Közöny vagy megbocsátás

Az antiszemitizmusról folyó vita, a rendszerváltást követően, kisebb-nagyobb megszakításokkal már-már permanensnek tekinthető. A Hetek 1999. november 7-ei számának Befogadók és kirekesztők című összeállítása is ezzel a témával foglalkozott. Ehhez szeretnék - érintettként, de nem sértettként - hozzászólni.

„Zsidózó” megnyilvánulásokkal, sajnos nap mint nap találkozni. Gyakran elszabadulnak az indulatok a futballdrukkerek körében, de még a Magyarok Világszövetsége fórumain is megesik ilyesmi, és sajnos szabadon terjesztik újra a könyvárus standokon a pogromra uszító rágalmakat - például a keresztény gyermekeket ért állítólagos rituális gyilkosságokról. Az internet is teret biztosít e szörnyű hazugságoknak! Miért lobban fel a zsarátnok újra meg újra?
Érintettségem és „illetékességem” igazolására hadd kezdjem azzal, hogy a POLISZ folyóirat 1998. évi irodalmi kalendáriumában megszólaltatott negyvenhét, 1928-ban született idős magyar író-féle között talán én voltam az egyetlen zsidó. Ez a korábbi hazai mezőnyhöz viszonyítva önmagában is mementója annak, hogy korosztályunkban milyen „gondosan” kaszált a holocaust. A tízéves kis zsidógyerek annakidején nemcsak Petőfit szavalta, de dobogóra állt az iskolai ünnepélyeken Remenyik Sándor „végvári” költeményeivel csakúgy, mint a maga faragta, mélyen átérzett hazafias rigmusaival. Ahogy Anyámnak, nekem is az öröm csalt könnyet a szemembe, amikor a rádió közvetítette, hogy a Felvidék átmeneti visszacsatolásakor a „Legfelsőbb Lovastengerész” átkocoghatott fehér kancáján a komáromi hídon...
De tizennégy se lettem még, amikor a történelem a testvériséget hirdető negyedik cserkésztörvényt taposta sárba, s a 446-os, Kemény Zsigmondról elnevezett csapatunkat azért zárták ki a Szövetségből, merthogy zsidók voltunk. Leventék se lehettünk utóbb, s még fapuskát se kaptunk, csak megszégyenítő sárga karszalagot, a durva szitkokkal vezényelt menetgyakorlatok alkalmából. És akkor a lehetőségeinket mind jobban korlátozó zsidótörvényekről még nem is beszéltem. Emlékszem, Apám annak idején napokra eltűnt hazulról. Utóbb tudtam meg, hogy valamelyik messzi szabolcsi faluban futkosott és házalt ilyenkor az öregek portáin „állampolgársági ügyben”, csak azért, hogy bebizonyítsa: a dédapánk hajdan ott gazdálkodott…
Mindez mit sem ért azonban. Előbb a vidéki hitsorsosainkat zárták gettóba s szállították zárt-zsúfolt vagonokban, csendőri segédlettel a náci Németországba. Aztán nemsokára ránk, pesti zsidókra is rájárt a rúd, s föl kellett varrni kabátunkra a kirekesztés bélyegét, a hatágú sárga csillagot. Százezerszámra szabadult meg akkoriban a hozzánk hasonló megbélyegzett emberektől ez az „ezer esztendeje keresztény ország”. És a könyörtelen vagy kaján haszonlesők durva nyilas-viselkedésénél is jobban fájt nekem, a gyökere vesztett kamasz fiúnak, az a fásult közöny, amellyel honfitársaink nagy többsége figyelemre sem méltatta Golgota-utunkat…
Apám meg én, ő a negyvennyolc, én a harmincnyolc kilómmal, hogy-hogynem, nagybetegen mégis haza kecmeregtünk a halál lágereiből. De Anyámat, akitől gagyogni, beszélni s magyar hazámat szeretni tanultam, a raavensbrücki koncentrációs táborban agyonrúgták… Csoda-e, hogy megmenekülésem után mindent elkövettem, hogy kibújjak a bőrömből és a sorsomból? Hiszen, mondhatni véres korbáccsal verték belém, hogy zsidónak vagy halálraítéltnek lenni - egyre megy…
A holocaustról, a német precizitással megszervezett „Endlösungról” - amikor már a legkisebb zsidó „vér-beütést” is szigorúan megtorolták a hitleristák - némelyek hajlamosak azt gondolni, hogy szörnyűségei példa nélkül valók a történelemben. Pedig a zsidóság kálváriáját a kirekesztés, a korbács és a máglyafüst régóta szegélyezik. Az inkvizíciós vésztörvényszékek, vérvád-perek és pogromok konok ismétlődése azonban óhatatlanul valami mélyebb okot sejtet. Bevallom, én csak mintegy három esztendeje jutottam arra a felismerésre - belátásra? megtérésre? -, hogy az úgynevezett „zsidó sors” sajátos, életbevágó fordulatai nem tulajdoníthatók a véletlennek. Hogy e nemzedékről nemzedékre kiújuló sorstragédiát - és a maradék mindig csodás megmenekülését! - valamilyen „magasabb dramaturgia” igazgatja.
Életem egyik különös megtapasztalása, hogy nemcsak a zsidó képtelen megszabadulni a - többnyire szégyenbélyegként hordozott - kiválasztottságától, de a világ sem tudja mindmáig megemészteni ezt a „botrányos másságot”. A zsidókat lehet szeretni - vagy nem szeretni, de valójában senki sem közömbös irántuk.
Nem vitatom, hogy az antiszemitizmusnak elvileg lehetnének az okai maguk a zsidók is. A már említett „másságuk” így vagy úgy provokálhatja a környezetüket (bár a kiirtásukra tett szörnyű tetteket ez semmiképp sem igazolhatja). A Könyv népének - jórészt történelmi okok következtében - kétségkívül sajátos a gondolkodása és a
viselkedésmódja, az érvényesülési törekvése, összetartása. Elkülönülésével furcsán párosul hasonulási készsége, amely egyszerre teszi képessé a befogadó népek kultúrájának fejlesztő átvételére, miközben konokul ragaszkodik ősi vallásához és biblikus hagyományaihoz. Sok effélét felrónak az izraelitáknak ellenségeik. A „zsidókérdésről” a Huszadik Század című folyóiratban a századelőn nyitott körkérdés-vita nyilatkozatai, de akár egy-két emberöltővel később, Bibó István vagy Száraz György elfogultsággal nem vádolható emlékezetes tanulmányai is számot vetettek az ötvenes, majd a hetvenes években ezekkel az antiszemitizmust „indokoló” véleményekkel, és megpróbálták feltárni történelmi-szociológiai gyökereiket.
Önmagam és hányatott sorsom elől hiába bujkáló megkergetett lényemet, nyakas ősz fejemet végül is a Dávidot ősének tudó megváltó vezette vissza zsidóságom elfogadásához és vállalásához. Azt már régen, talán a Vészkorszak éveiben is súgták már a fülembe biztató szándékkal, hogy rendes embernek tartanak annak ellenére, hogy zsidó vagyok, de csak most jutottam oda, hogy én is képes lettem Hozzá hasonlóan megbocsátani - még Anyám gyilkosának is. Megértettem: aki rosszat tesz, valójában nem tudja, hogy mit cselekszik… Nem csak a „zsidókérdésről”, sokkal többről van tehát itt szó.

Fekete János
ny. főiskolai tanár