Grüll Tibor
Szittya elméletek Jézus Krisztusról
Az üdvösség a zsidók közül támadt

Jézus Krisztus életére és a kereszténység kialakulására vonatkozó legfontosabb forrásunk az Újszövetség. Nem voltak és nem is lesznek olyan történeti dokumentumok, amelyek az apostoli írásokat ezekben az egész emberiség számára alapvető kérdésekben helyettesíthetnék vagy akár csak módosíthatnák. Ezért ha Jézusról vagy a kereszténységről a történeti hitelesség szándékával akarunk írni, szükséges, hogy megállapításainkat az újszövetségi Írásokra alapozzuk.

Bét Seán - Scythopolis. Szittyaföld fővárosa

Lukács evangéliuma szerint Jézus rokonának, Keresztelő Jánosnak apja Zakariás, Áron házából származó pap volt, aki gyermeke megszületéséről is a templomi szolgálat közben kapott kijelentést. A zsidó papokat az ószövetségi törvény arra kötelezte, hogy „hajadont vegyenek feleségül az ő népük közül”. Lukács ezzel összhangban „Áron lányai közül való”-nak, vagyis kohanita családból származónak írja le Erzsébetet (héber nevén Elisébát), Keresztelő János anyját. Ebből viszont az következik, hogy Jézus anyja, Mária (héber nevén Mirjám), Erzsébet rokona, szintén zsidó származású volt, sőt alapos okunk van feltételezni, hogy ő Dávid családjából származott. A csecsemő Jézust - Mózes törvénye szerint - a nyolcadik napon szülei körülmetéltették, majd az anyja tisztulását követően - ugyancsak az Ószövetség előírásainak eleget téve - bemutatták a jeruzsálemi Szentélyben, ahol elvégezték az ilyenkor szokásos áldozatot is. Jézus szülei hívő zsidó emberek voltak: minden évben feljártak a jeruzsálemi zarándokünnepekre, ahol egy ízben a már bár micvá-korú Jézust a Szentély bölcseinek körében találták. A názáreti Jézus nyilvános tanítói fellépésekor harmincas éveiben járt, s először szülőföldjének, Galileának zsinagógáiban tanított „dicsőíttetvén mindenektől”. Az evangéliumok egybehangzó tanúsága szerint Jézus szombatonként a zsinagógákban rendszeresen felolvasta és magyarázta a Tórát. Így tett neveltetésének helyén, Názáretben is, ahol először nyilatkoztatta ki, hogy ő a próféták által előre megígért Messiás.
Jézus egész élete során megtartotta a kötelező zsidó ünnepeket. Rendszeresen tanított a jeruzsálemi Szentélyben, amelyet egy ízben „Atyja Házá”-nak is nevezett; sőt tanítványaival együtt a két drachmás templomadót is megfizette. Jézus nem valamiféle új vallásalapítóként jelent meg kortársai között: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem” - mondta tanítványainak, akik valamennyien hozzá hasonló, törvénytisztelő zsidók voltak. Első „missziós útjukon” kifejezetten megtiltotta nekik, hogy a pogányok (értsd: rómaiak, görögök, szírek stb.) és szamaritánusok városaiba bemenjenek. Mesterükhöz hasonlóan ők is csak Izrael házának tévelygő nyája felé szolgálhattak: „Nem küldettem, csak Izrael házának elveszett juhaihoz”.
Jézus rendszeresen étkezett farizeusoknál, akikről köztudott, hogy nemhogy pogányokkal és szamaritánusokkal, de még a bűnösnek tartott közönséges zsidókkal - a „föld népével” - sem érintkeztek. Ezért is ütköztek meg azon, hogy Jézus vámszedőkkel és paráznákkal eszik együtt; arról persze szó sem volt, hogy ezek a bűnösök maguk is ne lettek volna zsidó származásúak! Jézust a kívülállók is legtöbbször „rabbi”-nak, azaz Mesternek szólították. Hogy milyen öltözetben járt, arra utal a vérfolyásos asszonyról szóló bibliai történet. A beteg nő megragadja Jézus ruhája szélét, és nyomban meggyógyul. Az eredeti görög szövegben szereplő kraszpedon kifejezés nem egyszerűen ruhaszegélyt, hanem lecsüngő bojtot jelent - vagyis Jézus Krisztus a vallásos zsidók előírásos taliszában (imakendő) járt, s a vérfolyásos asszony az arról lelógó cícitben kapaszkodott meg. A ruhabojt Mózes törvénye szerint a Tóra betartására emlékeztette a zsidókat.
De ha még ez sem lenne elegendő bizonyíték Jézus zsidó származása mellett, idézzük Őt magát. János evangéliuma szerint Jézus, aki éppen egy szamaritánus falun haladt keresztül, a Jákób kútjánál megpihenve egy odavalósi asszonytól kért vizet. Az asszonyság ezen felettébb megütközött: „Hogy kérhetsz inni zsidó létedre éntőlem, aki szamáriai asszony vagyok? (Mert a zsidók nem barátkoznak szamáriaiakkal).” Hogy Jézust a szamaritánus nő vallásos zsidónak látta, következő mondata is igazolja: „Ti azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, ahol imádkozni kell”. Jézus beszélgetésében valóban elutasította a szamaritánus vallásgyakorlatot, a zsidót ezzel szemben nem, annak a Messiásra előremutató jellege miatt: „Ti azt imádjátok, amit nem ismertek, mi azt imádjuk, amit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támadt”.

Kis magyar szkítológia

Zajti Ferenc (1886-1961), a hun-szittya-magyar közös eredet propagátora 1936-ban jelentette meg „Zsidó volt-e Jézus?” című monográfiáját, melyet nemrégiben a Magyar Ház Kiadó a neves jobboldali publicista, Bencsik András főszerkesztésében, változatlan utánnyomásban adott közre. Bencsik a tények iránt közismerten elfogulatlan és történelmi kérdésekben is mérvadó Magyar Demokrata 1999/46. számában így mutatta be a kötetet: „A több mint 400 oldalas hatalmas mű, melyet tudós szerzője óriási jegyzetanyaggal egészít ki, egyetlen hatalmas, elsöprő erejű kiáltással válaszol a [könyv
címében feltett] kérdésre: Nem! Jézus nem lehetett zsidó. Semmiképpen! Egészen bizonyos, hogy Jézus abból a kultúrkörből, abból a nemzetből származott, amelyet a szkítaság mondhatott magáénak. Abból a
hatalmas és lenyűgöző szellemiségű világból, amely a két óriási hatású történelmi-vallási elődöt, Zarathusztrát és Buddhát emelte ki… a Világ Világossága csak onnan érkezhetett, ahonnan a Fény jött az emberek közé, ő nem lehetett a sötétség kultuszának semmilyen minőségű reformátora”.
Bombasztikus szavak, nagy horderejű kijelentések ezek. De vajon kiállják-e a józan ész és a tudományosság próbáját?
A Bencsik által felemlegetett „óriási jegyzetanyag” volna hivatott Zajti művében a tudományosság látszatát kelteni. A 906 darab lábjegyzet valóban lenyűgözően hat, de önmagában nem bizonyítja a kötet tudományos hitelét. (A szerző a forrásidézés legelemibb kritériumainak még az 1936-os szinten sem tesz eleget.) Az áltudományosság iránti gyanút tovább fokozza az olvasóban, hogy Zajti a mű főszövegében is sokszor „ősi írásokra; helyi/régi hagyományokra; keleti legendákra; a keletiek régi hagyományára stb.” hivatkozik, anélkül, hogy pontosan megnevezné, mire is gondol. Némelykor nemes egyszerűséggel az „azt hiszik” szerepel nála hivatkozási alapként. Azt a felettébb izgalmas és a mű egyik alaptételének számító kijelentést, miszerint az Ábrahám történetében szereplő Melkicedek városa - a Biblia állításával ellentétben - nem Sálem (Jeruzsálem) volt, hanem Scythopolis („szkítaváros”, a korábbi Bét-Seán), „egy régi teológiai lexikon érdekes adataiból” tudhatja meg a becses olvasó. Így: cím, szerző, kiadás nélkül. A nyílt hazugság azonban ennél is súlyosabb probléma. Erre is akad példa. „Josephus Flavius szerint - így Zajti - Jeruzsálemet az Egyiptomból elűzött hükszószok alapították 240 ezer emberrel”. Csakhogy ilyet Josephus sohasem állított! Éppen ellenkezőleg: Apión ellen írott munkájában cáfolta az egyiptomi Manethón erre vonatkozó rágalmait. A legeslegnagyobb gond azonban az, hogy Zajti Ferenc Jézusról szóló könyvében csak elvétve kerül szóba az Újszövetség, akkor is kicsavart módon, saját értelmezésében. (Jézus fentebb idézett, a szamaritánus nővel folytatott beszélgetését például úgy magyarázza, hogy ott a görög iudaiosz nem zsidót, hanem júdeabelit jelent, s ez csak arra vonatkozik, hogy Jézus éppen akkor onnan érkezett Szamáriába.) Helyette viszont megtudjuk, hogy Ernest Renan múlt századi - nyíltan antiszemita és az Írásokat figyelmen kívül hagyó - Jézus-regénye „érdekes és tárgyilagos” forrás.
Zajtinak szemmel láthatóan eléggé sajátos képe van a Bibliáról. Az Ószövetségből a modern bibliakritikusokat is megszégyenítő módon csak „alig néhány lapnyi terjedelmű” szöveget fogad el hitelesnek, szerinte Jósiás király korában azokat is „továbbvezették, átírták, idealizálták”. Az Ótestamentum igazi magva - szerinte - a babilóni fogság idején keletkezett, amikor a zsidóság részben a sumer eredetű babilóniai mítoszokat, részben a perzsa zoroasztrianizmust „szívta fel” magába. Hogy ez az avesztai-párszi-szkíta- turáni-hun hatásra átalakult, szinte teljesen zsidótlanított Ószövetség miként válik néhány száz oldallal később „a zsidó őskor kultúrhistóriájá”-vá, olyan „megnevezhetetlen súlyú teher”-ré, amelynek semmi köze a „krisztusi hit evangéliumához” - azt talán csak a pszichiáterek tudnák megmondani.

Szittyaország messiása?

A lehetetlent megkísérelve az alábbiakban megpróbálom néhány lényeges pontját kiragadni annak a gondolatmenetnek, melynek alapján Zajti a saját maga által feltett „Zsidó volt-e Jézus?” kérdésre egyértelmű nemmel válaszolt.
A szerző szerint Jézus szülőföldje, Galilea, az i. e. I. századra gyakorlatilag „zsidómentes” övezetnek számított. Ezt három történeti tényre alapozza: a tartomány már Ézsaiásnál a „pogányok körzete” nevet viseli; Flavius szerint Makkabeus Simon alatt a terület zsidó lakosságát Júdeába telepítették át; valamint, hogy itt található Bét-Seán városa, amelyet ebben a korban Scythopolisnak, „Szkítaváros”-nak neveztek. Ezek az érvek szerinte amellett szólnak, hogy a tartomány lakói szkíták voltak; csakúgy, mint a szamáriabeliek, akiket az Ószövetség szerint is az asszírok telepítettek le Kutából, s ez „tudvalevőleg” szintén ősi szkíta központ volt. Jézus maga is galileai szkíta volt, amire világosan rámutat néhány igehely, amelyben őt éppen galileai származása miatt utasították vissza a farizeusok. („Jöhet-e valami jó Názáretből?”)
Jézus unokatestvére, Keresztelő János Zajti feltevése szerint családjával együtt az „esszeus” (esszénus) szektához tartozott, amelynek lényegét tömören így ragadja meg: „buddhizmus- parszizmus-pythagoreizmus”. A mágusok látogatása Jézus születésekor szintén annak kifejeződése, hogy Jézus „szellemileg, lelkileg és testileg” Kelethez, közelebbről a turáni szkítasághoz tartozott. Jézus anyja a szkíta vallás szerint „a vizek éltető lelkének legodaadóbb gondozó szelleme”. Mária volt Fiának leghűségesebb követője és legodaadóbb tanítványa, aki - mint azt szintén megtudjuk - Indiába is követte őt. Merthogy Jézus 15-30 éves koráig ott élt Indiában, szittya vérei között. No persze nem tanulni ment oda - hisz’ arra nem volt szüksége -, de tanítani! Hogy miért? „Onnan való volt a lelke” - tudjuk meg a precíz választ. A bizonyíték Jézus kijelentése, miszerint „Más juhaim is vannak nékem”; illetve az apokrif Tamás-akta Gyöngyhimnusza, amit láthatólag nagy kedvvel idéz a szerző hosszú oldalakon keresztül.
Az csak természetes, hogy Jézus tanítványai is szkíták voltak, kivéve egyet: Júdást, aki viszont Kerijótból, vagyis Júdeából származott. Íme, máris kész az istengyilkosság ősrégi antijudaista vádjának faji megalapozása: Júdás azért árulta el
Jézust, mert Jézus első tanítványai (a „csendes szkíta pásztorok és elnyomottságukban szegény, együgyű, de jámbor szkíta halászok”) között ő volt az egyetlen zsidó!
Zajtitól azt is megtudjuk, hogy Pál apostol „a hettiták központi fészkében, Tarsusban született és lakott. Ez a kappadóciai Tarsus központja volt ama hettitáknak, akiknek vezető eleme szkítafajú nép volt”.

A szkíták és a történelem

Zajti szkítái „egyszerű lelkületű és életű”, azonkívül „lovagias, becsületes jellemű” népet alkottak, mely arra lett kiszemelve, „hogy a világ világossága és a nemzetek sója” legyen. De mit is tudunk valójában a szkítákról? Történetükre vonatkozó legfontosabb ókori írott forrásunk, Hérodotosz, többek között azt írja róluk: „Ha nagyon meg akarnak tisztelni egy vendéget, koponyából készült kupát tesznek eléje, s mindjárt el is mesélik, hogy bár rokonuk volt az illető, nem maradt békében, így aztán végeztek vele. Ezt nevezik ők férfias bátorságnak.” A görög történetíró azt is elmondja, hogy legfőbb italuk a kancatej, amit annyira nagyra becsülnek, hogy rabszolgáikat megvakítják, csakhogy ne ihassanak belőle; a világ legtudatlanabb népei, akik „nem emeltek városokat és erődítményeket, mert mindig velük van a házuk”; ellenségeik vérét megisszák, és megskalpolják őket, pajzsaikat emberbőrrel vonják be; saját papjaikat elevenen tűzben égetik el; halottaik tiszteletére saját fülükből levágnak egy darabot; királyaik tiszteletére ötven ifjút karóba húznak; férfiaik sohasem mosdanak. Íme, a világ világosságai!
A Zajti művében főszerepet játszó szkíta elnevezés semmi egyéb, mint az eurázsiai sztyeppéken lakó, indoeurópai nyelvet beszélő nomád népek görögök által használt gyűjtőneve. Az ókori történetírók így nevezték a közép-ázsiai füves térségektől egészen Hispániáig mindenütt megtalálható népeket, függetlenül azok tényleges törzsi hovatartozásától. Ami történeti tény: az elsőként asszír forrásokban iskuzai néven felbukkanó szkíták az i. e. VIII. században özönlötték el északról Iránt, sok bajt okozva Szíriában, Kis-Ázsiában és Izraelben is. A rablásból és fosztogatásból élő nomádok pusztításairól Jeremiás is prófétált. A szkíták bármelyik hatalom zsoldosaivá lettek, amelyik biztosította számukra a zsákmányszerzés lehetőségét. Előbb a médeket támogatták az asszírok ellen, majd látva azok vereségét, az asszírokat szolgálták a médek ellenében, s országukat a VII. század közepén egy időre el is foglalták. Egyiptom jelentős összeggel vásárolta meg tőlük nyugalmát. Dareiosz idejében a perzsa hadseregnek már át kellett kelnie a Fekete-tengeren ahhoz, hogy a szkíták ellen hadba vonulhasson. A perzsa nagykirály hadjárata azonban megbukott. A szkíták számos törzse közül a galaták a III. században érkeztek meg Kis-Ázsia északi részére, hogy a bithüniai uralkodó kérésére zsoldosként harcoljanak mellette. Lett is ebből baj. Egészen a rómaiak uralomra jutásáig (i. e. I. század) nem sikerült őket megfékezni, akkor aztán letelepítették törzseiket Galatia tartományban, amely róluk nyerte nevét. A szkítákat mindenütt alkalmazták zsoldosként: a rómaiak a galaták közül szervezték a XXII. Deioteriana legiót, amit egyik királyuk után neveztek el, aki Julius Caesar kliense volt. A szkíták zsoldosokként kerültek a galileai Bét-Seánba is, ahol helyőrségként szolgáltak. Innen nyerte a város a Scythopolis elnevezést, amely éppen arra mutat, hogy szokatlan jelenség lehetett szkíta etnikum jelenléte ezen a vidéken, ha róluk nevezték el a várost.
Mind az Újszövetség, mint Josephus Flavius leírásaiból nyilvánvaló, hogy Galileát nemcsak történelme, hanem sajátságos politikai, társadalmi és gazdasági szervezete is némileg megkülönböztette az ókori Izrael többi részétől. Az is nyilvánvaló, hogy Jézus és a zsidó vallási hatóságok konfliktusában ürügyül szolgált, hogy őt galileainak tartották. Ennek a sajátságos történelmi helyzetnek a kialakulásában nagy szerepet játszott az északi tíz törzs asszírok által történt deportálása, majd a terület újrabenépesítése. A zsidóság jelenléte azonban sohasem szűnt meg teljesen. Makkabeus Simon ugyan valóban áttelepítette a zsidókat Júdeába, de nem férhet kétség hozzá, hogy a zsidó szabadságharc győzelmét követően nagyobb részük visszatért szülőföldjére. Galileában Jézus és Josephus Flavius idejében is számos zsidó lakott, amint azt a nagy számban feltárt zsinagógák is igazolják; sőt a terület a Róma-ellenes lázadások és a zélótizmus egyik fő fészkének számított. (Jézus Simon nevű tanítványa is a „buzgó”, vagyis zélóta nevet viselte.) Az evangéliumok tanúságából egyértelmű, hogy amikor a farizeusok Jézust és követőit lekicsinylő módon „galileaiaknak” nevezték, ezzel nem zsidó származásukat vonták kétségbe, hanem egyrészt hírhedten rossz arám nyelvükre, másrészt a rabbinikus előírásokra vonatkozó tudatlanságukra utaltak, afféle „bugrisoknak” tartva őket. Ez a júdeai-galileai ellentét az evangéliumok lapjain is átsüt, de egy percig sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez nem etnikai, hanem pusztán vallási alapú ellentét volt! Zsidó belügy, ha úgy tetszik.
Szkítizmustól a
fasizmusig

„Az eddig elmondottak alapján ez a munka nem lehet egyházellenes, sem vallásellenes, sem zsidóellenes” - védekezik Zajti. A „háromdiplomás festő” - tudjuk meg Bencsiktől - valóban tudóshoz méltó elfogulatlansággal és tárgyilagossággal nyilatkozik a zsidóságról. Például ebben a remekbe szabott mondatában: „Kétezer év óta vérvád üldözi a nyugtot nem lelő zsidót. Mint az ébren alvó nyúl, melynek minden bokor csak átmeneti tanyája, fut, futkos az üldöző elől, pedig a maguk látószögéből tekintve a dolgot - Jézus megölése, amiért a nagy vérvád éri, a zsidóság részéről egy, a nemzetük és fajtájuk ellen irányuló bűncselekmény szigorúbb megtorlási módjának minősíthető csupán.” Zichy Jenő kaukázusi (Szkítia!) expedíciójára hivatkozva említi a még az asszír fogság idejében „a szkíta lelkülettel ellentétesen” odatelepített zsidókat: ezt az „emberevő, elvadult népet”. Zajti cseppet sem vallás- és zsidóellenes művének egyik nyíltan hangoztatott célja, hogy megszabadítsa a kereszténységet a „zsidó psziché káros terheitől”. Hogy ez mit jelent? Segítségül íme egy önvallomás: „Segítő harcosai akarunk lenni annak a Krisztusnak, aki… minden eszközt felhasználva harcolt a zsidóság által képviselt, földhöz kötő, túlzottan anyagias lelkület ellen”. Zajti a Mária-kultusz lelkes rajongója is egyben, ami részéről újabb vád a zsidók ellen: „Nem értette meg a sémi lelkület, a por, a kavics, a futóhomok lakója a páfránydús forrásfejek éltetőjének lelkét, életét, legendáját” - írja Szűz Máriáról. „A zsidóság gondolatvilágából hiányzik az Isten közelébe helyezett női ideál…, amit a galileai szkítaságból kinőtt keresztény lelkület számára Mária jelentett”.
Summa summarum: Zajti Ferenc antiszemitizmusának magvát egy a zsidókkal szembeni mély kisebbrendűségi érzésből fakadó gyűlölet és az összeesküvés-elmélet adja: „Van olyan értékes emberanyaga a magyarságnak az Istennek és a világnak, mint amilyen a helyette uralkodni akaró zsidóság” - írta művének epilógusában. A magyarság létezésének, fejlődésének legfőbb akadályát a zsidókban vélte megtalálni, s annak megoldását „a zsidókérdés egyszersmindenkorra szóló rendezésétől” remélte. Nyolc évvel később „lovagias, becsületes jellemű” szkíta csendőrök rakták vagonokba „a por, kavics és futóhomok lakóit”, útban az „egyszersmindenkorra szóló rendezés” felé.