Robert Skopec
A haiderizálódás veszélye

Az idei évig a közép-európai régióban csak az egykori szocialista országokban lehetett a nemzeti parlamentekben nyilvánvalóan szélsőjobboldali, totalitárius és rasszista politikai csoportokat találni. Ausztriában valami rendkívüli történik, mivel Jörg Haider Osztrák Szabadságpártja (FPÖ) a második legsikeresebb párt pozícióját érte el a közelmúltbeli országgyűlési választásokon. Ez az ország azonban hetedik helyen áll a világ gazdag országainak sorában, így nagyon is különbözik Közép-Európa szegényebb államaitól.

Haider átfogó ideológiája részben a más országokban is alkalmazott normalizációs intézkedéseknek köszönhető. A haideristák számára az első számú ellenség az Ausztriában menedékjogot kérő külföldiek, legális vagy illegális bevándorlók:úgy tekintenek a bevándorlókra, mint akik elveszik a munkahelyeket az osztrákoktól.
Haider ebben az összefüggésben beszél a „keleti veszély”-ről. Korábbi nyilatkozatai szerint „a nácik sikeres foglalkoztatáspolitikát alkalmaztak”, az egykori Waffen SS tagjai „komoly, becsületes emberek voltak”, a Szudéta németek a volt Csehszlovákiából történő kiűzése pedig „egyenlő volt a zsidók holocaustjával”. Haider tanácsadója, Andreas Molzer Zur Zeit című magazinjában (1999. június) cikket közölt Hans Gamlich tollából, aki Adolf Hitlert „nagy társadalmi forradalmárnak”, Rudolf Hesst pedig „bátor idealistának” nevezte. Gamlich számára „a holocaust csupán egy mítosz”.
Az a tény, hogy Haider az euro-atlanti integrációs folyamatot, de különösen a közép-európai országok Európai Unióhoz történő csatlakozását úgy értelmezi, mint ami potenciális katasztrófát jelent Ausztria foglalkoztatáspolitikájára nézve, megnöveli a Haider-jelenség jelentőségét.
Programjával meg akarja akadályozni, hogy újabb közép-európai országok csatlakozzanak az EU-hoz. Ebből kifolyólag a Haider-jelenség nem csupán az osztrák politikai élet belső problémája, hanem valójában az európai nemzetközi kapcsolatok akadályozója. Az izraeli külügyminiszternek, Dávid Levinek tökéletesen igaza van abban, hogy e jelenséget „valamiféle fertőző kórnak” látja, amely esetleg tovább is terjedhet azáltal, hogy internacionalizálódik. Ezután pedig a faji megközelítés már nem csupán Közép-Európa problémája lesz.
Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa térségében túlságosan sok olyan politikai erő van jelen, melyek helyzete részben vagy erősen hasonlít Haider faji alapú politikájához. Hogy csak néhányat említsünk, a Cseh Köztársaságban Antonín Sládek jobboldali követői közellenségként harcolnak a külföldiek (különösen a németek) ellen. De Sládek pártja nem az egyetlen; némely más cseh politikai pártban is sok olyan „euroszkeptikus” van, akik szimpatizálnak a nacionalista, idegengyűlölő politikával. Ellenzik az EU-csatlakozást. Szlovákiában pedig még a parlamenten belül is látunk olyan pártot, amelyik szélsőséges nacionalista nézeteket vall: a Szlovák Nemzeti Pártot (melyet Anna Malíková, Ján Slota utóda vezet). Slotáék 1994-98 között részt vettek a kormánykoalícióban, és több esetben gyakorlati példáját adták a magyarellenes, Amerika-ellenes raszszista és irracionális idegengyűlöletnek. Ellenezték az EU-integrációt, most azonban azt állítják, hogy támogatják azt.
Romániában azt látjuk, hogy az ex-elnök, Ion Iliescu vezette ellenzék teljes egészében, a kormánykoalíció pedig részben - nehezen megbecsülhető arányban - szintén magyarellenes, és részben Nyugat-ellenes nézeteket vall. A szélsőségesek persze igen szkeptikusak az EU-csatlakozást illetően, vagy egyenesen ellenzik azt. Magyarországon Csurka István Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) áll a politikai paletta jobb szélén.
Lengyelországban a jelenlegi legagresszívebb populista politikai erőt Adrzej Lepper szakszervezetének formájában találjuk meg. Új kormányt követelnek, és általános sztrájkra készülnek, majd feloszlatnák a parlamentet és új országgyűlési választásokat akarnak tartani. Az ellenzéki erők támogatottsága a közvéleménykutatások szerint viszonylag magas Lengyelországban. Andrzej Lepper azzal érvel, hogy a kommunizmus összeomlása után a kapitalizmus is összeomlott Lengyelországban. Egy új, „harmadik- utas” megoldást próbálnak találni. Folytathatnánk még a sort az Ukrajnában, Belorussziában, Oroszországban uralkodó helyzettel, vagy a közelmúltban Svájcban lezajlott választásokkal.
Ahhoz, hogy Közép-Európa térségében megteremtsük a stabilitást és a gazdasági fellendülést, feltétlenül lépéseket kell tenni az EU kiszélesítésének és a NATO kibővítésének felgyorsítása érdekében. Ausztrália most új mintát ad Kelet-Timorban a régión belüli erők felhasználására. Olyan megoldás ez, amit az amerikai adófizetők is szívesen látnak. Természetesen látjuk, hogy ez egy összetett folyamat. De ha figyelembe vesszük a kelet-európai régióban jelenlévő destruktív politikai erőket, könnyen belátható, milyen nagy a veszély. A nacionalista, populista és szélsőséges politikai pártok nemcsak régiónk biztonsága és stabilitása számára jelentenek nagy kihívást. Koszovó után Strobe Talbott államtitkár így vélekedik: „A NATO helyesen cselekedett, amikor kikényszerítette azt az alapelvet, miszerint Európában a 21. század előestéjén nem szabad megengedni a nemzeti kormányoknak, hogy olyan módon határozzák meg nemzeti érdekeiket vagy nemzetazonosságukat, ami veszélyezteti a nemzetközi békét és emberiség elleni bűntettekhez vezet” (Newsweek, 1999. október 18.).
Amennyiben a Haider vezette
Szabadságpárt nacionalistáinak és populistáinak esélyük nyílik a kormányalakításra Ausztriában, ez egy veszélyes modell lehet Haider mutánsai számára a régió más országaiban. Ha sikerülne neki, Haider a nacionalizmus és populizmus hullámát indíthatná el, ami igen ellentmondásos módon rajzolhatná át a politikai térképet Európában. Közép-Európa stabilizálása csak az EU-ba történő integráció révén biztosítható. De tíz évvel a berlini fal leomlása után, a néhai kommunista blokk egyetlen nemzete sem csatlakozott még az EU-hoz. Tíz év túl sok elvesztegetett időt jelent. Elemzők szerint az EU képes arra, hogy a világhatalmak első sorában foglaljon helyet. A probléma köztudottan az, hogy az EU még ma sem rendelkezik megfelelően erős politikai vezetéssel. Ahogyan azt Zbigniew Brzezinski megjegyezte, „Európát sem könnyű definiálni. Biztonságpolitikai értelemben Európa nem létezik. Ehelyett különálló európai államok léteznek csupán”. Ahogyan a Newsweek írta 1999. szeptember 27-én: „Az amerikaiak csodálkoznak azon, vajon az európaiak miért nem értik meg, hogy határaikon túl egy veszélyes világ található, amit azonban egy kis nagylelkűséggel sokkal biztonságosabbá lehetne tenni.”
Biztos vagyok benne, hogy a politikai akarat megléte vagy hiánya központi szerepet játszik ebben az Európával kapcsolatos kérdésben. A vezetés erős akaratot jelent. Számomra ennek az erős politikai akaratnak a legjobb példája az Egyesült Államok egykori elnöke, Ronald Reagan úr. De ma is látok olyan republikánus és demokrata politikusokat az USA-ban, akik a politikai akarat kiváló példáját nyújtják. Az Egyesült Államok Szenátusában ez a fajta politikai akarat mindenfajta vezetésnek elengedhetetlen feltétele. Ez az a szuverén, feltétel nélküli akarat, amellyel Ronald Reagan akkoriban legyőzte a szovjet vezetőket. Ez a fajta akarat folyamatosan jelen van az USA politikájában. (Engedtessék meg, hogy eltekintsek most az úgynevezett „új izolacionizmus” kérdésétől.)
Nézetem szerint az európai politikusok modellnek tekinthetnék az amerikai megközelítést a vezetés kérdésében. Az európaiak minden egyéb képességgel rendelkeznek, kivéve az erős politikai akaratot. Röviden tehát, reménykednünk kell abban, hogy az Európai Bizottság elnöke, Romano Prodi úr, és George Robertson NATO főtitkár új vezetőkként meg fogják találni Ronald Reagan bizonyos képességeit ahhoz, hogy felgyorsíthassák Európa egyesítését. Ahol megvan az akarat, ott megtalálják a megoldás útját. Ebben az esetben Európában is megvalósul a politikai biztonság, a haiderizálódás sikere nélkül.
(A szerző a budapesti Szlovák Nagykövetség munkatársa.)