Hetek - III. évfolyam, 49. szám, 1999. december 11

Romániában mostanság valahogy az ünnepek sem sikerülnek. A legnagyobb hivatalos állami ünnepnap december elseje, ekkor emlékeznek meg a gyulafehérvári népgyűlésről, amely 1918-ban kimondta Románia és Erdély egyesítését. A Nagy Egyesülés pártállásra való tekintet nélkül minden román számára vitathatatlan, dicsőséges történelmi pillanat, amikor - az itteni általános történelemfelfogás szerint - a román nép az akkori nagyhatalmak elhanyagolható mértékű segítségével, de természetes támogatásával kivívta, hogy az ősi román földek egy országba tömörüljenek.

Ugyancsak az általános román felfogás része, hogy ez az ünnep a romániai magyarok számára is örömünnep kell, hogy legyen, ugyanis a román nemzetállamban mindenki először és elsősorban román. Más kérdés, hogy az aktuális politikai feszültségek máskor is meghatározták az ünnepet, és volt, amikor a feszültség jellege nagyon is összefüggött az ünnep jellegével. Amikor 1990-ben először gyűlt össze újra nagy tömeg a gyulafehérvári téren, a tömeggyűlés egyik szónoka az RMDSZ akkori második embere volt. Szűcs Gézát azonban, aki a gyulafehérvári kiáltványnak azokra a pontjaira emlékeztetett, amelyek egyenjogúságot, anyanyelvhasználatot, saját intézményeket, sőt autonómiát ígértek a kisebbségeknek, lehurrogta, kifütyülte a tömeg. A cirkuszt Szűcs mögül nem más vezényelte, mint az akkori miniszterelnök, jelenleg a második legnagyobb, az RMDSZ-szel egy koalícióban politizáló párt, egyben a szenátus elnöke, Petre Roman.
Most azonban nem egy magyart, hanem egy románt hurrogtak le és fütyültek ki Gyulafehérváron. Sőt: az ország első közjogi méltóságát, a legelső románt, a köztársasági elnököt. Azt az Emil Constantinescut, aki pedig elnökségének eddigi három éve alatt nemegyszer bizonyította, érzékeltette, mennyire jó román. Mégis füttykoncert fogadta már a hagyományos reggeli istentiszteletkor is, később pedig, az Egyesülés terén az egész megemlékezés botrányba fulladt. Bizony még a himnusz alatt is fújoltak, tiltakoztak, kiabáltak az emberek, sőt az ortodox misét és az ifjú román katonák esküjét sem tisztelték, Constantinescu pedig jobbnak látta el sem mondani ünnepi beszédét. A fújolás egy, csak körülbelül kétszázfős csoporttól indult, de nagyon hamar és nagyon készségesen vette át a téren gyülekező vagy 10-15 ezres tömeg: a románoknak, úgy látszik, ez alkalommal fontosabb volt tüntetni, mint ünnepelni.
A kormányhatalom részéről a történteket elsősorban valami összeesküvésfélével magyarázzák, aminek meg is lehet a maga alapja, egyesek például úgy látták, hogy a legnagyobb ellenzéki párt transzparense alatt fellépőket, a román nép egyszerű fiait mobiltelefonnal ellátott urak vezényelték, ha nem is olyan feltűnően, mint kilenc éve Petre Roman. Viszont az is kétségtelen, hogy a köztársasági elnök tényleg elvesztette népszerűsége javát, az ország lakossága egyre inkább ellenfelétől, a volt elnöktől, Iliescutól, és általában az ellenzéktől várja sorsa jobbra fordulását. Az más kérdés, mennyire jogos ez a várakozás, de kétségtelen: a gyulafehérvári incidens nemcsak az ellenzék erejét, hanem a koalíció gyengeségét is jelzi, annak a kormányhatalomnak a gyengeségét, amely mindeddig csak azt tudta megvalósítani a reformból, ami rossz az embereknek, és képtelen volt megértetni a román néppel, hogy ha tényleg Európába akar jutni, ahhoz nem elég a proletár habitus.
Egyébként pedig az incidens azt is jelzi, hogy a román demokrácia mennyire kiszolgáltatott, mennyire törékeny továbbra is: sokan sok mindent próbálnak ismét az utcákon-tereken eldönteni, ahol messze nem a parlamentarizmus szabályai szerint történnek a dolgok. Ebből a szempontból - ahogy később az RMDSZ elnöke is elemezte a dolgokat - Gyulafehérvár egyenes előzménye Arad, ahol a hatóságok október hatodikán megengedték a nacionalista románoknak, hogy megzavarják a magyarok megemlékezését. Hiába, a demokrácia már csak ilyen: ha nem létezik minden állampolgár számára, akkor végtelenül sebezhető.
Egy másik elrontott ünnep néhány nappal később Marosvásárhelyen zajlott. Az RMDSZ „kis parlamentje”, a Szövetségi Képviselők Tanácsa és a Szövetségi Egyeztető Tanács (alsóház, felsőház) többek között azért ült öszsze, hogy méltóképp megemlékezzen a Ceausescu-diktatúrát megdöntő folyamat kezdetéről, a temesvári felkelésről, és arról a személyről, aki ennek a felkelésnek a szikrája volt. De a romániai magyarok ünnepét ugyanúgy összekuszálta az aktuálpolitika, mint a romániai románokét. Jó néhány éve, hogy a Szövetség nagyobb fórumain elsősorban az a legfontosabb kérdés, legalábbis a sajtó által legizgatottabban várt mozzanat, hogyan alakul a szervezet két legfontosabb vezetőjének párbaja, van-e aktuális támadási pont, ütközési felület. Nos, ezúttal Tőkés László tiszteletbeli elnök néhány héttel ezelőtti nyilatkozata volt a gyúanyag, melyben kommunistának, későbbi pontosítása szerint kommunista jellegűnek minősítette saját szervezetét.
Markó Béla szövetségi elnök politikai beszámolója végén a vádló nevének említése nélkül élesen elutasította a vádakat, nem sokkal később pedig igen szívélyes szavakkal emlékezett meg annak a fiatal temesvári lelkésznek a bátorságáról, kiállásáról, aki szembe mert szegülni a diktatúra terrorjával. Ekkor következett az első furcsa mozzanat: ahogy a „kisparlament” nekilátott Temesvár megünneplésének, kiderült, hogy Tőkés László valamiképp nem jutott hozzá a napirendhez, és nem akart érdemben hozzászólni a nagyrészt róla szóló megemlékezéshez. Az igazi botrány azonban akkor tört ki, amikor kiderült, hogy az RMDSZ-en belül néhány területi szervezet és platform tetemre akarja hívni Tőkés Lászlót: vagy vonja vissza vádjait, vagy fontolja meg távozását posztjáról. Ekkor kezdődött az a vita, amely valóban elrontotta az ünnepet. Amint Markó joggal hívta fel a jelenlévők figyelmét: gusztustalan és abszurd egyáltalán arról vitázni, hogy kommunista-e a szövetség vagy sem; másrészt, amint arra Tőkés László figyelmeztetett: gusztustalan és abszurd azt ültetni a vádlottak padjára, akit néhány perce külön határozatban tiszteltek meg vitathatatlan érdemeiért. A jelenlévő újságírók többsége bizony csak kapkodta a fejét, és nyilván közülük jó néhányan leginkább annak örültek, hogy ebben az áldatlan vitában nekik csak a tudósító szerepe jutott. Az igazság kedvéért ehhez mindenképpen hozzá kell tenni azt, hogy noha a tiszteletbeli elnök és a vele szimpatizálók azt állítják, szándékosan kezdenek minden decemberben, minden évforduló előtt lejárató kampányt Tőkés László ellen, mégiscsak Tőkés László volt az, aki előtte, egy viszonylag csendes időszakban nagyot durrantott a nyilatkozatával. Az is figyelemre méltó, hogy - amint ezt a tiszteletbeli elnök és a Reform Tömörülés vezetője Budapesten is bejelentette - a temesvári lázadás évfordulója körül többnapos rendezvénysorozat lesz a városban. A meghívottak névsora pedig elég pontosan jelzi az RMDSZ megosztottságát és ennek határon átnyúló hatásrendszerét.
Az igazság az, hogy a marosvásárhelyi ünnep hangulatát olyan ügyek is meghatározták, amelyeket csak érintőlegesen vagy utalásszerűen emlegettek a szónoki emelvényről. Ilyen nagyon fontos ügy a budapesti kormány kétmilliárd forintos felsőoktatási támogatásának kérdése: noha elég pontosan érzékelhető a pénzzel kapcsolatos véleménykülönbség, mintha ez ügyben a szokásosnál jóval óvatosabban nyilatkoznának. Vitathatatlan a magyar kormány érdeme, hogy komoly formában támogatja a romániai magyarok felsőoktatását, eközben azonban olyan ez a kétmilliárd forint, mintha Érisz almáját vagy a karikatúrák gömbölyű, fekete, füstölgő bombáját gurították volna a felek közé.
Az óvatos nyilatkozatok valószínű magyarázata, hogy mindkét fél tudja: ez a kérdés akár valóban alkalmas lehetne a szövetség szétrobbantására. Mindenesetre Tőkés László a legutóbbi budapesti konzultáció után leszögezte: a magyar kormány a pénzt csakis arra az egyházak által kezdeményezett alapítványi egyetemre szánja, amelynek első intézménye az általa beindított Partiumi Egyetem, bár hírek szerint magát az alapítványt még nem sikerült bejegyeztetni. Markóék oldaláról viszont továbbra is óvatosan és határozottan állítják, hogy a támogatás a romániai magyar felsőoktatás egészének szól, és a romániai magyar felsőoktatás jövőbeli alapjait a jelenlegi állami felsőoktatás kell, hogy jelentse. Az egyházi magánegyetem kiegészítője lenne a Babes-Bolyai Egyetem önállósuló karaiból alakuló intézménynek.
Hogy végül is melyik koncepció az igazi, vagy hogy melyik koncepció lesz a győztes, az feltehetően később derül ki, talán akkor, amikor a magyar törvényhozásnak kell eldöntenie, milyen címkével szerepelne a kétmilliárd a jövő évi költségvetésben. Markó pedig úgy fogalmazott, hogy a dologról még további konzultációk szükségesek, hiszen például azt sem tudni még, szerepel-e majd a 2001. év költségvetésében, vagy akár utána is hasonló támogatás. Merthogy kétmilliárd forint még Romániában sem elég egy igazi egyetem beindításához.
Látható tehát: amilyen zavaros és nehezen átlátható általában a romániai belpolitika, legalább annyira bonyolult a romániai magyar belpolitika, nem beszélve a magyar-magyar politikáról. A jövő év mindhárom tekintetben tisztázást ígér: az RMDSZ-ben belső választások, Romániában helyhatósági és parlamenti választások teszik világossá az erőviszonyokat, és nyilván Budapestnek is egyértelművé kell tennie, milyen egyetemet pártol, és ezzel milyen irányzatoknak segít a RMDSZ-en belül. A tét magas, és a kockázat nagysága magyarázza, miért visszakoznak a küzdő felek az esetleges döntő ütközet előtt, miért nem teszi le a garast egyértelműen a magyar kormány, hogyan is képes minden széthúzás, vita, durva összecsapás ellenére egyben maradni az RMDSZ. Ha akár a szövetségen belüli konfliktusok valamelyike, akár a szövetséget érő román provokációk sorozata, akár Budapest egy óvatlan döntése szakadást okoz, annak sok évre szóló, súlyos kihatása lesz. Romániában módosították a választási törvényt, felemelték a parlamenti küszöböt, és egy kettészakadt RMDSZ-nek nincs sok reménye a bejutásra sem. Ezzel pedig nem egy politikai-érdekvédelmi szervezet, hanem maga a romániai magyarság vesztené el parlamenti képviseletét.