Tarján Péter, Hajdú Sándor
Élet a határon túl

Szerda reggel. A gyulai határátkelőhely zsúfolt ma is. Piaci nap van. A varsandi oldalon hosszú sorok állnak. Gyalogosok, kezükben az elmaradhatatlan, huszadik századi vívmánnyal, a csíkos, kínai bevásárló szatyrokkal. A buszsávban öt autóbusz várakozik belépésre. Koruk és gyártmányuk szinte felismerhetetlen, kipufogóikból vastagon dől a gázolaj fekete füstje. Ez még nem Európa kapuja, ide bejöhetnek.

A román oldalon az átkelés zavartalanul folyik, de a magyar oldalon a vámvizsgálat szigorú. Cigaretta, alkohol, gyógyszerek elvileg nem juthatnak be az országba. A gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy mégis bekerülnek. A szatyrokat ma reggel azonban teljesen ki kell üríteni. Előkerülnek a zoknikba csavart Snagov cigaretták, a kínai bugyogók és elemlámpák közül pedig a Drobeta konyakok. A lefülelt csempészek minden siránkozásuk ellenére azonnal fordulhatnak vissza. Mindenféle áruval próbálkoznak a határon átjutni, hogy pénzzé tegyék. A legfurcsább esetek között tartják számon, amikor egy román asszony 20 kilogramm bélszínt próbált kézipoggyászában átcsempészni a határon.
A buszok gyors tempóban jutnak át a vámvizsgálaton, ami nem csoda, mert 10 éves tapasztalatok birtokában vannak. Némelyik hetente 4-5 napot ingázik a határszéli települések piacaira és vissza. Guiness-rekordot tudnának elérni a buszpakolás területén. Némelyik buszba 60 személy van bezsúfolva, és ehhez több tonnányi áru társul. A vámvizsgálat ezeken a buszokon szinte lehetetlen. Tulajdonképpen egyfajta bizalom elvén alapul a sofőrök és a vámosok viszonya. A bevásárlóturista-utak szervezői nem akarnak kockáztatni, hiszen ebből élnek. Többüknek 4-5 busza ingázik rendszeresen a határon. Az árusok útja a határtól szerteágazik. Ki-ki a saját jól kialakított piacára igyekszik, majd az áru pénzzé tétele után kezdődhet az élelmiszer bevásárlása. Miután a buszok leadták a fölösleges gázolajat, délután elkezdődik a krumpli-, hagyma-, káposzta- és répahegyek berakodása. Az alapvető élelmiszerekkel való kereskedés jellemzi napjainkban a bevásárló turisták többségét. Egyrészt a saját kamrájukat töltik meg, a fölösleget pedig értékesítik. Nálunk sokkal olcsóbban szerzik be az élelmiszert, mint odahaza, Romániában.
Az 1989-es népfelkelés óta a rendszer sokat változott, az emberek megélhetése azonban ugyanolyan nehéz, mint egykor. Az egymást sorra váltó kormányok nem találnak gyógyírt az égető problémákra.
Felicia évek óta él Magyarországon, de Aradon lakó idős szüleit hetente kétszer látja el élelmiszerrel. Kettőszáztól ötszázezer lejig (1 Ft=74 lej) terjed a nyugdíj összege, amit havonta folyósítanak a jogosultaknak. Egy kiló kenyér 9-10 ezer lejbe kerül. Egy kiló hús 25 ezer, a tojásnak 1500 lej darabja. A tej 6 ezer 500 lej. Tulajdonképpen van minden Romániában - mondja Felicia -, de egy nyugdíjas ezt képtelen megvásárolni. A tömblakás fűtése külön fejezetet érdemelne.
Szüleinek nyugdíja a szociális juttatásokkal együtt 1 millió 200 ezer lej (kb. 16 ezer Ft), amiből csak a fűtés, a villany, a meleg víz közel 1 millió 100 ezer lejbe került a múlt hónapban. A család egyetlen szerencséje, hogy Felicia testvérei segítik a családot. A húga titkárnő egy vállalkozónál, 800 ezer és 1 millió lej között keres havonta. A család megélhetése így is szinte a csodával határos. Ha Felicia nem segítené őket, akkor nem tudnák kifizetni a szolgáltatások díját.
Az országban a téltől milliók rettegnek. Reményük sincs arra, hogy a lakótelepeken kifűtik a lakásukat. A kormány az állami dotáció mértékét ugyanis szeptemberben drasztikusan csökkentette. A hőközpontok vezetői bejelentették, hogy ha a lakóközösségek nem egyenlítik ki korábbi díjhátralékaikat, akkor megszakítják a fűtést és a melegvíz-szolgáltatást. Az állami lakások eladása után tulajdonosi egyesületek alakultak, amelyek többségében fizetésképtelenek. A nagyvárosokban sok olyan tömblakás van, ahol a családoknak az élelemre sem telik, nem hogy a kommunális költségek kifizetésére. Azok, akik tudnának fizetni, nemigen hajlandók átvállalni a többiekre jutó közös költségeket.
Az ősszel Bukarestben egy új megoldást találtak ki. A tisztességesebb érzésű fizetésképtelen lakók maguk kérték, hogy lakásukat kapcsolják le a távfűtési hálózatról. Kezdetben a szolgáltatók ingyen kapcsolták ki a rendszerből az otthonokat, azonban később 3 ezer forintnak megfelelő összeget kértek fűtőtestenként a kikötésért. A nagyvárosok lakótelepein már-már luxusnak számít a meleg víz és a fűtés. Mindezek hátterében a kommunális szolgáltatások drágulása áll. Az energia és a távfűtés díja egy év alatt megduplázódott, míg a bérek csupán 30 százalékkal nőttek. Nincs miből fizetni, és ha az adósságok torlódnak, akár a lakásokat is elárverezik a fejek fölül. Rosszabb, mint Ceausescu idején - hangoztatják egyre többen. Szinte lehetetlen a megélhetés nyugdíjból vagy munkabérből.
Ion Iliescu volt államfő nemrég a cigányok egyik pártjának gyűlésén kifejtette, hogy az 1989 decemberében kirobbant népfelkelést a nehéz életkörülmények, a fűtés és az élelem hiánya robbantotta ki. Ma viszont rosszabb a helyzet, mint 1989-ben. A román belpolitikai viszonyok legújabb fejleménye, hogy a nemzeti koalíciós kormány tíz minisztere december 14-én lemondott, lemondásra kényszerítve ezzel Radu Vasile kormányfőt is.
Pedig a kormányfő a Nemzetközi Valutaalaptól és a Világbanktól a tél átvészelésére 100 milliárd dolláros hitelt kért. Azonban ez csak látszatmegoldás, hiszen a már eddig felhalmozódott lakossági tartozások ügyét nem rendezi el. A távfűtő vállalat nem jut a pénzéhez, ezért ő tartozik a gázszállítónak. A gázszállító nem tud fizetni a villamos erőműnek, így az adósa marad a szénbányának. A szénbányák környékén pedig mindig feszült a hangulat. Pillanatnyilag a Zsil völgyében sem fűtik a lakótelepeket.
Az elmúlt héten a román vasút dolgozói sztrájkoltak 70 százalékos béremelésért. Az emberek azonban mégis élni akarnak, ezért a túlélés számos lehetetlen formájával próbálkoznak. Romániában nemzeti sportnak számít a keleti beszerző utak szervezése. Törökországból arannyal megrakva térnek vissza a nepperek. Vidéken a kisebb falvakban mindent maguk termelnek meg az emberek, hogy megélhessenek.
Angela néni a határ közelében, egy elszigetelt faluban él. Elmondása szerint nem jár boltba évek óta. Kertjében megterem minden, a kenyeret is otthon süti. A havi nyugdíja 220 ezer lej, ami körülbelül háromezer forintnak felel meg. A villanyszámla jelentéktelen, mert este, ahogy lemegy a nap, lefekszik. A házat télen kályhával fűti. Alapjában véve elégedett a sorsával, állítja Angela néni. „A lányom Magyarországon él, úgyhogy az üdülésre sincs gondom” - teszi hozzá nevetve. Ez is egyfajta boldogság, a nem ismerés boldogsága.
A privatizáció során Romániában is megjelent a vállalkozói réteg. Több állami tulajdonú üzem került magánkézbe, amelyek ma is jelentős exportot bonyolítanak le. Ezek közé tartozik a simeriai márványüzem. Az egykor rabokkal dolgoztató gyár struktúrája mára sokat változott. Kereskednek a világ számos táján, Hongkongig bezárólag.
Dezső 28 éve áll a gyár szolgálatában középvezetőként. A fizetése jelenleg 120 német márka. „Bár márvánnyal dolgoztam világéletemben, a lakásomban még sincs semmi márványból, nem tellett rá soha. Télen havonta 110 márkát költünk a fűtésre és a meleg vízre. Még így is örülök, hogy van munkahelyem, így van miből élni.”
Mellékállás szóba sem jöhet, hiszen óriási a munkanélküliség az országban. A vállalkozók legfőbb tőkéje a kapcsolat. A legnagyobb probléma a piac beszűkülése és a rendkívül magas infláció. Ezt ellensúlyozni csak nagyon jó kapcsolatokkal lehet - állítja egybehangzóan több vállalkozó.
„Ha valamit el akarsz intézni ebben az országban, akkor ne a hivatali utat válaszd, hanem keresd meg a megfelelő embert” - mondja Gheorghe, aki öt éve foglalkozik fuvarozással, szemétszállítással. „Nagyon sok kétes üzlettel kell foglalkozni, hogy az ember a felszínen maradjon. Az utóbbi években ötszörösére nőttek például az üzemanyagárak. Lehet most mindent kapni Romániában, nincs hiánygazdaság, csak szűk az a réteg, aki ezt meg tudja fizetni.”
A gazdasági szakemberek véleménye szerint rendkívül nagy energiakincsek vannak Romániában, és az idegenforgalom is számos kiaknázatlan lehetőséget rejt. Az ország az Európai Unió felé kacsingat, azonban ehhez a költségvetési deficitet a Valutaalap és a Világbank által meghatározott szinten kell tartani. Hitelt senki nem akar nyújtani, mivel a visszafizetésére semmi garancia nincs. Mégis, az emberek többsége évtizedek alatt hozzászokott már ehhez a sajátos életmódhoz, életvitelhez, a fonák helyzetekhez, és így képes élni mindennapjait.
Gyulán esteledik. A megrakott buszok lassan kúsznak át a határon. Bennük elégedett árusokkal, hiszen ez a mai nap is jól sikerült. Holnap újra a határ az irány, hiszen az élet nem áll meg.