Nagy valószínűséggel ezek a technikák rövid távon nem hozhatók be, ezért is dönthetett úgy a Fidesz vezérkara, hogy az egyébként is élénk európai érdeklődésű Orbán Viktor „emelkedjen el” a belpolitikától, próbálja meg egy személyben ledolgozni azt a hátrányt, amelyet külpolitikai téren a Fidesz története alatt „összeszedett”. 
De ami az új kormányzati modell előnye (hogy érzelmi azonosságot vált ki az emberekből), az egyben hátránya, korlátja is. Orbán Viktorról nagyon kevesen mondták azt az elmúlt ciklusban, hogy azért vezet be „elnöki” kormányzást, mert - belátván a Fidesz külpolitikai hátrányait - egy személyben kívánja kompenzálni azokat. Ellenben annál többször nevezték az orbáni kormányzási stílust antiparlamentárisnak, antidemokratikusnak és antiliberálisnak. 
Csupa olyan stigmákat kapott tehát Orbán, amelyek egy konstruktív Európa-politika szempontjából egyenesen kétségbeejtőek. Az Európai Unió országai ugyanis liberális demokráciák, amelyek igen érzékenyek a liberális és demokratikus értékeket ért - vélt vagy valós - sérelmekre. A jobboldali kormánykoalíció pedig ilyen szempontból nem a legjobb színben tűnt fel, amit - különösen a tavaszi választások után tapasztalt közvetett jelekből - bízvást megállapíthatunk. 
Elmondhatjuk tehát, hogy a magyar jobboldal jó érzékkel vette észre, hogy Európa-politikáját új alapokra kell helyeznie, helyesen fogalmazta meg azt a célt, hogy a baloldallal ebben a dimenzióban is fel kell vennie a versenyt, de a versenyhátrányok leküzdésére alkalmazott módszer és a mögötte álló „filozófiai” koncepció igen komoly nemzetközi tényezők számára visszatetszést keltett. Ne feledjük, hogy a nyugati országok vezetői elitjeinek volt idejük hozzászokni a magyar reformszocialisták nyugatias elkötelezettségéhez, tárgyalási módszereihez, stílusához és - nem utolsósorban - személyi kínálatához. Az MSZP 2002. évi választási győzelmében egészen biztosan közrejátszott, hogy az MSZP a kelet-nyugati kapcsolatok építésének biztonságosabb, kipróbáltabb alternatíváját kínálta, mint a Fidesz vezette, radikális és a nemzeti szempontokat sokszor az európaizálódással szembeállító jobboldal.

A jobboldal 2003. évi dilemmája

A fentiekből következik az a véleményem, hogy Orbán Viktor immáron hónapok óta tartó visszafogottsága, „hallgatása” megint csak nem pusztán belpolitikai okokkal magyarázható. Nem pusztán arról szóltak az elmúlt hónapok, hogy Orbán a polgári körök élére áll-e, vagy hogy mit fog csinálni a Szövetség a Nemzetért nevű szerveződés. Még csak nem is az a fő kihívás, hogy uniópárt, pártunió vagy valamilyen más formáció alakul-e a jobboldalon. Hanem az a fő kérdés, hogy mi történik majd az európai beágyazódás szempontjából a magyar jobboldalon. Ha Orbán Viktor ismét a Fidesz elnöke lesz, megakadhat az a folyamat, amely megindult, s amely azzal kecsegtetheti a honi jobboldalt, hogy egy európai léptékű államférfit építhetnek fel az elkövetkező években. Ez ugyanis eddig nem történt meg, de a jövőben megtörténhet. Egy olyan pártnak, mint a Fidesz, amely történeti okokból nem vehetett részt a késő Kádár-korszak nyugatos tájékozódásában, igencsak fontos lehet, hogy legalább egy olyan politikusa legyen, aki amolyan utazó nagykövetként mindenütt posszibilis és tekintélyes. Ilyen értelemben tehát a politika felett lebegő Orbán Viktor egyáltalán nem haszontalan a Fidesz számára, mert mindaddig, amíg nem jön létre a párt által kinevelt szerves eurokrata réteg, addig a személyi tényezők és kvalitások pótolhatják ezt.
Sok érv szólhat azonban amellett is, hogy Orbán térjen vissza a Fidesz élére. Hiszen az egységes jobboldali tömegpárt ugyancsak tőle származó gondolat, s ennek létrehozása nemigen tűri meg a lebegő szerepfelfogást. Ha ez a variáns valósul meg, abban az esetben a Fidesz ismét szembetalálkozik azzal a dilemmával, hogy az európai színtéren kik, hogyan és milyen hatékonysággal lesznek képesek a jobboldali érdekérvényesítésre. 
Vannak ilyen és olyan hírek is. Az a hír, hogy Orbán Viktor könyvet készül írni, inkább a politika fölött lebegő szerepet erősíthetné, hiszen az a politikus, aki könyvet ír, talán egy másik dimenzióba készül - gondoljunk csak Horn Gyulára, aki a legkevésbé sincs az MSZP első vonalában, mégis fontos nemzetközi szerepet tölt be. Az a hír viszont, hogy a Fidesznek rövidesen döntenie kell a jövő működési formájáról, mintha azt sugallná, hogy Orbán rövidesen visszatér a pártpolitikába.
Akármelyik változat is következik be, a magyar jobboldal Európa-politikáját mindenképp célszerű lesz nemcsak újragondolni, de újrakivitelezni is. A magyar jobboldaliak újfajta európai jelenléte pedig hasznára válhat a magyar demokráciának is.