Grüll Tibor
Az elveszett menóra fosztogatói

Kiszlév hó 25-től - amely idén december 3-ra esett -, nyolc napon át a zsidóság világszerte a Hanukkát ünnepli, amely egy történelmi eseményről: a jeruzsálemi Szentély újrafelavatásáról emlékezik meg. Júda Makkabi csapatai Kr. e. 165-ben foglalták vissza a zsidó vallás legszentebb épületét a szír hódítóktól, majd miután a pogány kultuszok nyomait is eltakarították onnan, ezen a napon újraindították az istentiszteleteket. A Hanukka-ünnep középpontjában az egykor a Szenthelyen álló hétágú mécstartó, a menóra áll. (Egy talmudi tiltás nyomán az ortodox hívők ma csak nyolcágú gyertyatartóval ünnepelnek.) A színaranyból kovácsolt kandeláber mécseseit Mózes Törvénye szerint minden este meg kellett gyújtani. Ám a hódítók elűzése után a Szentélyben mindössze egyetlen napra elegendő szent olajat találtak, így hát ezzel töltötték fel a menóra hét mécsesét - ez azonban nyolc napon keresztül égett! Alábbi cikkünkben a zsidóság állami jelképévé vált - de az Egyház számára is szimbólumértékű - menóra történelmi hányattatásait követjük végig.

A Sátor és a Szentély mécstartója

A zsidó nép első istentiszteleti helye a frigysátor volt, amelynek „modelljét” maga az Örökkévaló mutatta meg Mózesnek a Törvényadás hegyén. Mózes a sátor felszerelési tárgyairól is kijelentést kapott, így többek között a menóráról, amelyet a következő utasítás szerint kellett elkészíttetnie: „Csinálj gyertyatartót is tiszta aranyból; vert aranyból készüljön a gyertyatartó; annak szára, ága csészéi, gombjai és virágai ugyanabból legyenek. Hat ág jöjjön ki oldalaiból; három gyertyatartó-ág az egyik oldalból, és három gyertyatartó-ág a másik oldalból. Mandulavirág formájú három csésze az egyik ágon, gombbal és virággal; és mandulavirág formájú három csésze a másik ágon is, gombbal és virággal; így legyen a gyertyatartóból kijövő mind a hat ágon. A gyertyatartón pedig négy mandulavirág formájú csésze legyen, gombjaival és virágaival. Gomb legyen a belőle kijövő két ág alatt; ismét gomb a belőle kijövő két ág alatt, és ismét gomb a belőle kijövő két ág alatt: így a gyertyatartóból kijövő mind a hat ág alatt. Gombjaik és ágaik magából legyenek; egy darab tiszta aranyból legyen verve az egész. Csinálj hozzá hét mécset is, és úgy rakják fel mécseit, hogy előre világítsanak. Egy talentum tiszta aranyból csinálják azt, mindezeket az eszközöket.”
A Talmud szerint három könyök, vagyis körülbelül másfél méter magas mécstartó a Szentek Szentjét eltakaró függöny előtt állt a frigysátorban a szent kenyerek kitevésére szolgáló, szintén színaranyból készült asztal előtt, így fénye rávetült a kenyerekre. A mécseseket este Áronnak, illetve leszármazottainak kellett meggyújtaniuk, reggelre kelve pedig eloltaniuk. A lámpásokba külön erre a célra kisajtolt tiszta faolajat öntöttek.
Izrael fiai negyven éven keresztül hordozták a frigysátrat és annak felszereléseit a pusztában, majd a honfoglalás megkezdése után bizonyos kiválasztott helyeken telepítették le azt. Az egyik ilyen hely volt Siló, ahol a bírák korában - egészen Éli főpap és bíró idejéig - tartózkodott a frigysátor. Izrael egyik legnagyobb prófétája, Sámuel - akit csodálatos születése után anyja az Úr szolgálatára adott -, itt töltötte gyermekkorát: „És az Istennek szövétneke (nér: mécses) még nem oltatott el, és Sámuel az Úrnak templomában (héchál) feküdt, hol az Istennek ládája volt.”
Silót az Eben-Ezer-i csata után a filiszteusok elfoglalták és a földdel tették egyenlővé, amint arról a bibliai próféciák és a régészeti feltárások is tanúskodnak. Ekkor történt meg először, hogy a frigyláda „fogságba került”, a filiszteusok hadizsákmányként hurcolták magukkal, s csak néhány hónappal később szolgáltatták vissza jogos tulajdonosaiknak, a zsidóknak. A menóra sorsáról nem tudunk. (A rabbinikus hagyomány tudni véli, hogy a frigysátorban álló menóra nem pusztult el.)
Az első állandó szentélyt Dávid fia, Salamon építtette Jeruzsálemben, azoknak a terveknek megfelelően, amelyeket apjától, Dávidtól kapott. Az Első Szentélyben - amelynek belső felépítése hasonló volt a frigysátorhoz - már nem egy, hanem összesen tíz menóra állt. A Szentek Szentje (debir) előtt egy kb. 20 x 10 méteres épületrészben a Szenthelyen (héchál) álltak a színaranyból készült mécstartók, öt jobbfelől és öt balfelől, előttük a kenyerek kitevésére szolgáló asztalok. Ezeket a pompás eszközöket Salamon föníciai mesteremberekkel készíttette, pontosan betartva a mózesi Törvény erre vonatkozó utasításait. A rabbinikus hagyomány úgy kapcsolja össze a mózesi frigysátrat a salamoni Szentéllyel, hogy kijelenti: a Templomban nem tíz, hanem tizenegy mécstartó állt, öt-öt egymással szemben, közöttük pedig Mózes mécstartója.
A több mint negyedfél évszázadig fennálló Szentélyt végül is a babilóni uralkodó, Nabú-kudurri-ucur (a Károlyi-fordításban Nabukodonozor) csapatai foglalták el Kr. e. 586-ban. A Szentélyt kíméletlenül kirabolták: „Elvitte onnét az Úr házának minden kincsét és a király házának kincsét, és összevagdalt minden arany edényt, a melyet Salamon, az Izráel királya csináltatott volt az Úr templomában, amint az Úr megmondotta volt” - olvassuk a Bibliában.
Hogy Nabukodonozor zsákmányát a menórák is gazdagították, arra az esemény szemtanúja, Jeremiás utal: „És a csészéket, a serpenyőket, a medencéket és a fazekakat, a gyertyatartókat (menórát), a tömjénezőket és a serlegeket, ami arany, aranyban, ami ezüst, ezüstben, mind elvitte a vitézek feje.”
(A zsidó legendák még tovább szövik a mózesi mécstartó történetét: szerintük a Szentély lerombolása előtt azt a menórát elrejtették, majd a fogságból visszatérve újra használatba vették.)

A menóra sorsa Kürosztól Heródesig

Hetven év múlva a perzsa nagykirály, Kürosz engedélyezte a fogságba hurcolt zsidók visszatérését és a jeruzsálemi Szentély újjáépítését. Jóindulata jeléül visszaadatta a Nabukodonozor által elrabolt és Babilónba hurcolt kincseket is, amelyeknek leírását Ezsdrás könyvének elején találjuk meg. A több mint ötezer arany és ezüst edény között a Biblia nem említi a mécstartókat. A Második Szentély számára (hacsak a zsidó hagyománynak nincs igaza) újra el kellett készíttetni a menórát, ami meg is történt, mégpedig Mózes leírásának megfelelően színaranyból.
A Második Szentély bő háromszáz év múlva csaknem elődje sorsára jutott, mivel a fanatikus szír uralkodó, IV. Antiokhosz Epiphanész elhatározta, hogy eltörli a mózesi Törvényeket, a zsidókat pedig a görög vallási szokások felvételére kényszeríti. A Templom-hegyet katonai erővel elfoglalta, majd „gőggel eltelve behatolt a szentélybe, elvitte az illatáldozat bemutatására szolgáló aranyoltárt, valamint a mécstartót az összes fölszereléssel együtt, továbbá az áldozati kenyér asztalát, az áldozati edényeket, tálakat, az aranyfüstölőket, a kárpitot, a koszorúkat és a Templom homlokzatáról az aranydíszeket; mind leszedte őket” - írja az apokrif Makkabeus-könyv. Ez a leírás egybevág Josephus Flavius tudósításával, aki szerint Antiokhosz „teljesen kifosztotta a Templomot, elhurcolta a szent edényeket, az arany mécstartókat, az arany oltárt, az asztalt és a tömjéntartókat, és még a bisszusból és skarlátszövetből készült függönyöket sem hagyta ott.”
Júda Makkabi felkelő seregei két év múlva érték el céljukat, a Szentély felszabadítását. Ám az istentisztelet újraindításához új eszközök is kellettek, ezért „új fölszerelést is készítettek, és bevitték a mécstartót, valamint az illatáldozat bemutatására szolgáló oltárt meg az asztalt a Templomba. Az illatáldozat oltárán tömjént égettek, a mécstartón pedig meggyújtották a mécseseket, és ezek megvilágították a Templom belsejét” - olvassuk a Makkabeusokról szóló könyvekben.
A talmudi hagyomány azt is tudni véli, hogy a mécstartót először vasból készítették el, amit ónnal (más változatban fával) borítottak be, „majd amikor gazdagságuk növekedett, ezüstből készítették el; s amikor még gazdagabbak lettek, aranyból csináltatták meg”.
A Közel-Kelet urai azonban ekkor már nem az egyiptomiak, nem is a szírek, hanem a rómaiak voltak, akik egyelőre „fontolva” haladtak előre a keleti országok meghódításában. Izrael bekebelezésére is csak száz évvel a fenti események után került sor. Mikor Kr. e. 63-ban Pompeius Magnus római hadvezér győztes csapatai élén bevonult Jeruzsálembe, és ostrommal bevette a Szentély-erődöt, „néhány kísérőjével bement a Szentek Szentjébe, és meglátta azt, amit a főpapon kívül egyetlen embernek sem volt szabad meglátnia. És ámbár látta az arany asztalt, a szent mécstartót, az áldozati csészéket, a rengeteg füstölőszert és ezen felül a mintegy kétezer talentum értékű templomkincset, jámbor ember lévén hozzá sem nyúlt semmihez, hanem erényeihez méltó módon viselkedett” - tudósít az eseményről Flavius.
Harminc évvel később a rómaiak Heródest nevezték ki a zsidók királyává, aki - edomita származása miatt - igyekezett mindenben elnyerni alattvalói bizalmát. Többek között azzal, hogy a Templom-hegyen hatalmas építkezésbe fogott: a Szentély épületét és az azt körülvevő „pogányok udvarát” megnagyobbította, aranyozott márványból épült pazar oszlopcsarnokokkal ékesítette. Flavius, aki papi származású lévén maga is láthatta még a Szentély belsejében álló istentiszteleti tárgyakat, így írja le azokat a Kr. u. I. század közepén: „Az első helyiségben, amelynek hossza 40 könyöknyi volt (körülbelül 20 méter), három csodálatraméltó és világhírű műalkotás volt: a lámpatartó, az asztal és a füstölőedény.”
A zsidóság történetét feldolgozó művéből - eredeti címe Antiquitates Judaicae, vagyis Zsidó régiségek -, azt is megtudhatjuk, hogy a mécstartó hetven részből volt összeállítva, s ezt a leírást egy pogány szerző, a tudós Plinius is megerősíti.

A menóra elrablása - visszaút Jeruzsálembe?

Ennek a heródesi Templomban álló - ki tudja hányadik? - menórának is több száz éves kálváriát kellett még bejárnia. Hányattatása a heródesi Szentély lerombolásával függ öszsze, amelyet Titus légiói vittek véghez Kr. u. 70-ben. A római tábornok tolmácsaként mindvégig jelen lévő Josephus Flavius tudósítása szerint a papok - a Szentély és a szent tárgyak elpusztítását megelőzendő - két menóra-másolatot adtak át Titusnak közvetlenül az ostrom előtt: „Ugyanebben az időben került elő egy Jészusz nevű pap, Thebuthei fia, akinek a Cézár (Titus) esküvel kegyelmet ígért, ha kiadja a szent kincseket. Ez az ember a templomfal mögül előhozatott két lámpatartót, olyan volt mind a kettő, mint azok, amelyeket a Templomban őriztek, továbbá tömör és színarany asztalokat, vegyítőedényeket, csészéket, egyúttal átadta a függönyöket, a főpapi ruhákat, a drágakövekkel együtt, és az istentiszteletnél használatos sok egyéb eszközt.”
Hogy ezek a mécstartók hol voltak előtte használatban, nem tudjuk, de azt más források is megerősítik, hogy a Templomban több azonos másolatot is őriztek belőlük.
A Szentélyt azonban ez az ajándék sem mentette meg. Áv hó 9-én - ugyanazon a napon, amikor az Első Szentély is elpusztult - egy római katona fáklyájától lángra lobbant
és porig égett a Templom, amelyben Jézus is rendszeresen tanított, s ahol a Jeruzsálemben megszülető Egyház
első központja volt. Vespasianus és Titus egy év múlva Rómában megrendezett közös diadalmenetében többek között felvonultatták a jeruzsálemi Szentély kincseit is: köztük a Tóratekercseket, a Szentek Szentje bíborfüggönyeit, a kürtöket és sófárokat, a kenyerek asztalát, valamint a menórát is. Az utóbbiak - Flavius szerint - különösen nagy feltűnést keltettek: „Egy több talentumnyi súlyú arany asztal és egy ugyancsak arany lámpatartó, de egészen más alakú, mint azok, amelyek Rómában használatosak; mert a talapzatán emelkedő oszlopszerű tengelyből egymással szemben háromszög alakban karok nyúlnak ki, mindegyik kar végén fent egy-egy bronzmécses, tehát összesen hét: ez jelképezte, hogy a hetes szám a zsidók szent száma.”
Titus diadalívén - amely ma is Róma egyik fő nevezetessége - jól látható a győzelmi menet, amelyben felkoszorúzott római katonák viszik vállukon a Jeruzsálemből elrabolt hadizsákmányt. Az itt ábrázolt menóra azonban egy problémát is felvet, mivel az jól kivehetően két hatszögű talapzaton áll, amelynek oldalain állatalakok láthatók. Ezzel szemben valamennyi egyéb menóra-ábrázoláson a kandeláber három lábon nyugszik. A művészettörténészek a legkülönfélébb elméletekkel próbálták ezt az ellentmondást megmagyarázni (például hogy a szállítás közben megsérült talapzatot római művészekkel pótoltatták). Véleményem szerint a talapzat eredeti, s a rajta levő ábrázolások a tizenkét zsidó törzs szimbólumai. (Izrael állami címerében is a Titus-íven ábrázolt menóra látható.) Flaviustól azt is megtudjuk, hogy Vespasianus a Béke istennőjéről elnevezett, újonnan épített templomban helyezte el a rablott kincseket: „Úgy rendelkezett, hogy ebben a szentélyben kell összegyűjteni és elhelyezni mindent, amiért azelőtt az egész világot be kellett járnia annak, aki mind meg akarta tekinteni. Itt helyeztette el a jeruzsálemi Templom aranytárgyait is, mert ezeket különösen értékeseknek tartotta. A zsidók Törvénytekercsét és a Szentek Szentjének bíborfüggönyeit palotájába vitette el, és gondosan őriztette.”
Történeti nyomozásunknak azonban még itt sincs vége. A Templum Pacisban elhelyezett - immáron múzeumi dísztárgyakká degradálódott - szent eszközök sorsa Róma végzetével kapcsolódott össze. A vandálok élén álló Geiserich 429-ben kelt át Hispániából Africába, ahol kiépítette királyságát, fővárosává pedig Karthágót tette. 455-ben erős flottát épített, amellyel a Tiberisen Rómáig felhajózva a vandálok - nevükhöz méltó módon - kifosztották az öröknek hitt várost. A VI. századi történetíró, Prokopiosz szerint a zsákmányéhes Geiserich „irdatlanul nagy mennyiségű aranyat és más császári kincset magával hurcolva elhajózott Karthágóba - sem a bronzot, sem semmi mást nem kímélt, amit a palotában talált. A capitoliumi Jupiter templomát is kifosztotta, úgy hogy a fele tetőzetet leszedette. De a Geiserichhel levő hajók közül egy elsüllyedt, az, amelyik a szobrokat vitte. Az összes többivel azonban elérték Karthágó kikötőjét.”
Hogy a menóra ma nem a Tiberis iszapjában pihen, azt történetesen ugyancsak Prokopiosztól tudjuk. Néhány évtizeddel később Karthágót is elérte végzete. Justinianus császár hadvezére, Belisarius, miután 533-ban diadalt aratott a vandálok fölött, Konstantinápolyba visszatérve pompás diadalmenetet tartott - több mint ötszáz éve ez volt az első triumfus, amit nem császárnak szavaztak meg(!) -, s ebben „a zsidók kincseit” is végighurcolta.
A bizánci történetíró szerint egy befolyásos zsidó ekkor azt tanácsolta Justinianus egyik tisztjének, hogy a császár a kincseket küldje vissza Jeruzsálembe, mivel azok „sem Rómára, sem Karthágóra nem hoztak szerencsét”. A császár eleget is tett a kérésnek, és a szent tárgyakat letétbe helyezte az egyik jeruzsálemi keresztény templomban. A történet hitelessége azonban némileg kétséges, miután egy középkori zsidó forrás arról számol be, hogy a Templom kincseit Justinianus palotájának könyvtárában őrizték. Bizánc tudós császára, a „Bíborbanszületett” Konstantin (905-959) pedig arról tudósít, hogy a heptalükhoszt (hétágú mécstartót) ünnepi körmeneteken szokták felvonultatni, bár az nem világos, hogy itt az eredeti menóráról, vagy annak csak másolatáról van-e szó. Továbbra is kérdés tehát, hogy az „elveszett menóra fosztogatóit” Rómában, Karthágóban, Bizáncban vagy esetleg Jeruzsálemben kell-e keresnünk.

(A szerző történész)