Szabó Miklós
Az aranyvonat

Az aranyvonat része a huszadik századi rendszerváltások legendakörének. Arról a vonatról van szó, amelyen egy összeomló rendszer kimenti kincseit az őt megdöntő hatalom kezéből. Az első legendás aranyvonat az orosz polgárháborúban szerepelt. Egy jelentős magyar szépirodalmi alkotás, Markovics Rodion regénye a címében viseli. Azon a szerelvényen menekítették el a vörösök elől a fehérek a cári nemzeti banknak a pénz aranyfedezetét jelentő aranykészletét. A fehér haderőn belül a cseh légió tette rá a kezét a nevezetes szerelvényre. A cseh légió és az aranyvonat együtt része Csehszlovákia eredetmítoszának. A vonat valahol Szibériában akadt el, és onnan szerezte vissza a győztes bolsevik rezsim. Legalábbis azt belőle, amit a sok őrző-védő meghagyott. Az aranyvonatok kérdése mindig az, hogy ami megmaradt belőlük, azonos-e azzal a készlettel, amit útnak indítottak. Kincskeresők mindig kutatják a vélt elrejtett kincstöredéket, az államok pedig dühödten igyekeznek utána járni, hogy valóban mindent viszszakapnak-e, amit a bukott rendszer bevagonírozott.

Megérkezett a szállítmány. Tulajdonosát keresi

Az 1944-es magyar aranyvonat története bonyolultabb, mint az orosz aranyvonaté. Ott csak a cári rubel aranyalapjáról volt szó, Magyarország esetében más és különböző kincsről is. A történet gerince: a nyilas kormánynak arra az ötven vagonnyi szerelvényére, amelyen kimentette az előrenyomuló szovjet csapatok elől a Magyar Nemzeti Banknak (MNB) a pengő aranyfedezetét képező aranykészletét, valamint a koronát és a koronaékszereket, más vagyon is került. A vonat úti célja eleve homályos. Svájcba akarták eljuttatni, hogy magánbankokban magánletétként helyezzék el a kincstári vagyon magvát vagy a szállítmány Ausztriába indult, hogy az országból elmenekült kormány székhelyére vigye az állami fő értékeket, és csak a teljes német összeomláskor akarták, most már a volt kormány privát zsákmányaként Svájcba továbbsíbolni?
A Nemzeti Bank aranykészlete és a korona Ausztriában került az amerikai megszálló hatóság kezébe. Homályos, hogy Svájcból küldték-e vissza vagy ezek a vagonok nem mentek tovább Svájc irányába. Az amerikai kormány már a koalíciós időben visszaadta a demokratikus magyar államnak a Nemzeti Bank aranykészletét, a koronát azonban Amerikába vitte. A korona tekintetében az amerikai álláspont következetlen volt. Az teljesen indokolt volt, hogy a békeszerződés megkötéséig nem adták vissza a koronát, mivel a megszállt Magyarország nem volt szuverén állam. Az 1947-es párizsi békeszerződés megkötése után a Nyugat is elismerte szuverén ország törvényes kormányának a magyar kormányt, és az 1948-as diktatórikus fordulat után sem szakította meg vele a diplomáciai kapcsolatot. A koronát a formális jogi helyzet alapján vissza kellett volna adnia Rákosi Magyarországának, de erre nem került sor. Az USA kormánya lebegtette, hogy esetleg törvényes magyar kormánynak azt az emigráns magyar bizottságot tekinti, amelyet még a háború idején Eckhardt Tibor alakított Horthy megbízásából, hogy az ország német megszállásakor ellenkormánnyá nyilvánítsa magát. Erre a német megszálláskor nem került sor, mivel 1944. október 15-ig Horthy hivatalban maradt. Nagy Ferenc emigrálása után ez a bizottság felfogható volt emigráns Nagy Ferenc-kormánynak. Az amerikai kormány elfogadta a bizottság ajánlását, hogy a koronát ne adják vissza, mert a Szovjetunió kezébe kerülne. Végül csak a hetvenes években adták vissza Magyarországnak.

Kié a húsz vagon kincs?

Homályos annak a mintegy húsz vagonnak a sorsa, amely egyéb, magán eredetű értékeket vitt a szerelvényen. Ezekről bontakozott ki vita napjainkban. A kérdés egyik része az, hogy a kivitt magán eredetű vagyon állami vagyonnak tekintendő-e, és ami megkerül belőle, az a jelenlegi magyar államot illeti vagy pedig magánvagyon, amit vissza kell szolgáltatni az akkori tulajdonosok örököseinek. A másik része a kérdésnek, hogy kik voltak ezek a tulajdonosok? Zsidó tulajdonosok elkobzott vagyontárgyai voltak-e ezek a kincsek vagy magyar arisztokraták kincsei, amelyeket tulajdonosaik az oroszok elől akartak menteni? A mai magyar állam a jogutód örökös vagy a magán örökösöknek kell értékeiket viszszakapniuk, illetve azok értékének megfelelő pénzbeli kártalanításban részesülniük? Ebben az összefüggésben jelenik meg a fő kérdés: miféle állam miféle vagyonáról van szó?
A probléma mint a zsidóság javára szolgáltatandó kárpótlás problémakörének egy sajátos esete merült föl. A jobboldali kormányban tombol a kárpótlási viszketegség. Kielégíthetetlen mértékű, parttalan kárpótlási igények kerülnek elő. Kárpótolni a volt oroszországi hadifoglyokat és az úgynevezett „malenkij robot” áldozatait. Ezeket, amennyiben a követelés jogos, a Szovjetunió orosz utódállamának és nem a magyar államnak kellene kárpótolnia. A magyar állam csak akkor tartozik a hadifoglyokkal szemben kárpótlással, ha elismeri, hogy mint háborús agresszor ő a felelős balsorsukért.
A jelenlegi kormány nyilván nem így gondolja. Szerinte éppen azért jár a kárpótlás, mert a háború indokolt, önvédelmi háború volt. Oroszország persze nem fizet, mert nem így ítéli meg a háborús felelősséget. Azoknak az elhurcolt civileknek az esetében, akiket a szovjet megszálló erők azért fogtak össze az utcán, mert tervszámok utasították őket arra, hogy meghatározott számú foglyot ejtsenek kényszermunkaerőnek, valóban indokolt volna az orosz kárpótlás, de hát ezt nem lehet a szovjet utódállamon behajtani. Marad a magyar állam terhe. Ezekhez a ma már életidegen és mondvacsináltnak ható kárpótlásigényekhez képest az, hogy a jelenlegi kormány a zsidóság kárpótlását jelképes összeggel akarja elintézni, szándékos arculcsapásnak hat. Ha az aranyvonaton kivitt zsidó tulajdonosoktól származó értéktárgyak visszakerülnek, azok bővíthetik azt az alapot, amellyel a zsidóirtás túlélőit és áldozatainak örököseit kárpótolhatják.
Nyilas kormány - magyar kormány?

E körül bontakozott ki a vita. A jelenlegi jobboldal a Napi Magyarország hasábjain azt követeli, hogy a visszakerülő értékek a magyar állam birtokába kerüljenek, mert zömmel magyar arisztokraták vagyontárgyai. A zsidóság képviselői azt állítják, hogy zsidó birtokosoktól elkobzott értékekről van szó, s nekik kell valamilyen formában visszaszolgáltatni.
A jobboldalon azt igyekeznek elkenni, hogy azt a bizonyos vonatot nem valamilyen általánosságban vett magyar állam indította útjára, hanem a nyilas kormány. A Nemzeti Bank aranykincsén és a koronaékszereken kívül a magánvagyonnak tekintett többi érték esetében az a kérdés, hogyan kerültek a nyilas kincstári vonatra.
A Napi Magyarország cikke (Az aranyvonat kincse a magyar nemzeté. 1999. november 27.) bizonyos Kenneth D. Alford állításaira hivatkozva a helyzetet így jellemzi: „A második világháború végén a szovjet katonák elől menekített vagyon nem zsidó vallású személyek elrablott kincse, hanem a magyar arisztokrácia, valamint a kormány menekített értéke volt.” A fejtegetésben félreérthetetlen elhatárolódás érződik a zsidó követeléssel szemben, miközben a nyilas kormánnyal szemben ilyen elhatárolódás nem vehető észre. Mintha a nyilas kormány áttelepülése a még Hitler-kézben levő Ausztriába egybemosható volna azzal, ha az arisztokraták bérelt vagonokban Svájcba akarták volna kimenteni értékeiket, esetleg nemcsak az oroszok, de a németek és bérenceik elől is. Utóbbi esetben azonban ezek az értékek nem a nyilas kormányvonaton volnának.
A cikk a továbbiakban többé-kevésbé megérteti, hogy mi történhetett. Így folytatja: „Ezen a csaknem ötven vagonból álló szerelvényen menekítették a magyar kormány nemzeti kincsét (demokratikusabb érzelmű szerző talán nem „magyar”, hanem nyilas kormány által német kézre átjátszott nemzeti kincsről beszélne - Sz. M.), így többek között a MNB monetáris aranykészletét, múzeumi kincseit, néhány jegybank valutatartalékát (egy országban akkor volna több jegybank, ha az illető ország több pénzt bocsátana ki - Sz. M.), a hazai vetőmagminta egy részét, valamint a közép- és nagybirtokosok magánvagyonát, a hazai arisztokrácia féltett kincseit.”
Ebből a leírásból az a kép bontakozik ki, hogy a nyilas honmentés elvitt mindent, ami csak mozdítható volt. A fejtegetés egy pillanatra sem jelez semmi olyat, hogy nemzeti szempontból ez a honmentés nem volt-e esetleg problematikus. Kivitték a nagy- és középbirtok vagyonát. Miről van szó: az uradalmak minden mezőgazdasági gépét? Ötven vagonban? Hogyan tudták ezt megszervezni, mindent összeszedni?

Kincs, ami van

Kivehető, hogy másról van szó, mint amit a pongyola vagy leplező fogalmazás szó szerint mond. Nem a jegybankok, hanem a magánbankok vagyonáról beszél. A magánosok devizabetéteiről és letétbe helyezett ékszereiről, festményeiről. Ez a tranzakció nem történhetett a tulajdonosok tudtával és hozzájárulásával. Erre az evakuáció fejetlenségében nem lett volna lehetőség, az időről nem is beszélve. A helyzet fordított lehetett: szegény tulajdonosok mentették volna ki a nyilas kézbe került bankokból javaikat, ha még lett volna erre módjuk. Az oroszok elől még csak elrejthetik értékeiket valahogyan, de ha kikerül a nyilas vonaton Németországba, abból többet semmit sem látnak, akárhogy alakul is a háború sorsa. Ezt az „arisztokrata” kincset bizony a nyilas rezsim annak rendje-módja szerint „lenyúlta”. A szállított értékek zöme azonban nyilvánvalóan nem ez a tárgycsoport volt. A Sztójay-kormány rendelkezése szerint az elhurcolás előtt álló zsidóknak értékeiket „betétként” bankba kellett tenniük. Erről senkinek sem volt kétsége, hogy elkobzást jelent. A szerelvényeket nyilván ezek az értékek töltötték meg.
A helyes rendezés minden bizonynyal az, ha a javakat visszaadják a volt tulajdonosoknak, illetve örököseiknek. Erre azonban nincsen mód. A vonat sorsa homályos. A szerelvény Ausztriában szétvált. Másfelé ment a Nemzeti Bank aranykészlete és a korona és másfelé az elorzott magánjavakat szállító húsz vagon. A zsidó vagyoni kártalanítást intéző amerikai bizottság a közelmúltban azt közölte, hogy a vonatot amerikai katonák kifosztották, ezekből az értékekből semmi sem maradt. Furcsa történet. Gyanúsan egybecseng a svájci bankokban lapuló zsidó és náci bankszámlák körül folyó ködösítéssel. Azonnal cáfolják is. A kincs nagy része megmaradt. Az osztrák hatóságok elhelyezték raktárakban és őrizték. Annyi biztos, az amerikai katonák valóban alaposan megdézsmálták a szerelvény kincseit, de a dolgok mai állása szerint valószínűleg nagy részét meghagyták.
A fosztogatásnak az a következménye volt, hogy a tárgyak eredeti rendjét megbontották. A bankban természetesen a tulajdonosok betétjei szerint csoportosult az anyag. Megvoltak a tulajdont igazoló iratok. A zsákmányra leső őrző-védők persze először ezeket tüntették el, majd arra hivatkozva, hogy nem lehet a tulajdoni helyzetet tisztázni, az „anyagot” a tárgyak jellege szerint rakták össze: képek, ékszerek, aranyrudak stb. jellegű csoportosításban. A rablás befejeződése után a leltárak már ezeket regisztrálták. A Nyugatra kijutott arisztokraták, akik egyes egyedi értéktárgyaikat felismerték, és hiteles tanúkkal igazolták tulajdonos voltukat, visszakapták értékeiket. Egy részét, mint Magyarországról elhurcolt „zsidó vagyont” visszajuttatták a Rákosi-rendszer idején a magyar kormánynak.
A jelenlegi vita szempontjából mérvadó ebben az esetben az, hogy a visszaszolgáltató amerikai és osztrák szervek számára nem volt kétséges: a magyar magánbankok állományából kivitt értékek gyakorlatilag a zsidó tulajdonosoktól elkobzott javakat jelentik. A kincset dézsmáló őrzők információiból, akik még ismerték a tulajdont igazoló iratokat, pontosan tudták, hogy más tulajdonosok belekerült javai csak elhanyagolható részét képezték a vagyontömegnek.

Rákosiék sikkasztása

Az külön része a problémának, hogy a Rákosi-rendszer ezt az értéket elsikkasztotta. A zsidóságot képviselő szervek elől vagy eltitkolták ezeknek a javaknak a visszajutását, vagy közölték velük, hogy majd valamikor, amikor a zsidóság kártalanításának általános rendezésére sor kerül, ezt a zsidóság általános kártalanításakor fel fogják használni. Azután természetesen nem volt többet szó a dologról.
Ha az elhurcolt javak többsége a magyar arisztokrácia vagyona volna, akkor valószínűleg indokolt volna, hogy a még visszaszerezhető aranyvonat-értékek állami tulajdonba kerüljenek. Ha az értékek az akkori tulajdonosok tudtával és beleegyezésével kerültek a nyilas kormányvonatra, akkor úgy kell tekinteni, hogy önként az államnak adományozták őket. Amennyiben a nyilas kormány beleegyezésük nélkül tette rá a kezét - ez látszik valószínűbbnek -, akkor azok, akik még igazolni tudják tulajdonos voltukat, kapják vissza vagyonukat. Mivel azonban gyakorlatilag zsidó származású állampolgároktól elvett javakról van szó, indokolt, hogy a zsidóság kárpótlására fordítsák a visszaszerzett értékeket.
A jelenlegi vita újra azt tárja fel, hogy a hazai jobboldal inkább tartja magát a nyilas kormány politikai örökösének, mintsem a nyilas rezsim üldözötteinek politikai örökségét vállalná.
(A szerző történész)