Hetek - VII. évfolyam, 1. szám, 2003. január 05

A rakéta a múlt század talán legellentmondásosabb eszköze: a III. Birodalom fegyveréből vált egyszerre a katonák legveszélyesebb és a békés tudomány leghatékonyabb eszközévé, a kölcsönös nukleáris fenyegetés hordozója volt, közben a Holdig röpítette az embert és a Naprendszeren kívülre műszereit. Rakéták révén juttatjuk a Föld köré hasznos műholdjaink százait, közben rakéták hordozzák a legaljasabb fenyegetést a civil lakosság számára.

A V-2, Hitler csodafegyvere volt az első, amely valóban rettegésben tartotta emberek millióit. Ellentétben a V-1-gyel, amely ferde rámpáról indított sugárhajtású robotrepülőgép volt, a V-2 függőlegesen emelkedett fel a sztratoszféráig, hogy aztán visszazuhanjon - Angliára. A V-1-esek jó részét a légvédelem elpusztította: ágyúkkal is eltalálták, gyorsabb vadászgépek is befoghatták és lelőhették, sőt, szárnyvéggel lökdösték le pályájáról még a tenger felett. A V-2 ellen azonban nem volt védekezés: olyan iszonyatos gyorsasággal, ötszörös hangsebességgel zuhant a földig, hogy míg a közeledő V-1 jellegzetes zakatolása sokszor életmentő mód figyelmeztette a földön lévőket, addig a V-2-nek már csak a becsapódását lehetett hallani.
A hidegháború évtizedeiben a V-2 leszármazottai, az interkontinentális hadászati rakéták jelentették a béke kulcsát, mert rendszerbe állításukkal megszűnt annak lehetősége, hogy bármelyik hadviselő győztesként maradjon porondon az összecsapás után. A felek ugyan elindíthatták volna nukleáris töltetekkel felszerelt rakétáikat az ellenség felé, azonban számítaniuk kellett arra, hogy miután az ellenség azonnal észleli az indítást, nincs más lehetősége, mint hogy maga is megnyomja a piros gombot, startoltassa a maga rakétáit, így pedig a hadviselők az emberiség történetének legpusztítóbb, ugyanakkor legrövidebb háborúja során néhány percnyi különbséggel eltörölték volna egymást a bolygó felszínéről.

Kevés túlzással, kicsit leegyszerűsítve elmondható: a hadászati rakétafegyverkezés veszélyes egyensúlyának megbontása, ráadásul nem a támadó erő, hanem a rakétavédelem fejlődése vezetett a szocialista világrendszer bukásához, a kelet-európai rendszerváltozáshoz, tehát áttételesen ennek köszönhetjük Magyarország megszabadulását is a kommunizmustól. Az Egyesült Államok elnöke történelmi elhatározásra jutott: az USA az új technológiák birtokában hatékony védelmi rendszert épít ki - méghozzá a világűrben - a szovjet hadászati rakétákkal szemben. Rea-gan csillagháborús terve tehát lehetővé tette volna az egyik fél számára a háború túlélését. Noha a terv végül nem valósult meg, az egyensúly felborulásának esélye olyan fegyverkezési versenybe kergette a másik oldalt, hogy a hatalmas megterhelés alatt összeroppant a központosított tervgazdálkodás, fel kellett élni a tartalékokat, az addig úgy-ahogy elbotladozó termelési és elosztási rendszerek válságba kerültek; magát a Szovjetuniót juttatta krízisbe a technológiai lemaradása és gazdasági gyengesége miatt követhetetlen fegyverkezési spirál. A válság végkimenetele pedig ismert, és mindennek végiggondolása még értékesebbé teszi az olyan mai fejleményeket, mint Oroszország óvatos közeledése a NATO-hoz, legalábbis az a higgadt magatartás, amellyel Moszkva a legutóbbi bővítést, az egykori határain belüli balti államok NATO-meghívását követte.
A rakétafenyegetés azonban nem szűnt meg a Szovjetunióval, sőt, a veszély annyiban növekedett, hogy a szovjet örökség olyanok kezébe jutott, akiket nem biztos, hogy globális, humanitárius vagy más megfontolások meggátolnak a piros gomb megnyomásában. Az egykori moszkvai vezetés természetesen nem ment el odáig, hogy hadászati eszközöket juttasson a vele szövetséges államoknak, azonban van három olyan ország, amely az egykori szovjet fegyverek bázisán saját erőből kifejlesztette a maga közepes vagy nagy hatótávolságú rakétáit. Irak és Irán az egymás ellen viselt háborúban be is vetette a rövid és közép-hatótávolságú ballisztikus rakétákat. Pakisztán és India is rendelkezik hasonló arzenállal, de ezek az országok az egymással szembeni konfliktus során óvakodtak a használatuktól, és az, hogy harmadik országot vegyenek célba, fel sem merült. Iránnak pedig valószínűleg (még) nincs atomfegyvere.
Irak és Észak-Korea viszont egyáltalán nem titkolja, hogy olyan fegyvereket készít, amelyekkel szűkebb környezetén jóval túlra képes kiterjeszteni a fenyegetést. A tömegpusztítás és a célba juttatás együttes képessége teszi veszélyessé ezt a két országot és teszi érthetővé az amerikaiak és a britek konzekvens, kemény fellépését velük szemben, nem pedig, amint sokan hangoztatják, az olaj. A kommunista Korea néhány éve azzal tette nyomatékossá Dél-Koreán túl más hatalmakkal szemben a maga fenyegetését, hogy egy kísérlet során ballisztikus rakétái Japán felett húztak el a csendes-óceáni célpontok felé, Irak pedig az Öböl-háborúban mutatta meg, hogy hajlandó bevetni rakétáit egy olyan országgal szemben, amely nem is vett részt az ellene történt felvonulásban. Márpedig ha van eszköz és van akarat, már csak egy lépés, hogy a rakétákra ne hagyományos, hanem vegyi, biológiai, nukleáris robbanófejek kerüljenek. Ezért kutatnak olyan buzgón Irakban a fegyverzetellenőrök, ezért olyan fontos, hogy valóságos információkhoz jussanak, és ezért olyan veszélyes, hogy Irak korábbi jelentések üres másolataival áll a világ elé.
1991-ben az irakiak durván egy hónap alatt 39 Scudot lőttek ki Izraelre és Szaúd-Arábiára. Volt, hogy egyszerre hat-nyolc rakétát indítottak, volt, hogy egyet, volt, hogy több rakéta sem okozott bajt, volt, hogy egyetlen egy is többtucatnyi életet oltott ki. Akkor a világ megérthette, hogy ez az igazi örököse Hitler V-2-jének, ez a terror fegyvere: nem lehet pontosan célozni vele, tehát nem alkalmas arra, hogy kijelölt katonai célpontok-pontcélok ellen indítsák, a megnövelt hatótávolság ára pedig a kisebb robbanófej, ami hagyományos töltettel nem jelenthet döntő csapást. Viszont tökéletesen alkalmas arra, hogy a háborúba bevonja a katonákon túl a civileket, fenntartsa a félelmet, hiszen sosem lehetett tudni, hogy a következő rakéta is „csak” hagyományos lesz, vagy valami más; és - ami Izrael történetében hosszú ideig nem következhetett be - alkalmas arra, hogy hadszíntérré változtassa a határoktól, a korábbi háborúk helyszíneitől messze eső városokat, településeket is. Szaddám Huszein abban az értelemben használta az egész háború kimenetelét meghatározó fegyverként rakétáit, hogy reményei szerint a támadásokra válaszul Izrael is belép a hadviselők közé, ezzel automatikusan fel is bontja a Kuvait felszabadítására alakult koalíciót, illetve az Öböl-háború „szokványos” arab-zsidó háborúvá alakul át. Szaddámnak hasonló tervei vannak egy új Irak elleni támadás esetére is, és ez alkalommal az izraeli vezetők is eléggé egységesek abban, hogy ellentétben a 91-es döntéssel, most az ország nem kényszeríti magára az akkori önmérsékletet, nem bízza védelmét kizárólag a koalícióra, és ha megtámadják, visszavág. Igaz, most nincs olyan Irak-ellenes nemzetközi koalíció, amelyet ez a lépés veszélyeztetne, de valóban félő, hogy Izrael hadba lépése aktivizálná a nem Irak-párti arab országokat is.
Az Öböl-háború idején ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire nehéz védekezni a ballisztikus rakéták ellen: egész pontosan az derült ki, hogy kifejezetten erre nincs is eszköz. A háború kitörése előtt az Egyesült Államok Patriot elhárítórakétákat szállított Izraelbe, de az eredetileg repülőgépek ellen fejlesztett típus ballisztikus rakétákkal szembeni használatáról máig megoszlanak a szakértői vélemények. Egyesek szerint a lehetőségekhez képest hatékony védelmet biztosítottak, mások viszont arra figyelmeztetnek, hogy a Tel Avivban történt legpusztítóbb Scud-támadás valószínűleg úgy következett be, hogy az iraki rakétára indított Patriot a földig követte az elfogni próbált eszközt és vele együtt csapódott be majd robbant fel Givataimban. A háború után mindenesetre megkezdődött az igazi ellenrakéta, az Arrow (Nyíl) fejlesztése, amely a kísérletek során már többször sikerrel teljesítette a lehetetlennek tűnő feladatot, a hangsebesség többszörösével zuhanó robbanófej semlegesítését - még a becsapódás előtt.
Az igazi védekezés azonban, és ez a háború első óráiban nyilvánvalóvá vált - a Scudok megtalálása és megsemmisítése még a kilövés előtt. És ez 1991-ben bizony nagyon nehéz feladatnak bizonyult. Az amúgy remekül működő műholdas jelzőrendszer csak akkor figyelmeztetett, amikor már kilőtték a rakétát. Magát a Scudot azonban elég könnyű volt elrejteni, közúton sokszor egyszerű tartálykocsiknak álcázva szállították, akár a jordán határon keresztül is, nem volt túl nehéz álcázni sem a rakétát, sem a kilövő rendszert, „cserébe” pedig Scud-maketteket „felkínálni” a koalíció vadászgépeinek, hogy az igaziak helyett a papírból, fából és műanyagból készült álcélokat bombázzák. A Scudok és kilövőpadok megsemmisítésének igazán hatékony, de legveszélyesebb módja az volt, hogy amerikai és brit kommandósok mélyen az ellenség vonalai mögött kalandozva kutatták fel a valódi rakétákat, és vagy maguk lőtték ki őket, vagy lézerrel jelölték meg a közeledő vadászbombázóknak.
A fenyegetés azonban újabban Izraelen túlra terjed. Irak eddigi legnagyobb hatótávolságú rakétája, a Scudból fejlesztett Al Hussein „csak” 650 kilométerre képes repülni, de 2000 nyarán kiderült, hogy Irán már több sikeres kísérletet végzett egy 1500 kilométernél nagyobb hatótávolságú ballisztikus rakétával, és nyugati szakértők nem tartják kizártnak, hogy az észak-koreai segítséggel készült Al-Shabab-3 a mostani megbékélési folyamat során Irak birtokába is kerülhet. A következő logikus, Teherán által be is jelentett lépés az Al-Shabab-4, amely az irániak állítása szerint békés célra készül, világűrbe juttatni az első iráni műholdat, de amint az ötvenes évek történetéből ismert, a korai űrrakéták gyakorlatilag azonosak az első rendszerbe állított, nukleáris töltettel felszerelhető interkontinentális fegyverekkel. A washingtoni tervezők egy újabb sikeres Al-Shabab kilövés után vetették fel először Reagan csillagháborús koncepciójának újjáélesztését, rakétavédelmi rendszer kiépítésének szükségességét, mostanság pedig ennek kiterjesztését fontolgatják, merthogy a veszélyes országok legújabb eszközei már elérhetnek európai övezeteket is.
A rakétavédelmi tervek lényege, hogy a fegyvert vagy a ballisztikus pálya csúcspontjánál próbálják megsemmisíteni, amikor a holtpont közelében lassabban repül, vagy közvetlenül kilövés után, mikor még közel függőlegesen emelkedik, a becsapódás előttihez képest sokszorosan kisebb sebességgel, miközben
a még működő hajtómű és a robbanófejjel még együtt repülő hosszú rakétatest jól azonosítható célt jelent. A rendszer fontos eleme a főképp műholdakra telepített érzékelőhálózat, amely az indítás utáni másodpercekben máris riasztja és aktiválja a védekezést.
A korai, emelkedési fázisban történő megsemmisítés legkülönlegesebb, már félig kész eszköze a korai sci-fi szerzők halálsugarának megvalósulása. A lézerfegyvert egy olyan átalakított, megerősített Boeing 747-esre, Jumbóra szerelik, amely a szenzort és a fegyverrendszert kezelő személyzetet is képes egymaga a levegőbe emelni. A 747-esek állandó őrjáratot adnának a „veszélyes” országok közelében, fedélzetükről észlelnék a kilövést, és a rakétát még azelőtt semlegesítenék, hogy az tíz kilométer magasságig emelkedne: a lézer vagy átégeti a rakéta burkolatát, és ezzel felrobbantja a tüzelőanyag-tartályt, illetve a hajtóművet, vagy „megvakítja” a vezérlőrendszert. A lézer gyakorlatilag kész, a teherszállítóból átalakított első Jumbo a próbarepüléseit végzi, ezekben a hetekben azokat az aerodinamikai, légellenállási és áramlási problémákat próbálják megoldani, amelyeket az érzékelő, illetve a lézerfegyver burkolata okoz a gép orr-részén, törzsén.
Akár földről indított védőrakétával, akár repülő lézerrel próbál meg védekezni a világ, néhány ország agresszív fellépése, a támadó rakéták birtoklásával járó egyértelmű fenyegetés kemény kihívás és óriási teher. A hosszú távú megoldás az lenne, ha sem Észak-Korea, sem Irak, sem Irán nem akarna fenyegetni. De a logikát meg is lehet fordítani: ha a rakétavédelmi rendszer kiépül, és Izrael, valamint Európa keleti-délkeleti része, amely a közel-keleti támadó- fegyverek hatótávolságán belül fekszik, stabil védelem alá kerül, ezzel Irak és Irán agresszív politikája elveszíti egyik legfontosabb ütőkártyáját. Ilyen helyzetben talán az is kiderül, hogy nem maguk az érintett országok gonoszak, hanem csak mostani uraik mostani eszközeik birtokában, de amint a Szovjetuniót sikerült olyan helyzetbe kergetni, amely megrendítette a kommunista hatalmat, talán ezeket az időtlenül szilárdnak tűnő rezsimeket is meg lehet rendíteni, hogy egyszer ugyanolyan higgadt magatartásra váltsanak, mint a Szovjetunió romjaiból kinövő mai Oroszország.