A Hetek legutóbbi száma Berlin történelmi évtizede címmel közölt összeállítást
a várost kettészelő fal leomlásáról (1999. november 7.). Cikkünkhöz egy akkor
Berlinben élő szemtanú küldött levelet.
A Fal tetején ünneplők talán máris a múltat akarták „végképp eltörölni”.
Ez idő tájt a kommunista tábor legjobban kiglancolt őrtornya, az elvhűségben
verhetetlen NDK is a végét járta. Erich Honecker egyedül kubai és észak koreai veteránokkal
kapaszkodhatott az „eszme” sírjánál, hisz ekkor már Gorbacsovot is az imperialisták
közé sorolta, könyveit pedig a peresztrojka receptjével együtt tette indexre.
De az idő csak nem akart megállni. Magyarországnál kilyukadt a vasfüggöny, az „endékások”
szökési rátája egyre nőtt - végül az a mondás járta: az utolsó majd eloltja a
villanyt…
1988 nyarán mindebből semmi sem látszott. Az egykori szovjet zónában, tehát az NDK fővárosában
szállunk le a vonatról. Akkor már világútlevelünk van, s ez irigyelt státus az úgynevezett
keleti blokk legtöbb államában. Berlinben nyugodtan, alapjáratú pulzussal kelhetünk
át a Falon, s kóstolhatunk bele először a karnyújtásnyira lüktető valódi
Nyugatba, ami a korunkbeli keletnémet ifjúságnak csaknem lehetelen. Számukra lefüggönyzött
szobában bámulni az „odaáti” tévécsatornák képeit, a Falon túli civilizáció
esténként átömlő fényei után sóvárogni az NDK-szimbólumnak számító gömbkilátóban;
mindezt és a szóbeszédet értelmezve csakis valami elképesztően jó dolog lehet a
Falon túl. Főként, ha annyira tiltják…
A legyőzött harmadik birodalom fővárosát négy részre osztva szállják meg a szövetségesek.
Nyugati fele vagyis az angol-francia-amerikai övezet szinte ókori városállammá
lesz, a kapitalista életfelfogás és szabadságeszmény „vörös tengerrel körülvett
szigete”.
A megosztottságból feszültség születik. Egyre több berlini él ugyanis a helyzettel:
kemény márkában fizetett munkát vállal a város nyugati felén, majd nyugati
cuccokkal megpakolva tér viszsza a keleti szektorba, s élvezi az alacsony lakhatási költségeket.
Nagyban megy persze a feketézés, s a város kémek, ügynökök kedvelt működési
terepe. Mindezt megelégelve 1948 májusában a Vörös Hadsereg blokád alá veszi
Nyugat-Berlint. Nyilvánvalóan kiéheztetni, majd fel akarják számolni az oda nem illő
kapitalista gócot a térképen.
A „sziget” megmaradása azonban a Nyugat közös ügye: légihídon, naponta több száz
repülővel táplálják a várost több, mint egy éven át.
Ám Nyugat-Berlin ezután is kívánatos hely marad. Sőt a ki-, pontosabban az átvándorlás
egyenes arányban nő a Keleten erőltetett szovjetizálás újabb és újabb ugrásaival.
Az 1953-as kelet-berlini munkásfelkelés leverése után születik a rekord: több mint
330 ezren látják jobbnak a „vad” kapitalizmust a népinek mondott demokráciánál.
1961 augusztusában aztán véget ér a nagy ki-be járkálás.
Igaz amit mondtak: a magyarokat itt tényleg szeretik. Beszédünket hallva egy mérnöknő,
Frau Knebel ad ingyenes szállást. Ahogy mondja, annakidején a Keleti pályaudvaron egy
magyar hölgy tett így vele és gyermekével. Halljuk azt is, hogy itt sokan tanulnak a
nyelvünkön, s a vonaton furcsán ejtett ismerős helységneveket hallani („Siófok
sehr teuer”).
Tehát az átkelés. A Friedrichstrassén egy szürke házban fémkarámba terelik az
embert. Ha itt és a golyóálló üveg mögé ültetett csukaszürke egyenruha előtt végre
átjutunk… odaát már nyugati a levegő. Mellettünk szorongó keletnémetek, ők pedig
utazhatnak: már nyugdíjasok.
És hirtelen odaát vagyunk. Az első csillogó kirakatok… a tortában hatalmas
eperszemek, a helyi nagykörút, a Ku-Damm…, tarajos punkok mellett bevándorlók az
utcai igehirdetésen; ízek, fények, illatok…, akkor és ott mindez betűkkel nehezen
rajzolható sokkhatás. Odaát, a Marx Engels Platzon ezalatt még sárga cseresznyéért
kígyózik a sor. Igaz, panellakás viszonylag sok van…
A betonkígyó igazi hidegháborús látványossággá növi ki magát. Nyugati oldalát
élénk színekkel, absztrakt ábrákkal mázolják össze - ott ugyanis egészen közel
lehet menni hozzá. A messziről jött turisták vadászlesszerű tornyokról néznek át
a kommunista Keletre.
Igy hát az ellenség szabadon szemléli a - valójában kettős - Fal közötti „halálzónát”,
az őrkutyás, zöld tereptrabantos járőröket, akiknek parancsa van lelőni a népi német
állam polgárait illegális átkelés közben. S lövik is szorgosan, akit tudnak.
Talán ezért is hozzák létre az amerikai zóna híres Checkpoint-Charlie átkelőhelyénél
a Fal Múzeumot (ide a keleti blokkból érkezőknek nem kellett belépő), ahol az emberi
szabadságvágy szívszorító tanúságaival szembesülhet a látogató: a bőröndbe,
kibővített benzintartályba préselt emberek fotóival; a hőlégballont, sárkányrepülőt
eszkábáló, alagutat kaparó menekülők eszközeivel. A városba látogató Kennedy elnök
e relikviákat még nem láthatta, ám a nyugat-berliniek ovációja nem ismert határt,
mikor a befolyásos amerikai fiatalember a tribünről üzeni nekik: „Ich bin ein
Berliner.”
Berlin atmoszférája a művészeket, világcsavargókat egyaránt vonzza. A Fal alkotó
ötleteket kölcsönöz (Pink Floyd: The Wall), s a határon átívelő koncerteket, ahol
a színpadot közvetlenül a határ nyugati oldalához állították, hogy a befalazott
keleti fiatalok is kapjanak a tiltott élményből…
Bár a legendás 1989-es évben úgy tűnt, bármi megtörténhet, azon a bizonyos
novemberi napon, este fél kilenckor Günther Shabowski Pb-tag bejelentésére felkapja
fejét a világ: „…AZ NDK állampolgárai minden megkötés nélkül azonnal
kiutazhatnak az országból.”
És ezt is teszik. Nyugat-Berlint Trabant-karavánok özönlik el, utasaikat csokival és
pezsgővel traktálják. Határőrök zavart félmosollyal nézik, ahogy „osszik” és
„wesszik” (kelet- és nyugatnémetek) egymást ölelgetve táncolnak a rettegett
betontömb tetején. Egyesek vésővel, kalapáccsal érkeznek; ki tudja: marad-e még
holnap a Falból némi szuvenír. Heteken belül mi is újra ott vagyunk - a nyelvtörténeti
szemináriumnál fontosabb az élő történelemóra.
Akkor már az egész ország lázban ég. A vonaton nyugati kólát isznak és tajvani
walkmant hallgatnak, mindenki tele van áruházi katalógusokkal. A Ku-Dammon csillapodni
nem akaró eufória: a keletieket üdvözlőtáblák, ajándékok, térzene, forralt bor,
s a Fal áldozataira emlékeztető gyertyák várják. Már pólón is látható a Falon
ugrálás, s az NDK-sok emeletes buszon pótolhatják be az annyira sóvárgott városnéző
túrát.
Tíz év telt el. A kedélyek csillapodtak, azóta az „Adjátok vissza a falunkat”
feliratú pólók is megjelentek. Vagyis osszik és wesszik megint nem teljesen értik
egymást. Ennek ellenére az egykori halálzóna vidékén Európa legnagyobb városfejlesztése
zajlik. Sokan várakozással, mások kétkedve figyelik, hogy a daruk erdejéből miféle
Berlin és miféle Németország emelkedik ki a jövő évezredben.