Pálfy Gyula
Korunk hőse kissé hanyatló kondícióban

Ha vezetnénk „a-pénzed-és-az-időd-ennél-jobb-helyet-érdemel”-mozifilmek listáját, A világ nem elég (tükörfordítás) néven futó celluloidnak különösebb protekció biztosan nem kellene a feliratkozásra.

Véljük ezt viszonylag távol állva a bölcsész szubkultúra ízlésvilágától, osztva a nézetet, mely szerint az úgynevezett tömegfilm kategóriában is fellelhető időnként a minőség, a tisztes szakmai tudás, mi több, kiváló színészi teljesítményekre is ráakadhatunk.
Ám a sorban tizenkilencedik Bond e jegyekből csak igen apró morzsákat vet a néző elé. S hogy akkor miért beszélünk róla?
Mert kulturális alapjelenségről van szó. Egy tételről, amely masszívan, kiradírozhatatlanul beépült a jelenkor nagy mítoszai közé, s foglal helyet olyan népmesék között, mint a Batman vagy a Csillagok háborúja. Annak ellenére, hogy felelősséggel kijelenthető: nemigen akad oly motívum, ötlet a filmben, amit valahol már ne láttunk volna.
A film kezdetén egy King nevű olajbáró robban fel: hiába védte Bond anyacége, az MI6 (a brit CIA). Leánya, Elektra folytatja életművét, s építi tovább a Nyugatot majdan az arab világ olajától végre függetlenítő, Kazahsztánból induló csővezetéket. Belép e képbe egy gonosz - s persze orosz - anarchista, aki némi lopott plutónium és egy tengeralattjáró atomhajtóművéből összegyúrt bombával kívánja eltörölni a Nyugat és a Kelet alapvonásait szimbolikusan egyesítő Isztambul városát.
Habár a Bond-mozik jó ideje feszegetik a brit Ian Flaming Doktor No című regényéből kiinduló filmek licenc-szabályait, néhány klasszikus alapelem nélkül ma sem lehet meg a 007-es sztorija. Ilyen a lángtengerből, víz alól, tetőről lezuhanás után egyaránt kifogástalan öltönyben előbukkanó figura; az MI6 kellő iróniával bemutatott műszaki és személyzeti háttere, ahol hűvös és józan emberek „angolkodnak” (brit filmben hallottuk) fejcsóválva Bond körül. Folyton korholják, de persze előkészítik a terepet - ami maga az egész világ -, hogy a királynő legvitézebb kalóza hatni tudjon; az egyik közkedvelt motívum szerint például a cég műhelyében sorra megismertetik vele a legújabb kémtechnikákat - ami nem mellesleg a film szponzorainak (Nokia, BMW) termékbemutatójára is alkalmat ad.
És sajnos ilyen a főhős és a különböző, menet közben felbukkanó nők tartalmatlan és minden dramaturgiai szerep nélkül részletezett viszonya is.
Ami ezen túl van, az lenne az igazán izgalmas, a napi aktualitás. Mert az is a Bond-széria sajátja, hogy a bonyodalom a mindenkori évad legforróbb témájára utal; a hosszú hidegháború idején a kommunisták, a nemzetközi terroristák és az őrülten zseniális tudósok (lásd: elszabadult tudomány) váltották egymást. A kettővel ezelőtti Golden Eye című rész óta - mely az új főszereplő és a legmodernebb csúcstechnológia segítségével megint emelte a sorozat népszerűségét - viszont már az egypólusúvá vált világ káosz- és szorongásérzete uralja a Bond-filmeket. Legsikerültebb talán az eggyel korábbi A holnap markában című, ahol a szörnyeteggé növő szupermédiából lesz közellenség, amely a híreket nem csupán bemutatni, hanem legyártani és forgalmazni is akarja...
A végidők-hangulatra időközben más közönségfilmgyártók is ráálltak. Az orosz anarchiát kihasználó atomterrorizmus, valamint a történelmileg rokkant régiók és a világot épphogy, hajszálhíján megmenteni tudó Nyugat konfliktusát példának okáért egész jól ábrázolja a Peacemaker; a Falomlás után lézengő, céljukat vesztett szuperkémek világát a Ronin című alkotás. Mikor tehát a mostani Bond is e motívumokhoz nyúl, már csak a gyenge visszhangra képes.
Baktérium, internet, millenniumi időbomba és az ufók - mind viselték már az ellenség gúnyáját a vásznon. Elismerjük, nehéz újat hozni a piacra.