Szlazsánszky Ferenc
Az alsó tízezer

Margit-híd, budai feljáró. Mindkét lábán amputált ember. Egy-egy piros alatt talán két autóhoz tud elvánszorogni, esetleg háromhoz. Egy bordó Seatból menet közben néhány érmét dobnak felé. A lámpa ismét pirosra vált, emberünk megint elindul a kocsisor mentén. Lábai térdben végződnek. Nem szólítja meg a sofőröket, csak elmegy az autók mellett. Feje körülbelül az autókban ülők fejmagasságával van egy szintben. Arasznyi botra támaszkodik. Amputált lábvégeit fekete műbőr párnácskák fedik cipő helyett, puhítandó a betont. Leginkább maga elé néz, nehogy elvágódjon. Arckifejezése akkor sem változik, ha kap valamit.

A téma az utcán hever    Fotó: Maklári Péter

„Tud magyarul?” - kérdezem, amikor kijön a járdára pihenni. „Jugoszláv” - emeli rám szomorú szemét. „Odákle szte dolázite? (Honnan érkezett?)” - próbálkozom szerbül. Értetlenül rázza a fejét.
Mi tartja életben ezt az embert? Mi ad neki erőt a felkeléshez? Ahhoz, hogy kivánszorogjon az utcára, hogy egész nap nyelje a benzingőzt. Hadirokkant? Bérkoldus? Szürkületkor világosodni kezd a kép: nagy, sötét üvegű autó parkol le a járda mellett. Két izmos fiatalember száll ki, a hátsó ülésre emelik a koldust. Az autó elindul. Metálfényezésű.
***

„...az éjszakai hőmérséklet mínusz 2-plusz 3, a nappali plusz 4-plusz 9 fok körül várható” - recsegi az egyébként bársonyos hangú bemondó szavait az ócska Szokol
rádió. Wimmer Jenőnek ez a félmondat a legfontosabb a reggeli hírműsorból. Wimmer Jenő ugyanis hajléktalan, és mint ilyen, az egyik budai barlangban húzza meg magát az őszi-téli hónapokban. „A tavalyi telet egész jól megúsztuk. Ha nem megy mínusz tíz alá, akkor semmi gond” - mondja szinte jókedvűen. Wimmer Jenő szakadozott irhakabátjában hallgatja az adást a hősugárzó mellett. Nem tévedés, a barlangban van hősugárzó, a hozzá való áramot egy villanyoszlopról ágaztatták le. Wimmer Jenő egyik „lakótársa” korábban villamosipari szakközépiskolában tanult, most látszik igazán, mennyire nem hiába. A barlang a Bécsi úttól nem messze, a Hármashatár-hegy oldalában van, szerencsére nem sokan ismerik. A Szent Margit Kórház látogatóinak azért szemet szúrhatnak a hegy felé igyekvő, nejlonszatyros, borosflakont cipelő, cserzett arcú „turisták”, akik a leghidegebb napokon tizenöt-húszan is összejönnek. A lakóközösség újabb albérlőket nem szívesen enged maga közé. Bekerülni csak ismeretség alapján lehet.
„Szinte hihetetlen, hogy 1999-ben barlanglakók élnek Budapesten”
- mondom Wimmer Jenőnek. „Higygye el uram, pár éve még nekem is az volt” - és megmutatja személyi igazolványát, ahol a lakcím rovatban az Izabella utca 68. szerepel.
Wimmer úr négy éve - negyvennyolc éves korában - vált hajléktalanná. Az okokról semmit nem óhajt elárulni, azt azonban megtudjuk, hogy három éven át „fapadon” - éjjeli menedékhelyen - aludt, azután betelt a pohár: „Életveszélyes, ha tudni akar róla. Lopnak, rabolnak azok az emberek” - indokolja, miért ment még egy szinttel lejjebb. Az itteni társaság nagyjából egy éve jött össze, egymás közti lopás eddig nem fordult elő. Az italt nem vetik meg, „de anélkül nehéz is volna elviselni ezt az állapotot” - mondja a „Mérnök” névre hallgató, negyvenedik éve körül járó ember. Azóta „Mérnök”, amióta „elintézte” az áramot.
„Kábítószert is fogyasztanak?”
- kérdezem. „Uram, hát mi vagyok én? Milliomos? Kadarka, rizlingszilváni, esetleg körte” - feleli öntudatosan.
A barlanglakók raklapokon vagy ócska kempingágyakon alszanak (persze több réteg ruhában), nappal beszerző körútra indulnak. Ügyeleti rendszerüknek köszönhetően valaki mindig „otthon” van, és vigyáz a társak holmijára is. Ma Wimmer úr a soros, a többiek már elmentek, a „Mérnök” is búcsúzik. „Leugrom a Kolosy térre, veszek egy Lakáskultúrát” - mondja rezzenéstelen arccal. Wimmer úr felröhög, én sem tudom tovább türtőztetni magam, követem példáját.
A barlangközösség tagjai úgy tartják fenn magukat, ahogy tudják. Van, aki kukázik, más pedig üzletel - vesz ötszáz nejlonszatyrot a nagybani piacon ezerkétszázért, aztán eladja valamelyik ABC-ben ezerötszázért -, némelyikük kéreget, és a bevétel bizonyos százalékát megpróbálja megpörgetni a „félkarúval”, ismét más pedig lopni jár.
Az itt lakók sem magukat, sem szállásukat nem engedik fényképezni, ugyanis attól tartanak, hogy a hatóságok rajtuk üthetnek a fotók alapján. Oly mértékben próbálják titkossá tenni a barlangot, hogy tavaly, amikor egyik társuk meghalt, kivitték az erdőbe, hogy a rendőrség ne találjon rá az éjszakai menedékhelyre.

***

F. László, a Könyves Kálmán körúti szociális szálló egyik lakója valószínűleg akkor rontotta el az életét, amikor feleségétől elválva összeállt egy fiatal nővel, majd néhány hónapos ismeretség után ráíratta háromszobás lakását. „Mai fejemmel nem is értem, soha nem voltam az a kimondott szerelmes típus”
- próbálja elemezni a történteket a férfi. A baj úgy jött, mintha szerencse volna: László egyéves munkaszerződéssel Németországba utazott darukezelőnek. Élettársa Budapesten maradt. A férfi minden spórolt pénzét hazaküldte, majd a szerződés lejártakor összecsomagolt, és repülőre ült. Az első meglepetés a repülőtéren érte: barátnője a megbeszéltek ellenére nem jött elé. László egyedül ment haza, belül valami szorongásfélét érzett. Nem alaptalanul, bár a tények, melyekkel kis idő múlva szembesülni kényszerült, minden képzeletét felülmúlták. Lakása zárját lecserélték, az ajtón új névtábla állt. A csengetésre egy jól öltözött, vadidegen férfi nyitott ajtót. „Bárcsak a barátnőm szeretője lett volna” - mondja két év távlatából László. Nem az volt. László az elegáns férfiben a lakás új tulajdonosát ismerte meg. Mint kiderült, a barátnő szabályos szerződéssel eladta az ingatlant, a pénzzel azután ismeretlen helyre távozott. László - miután egy ügyvéd felvilágosította, hogy jogi úton semmit nem tehet - idegösszeomlást kapott.
„Másfél éve teljesen munkaképtelen vagyok, a nyugdíjam 20.250 forint” - ad helyzetelemzést a hajléktalanszálló társalgójában. Ebből 7000 forint megy gyógyszerre, 2500 a szállásra, a maradék ételre, ruhára. „Ez a megoldás, mert albérletet nem tudok fizetni” - mondja tárgyilagosan.
***

Erzsike fél kettő körül érkezik az Europarkba. Szeret idejárni, hetente kétszer biztosan itt eszik. Szeret idejárni, mert széles a választék, az asztalok és a székek mindig tiszták. Négy vagy öt önkiszolgáló étterem fogja közre a kis teret, ahol a közös asztalok helyezkednek el. Kapható itt hamburger, gírosz, kínai ételek, és vannak hazai specialitások is. Ki-ki választhat ízlése és pénztárcája szerint. Az ember csak beáll valamelyik pult elé, rendel, azután tálcán kiviszi az ételt valamelyik asztalhoz. Nem kell pincérre várni, nem kell kényszeredetten udvariaskodni. Erzsike ezért is szeret idejárni. Most is megáll, figyelmesen körültekint. Nem az ártáblákat nézi, hanem az asztalokat. Úgy látszik, sikerült választania: sült csirke hasábburgonyával és uborkasalátával. A nagydarab férfi ekkor megtörli száját, és feláll az asztaltól. Mire néhány lépést tesz a kijárat felé, Erzsike már a helyén ül. Nem néz semerre, csak eszi az ételmaradékot.

***

Sz. János két éve került a Csavargyár utcai hajléktalanszállóra. Akkor, amikor már úgy tűnt, kezd révbe érni. Sok kicsapongás után végre megállapodott, három éve lakott élettársánál, s bár gyerekük nem volt, Sz. János elégedettnek érezte magát. Aztán a sors lecsapott rá: éjszakánként kellemetlen tüneteket kezdett észlelni magán. Az orvos megállapította: inkontinenciában szenved, magyarán nem képes szabályozni az anyagcseréjét. A betegség következtében Sz. János két éve pelenkázni kényszerül magát. A férfi könnybe lábadt szemmel meséli, hogyan adta ki útját élettársa tíz hónap betegeskedés után: „Valahol őt is megértem, biztosan nem ilyen jövőt képzelt magának.” Sz. János homloka gyöngyözik a verítékcseppektől, nejlonszatyrában most is nála van a váltás pelenka és a gumibugyi. A hajléktalanszállót csak rövid időre meri elhagyni. A fizikai megpróbáltatásokon túl lelkileg sem könnyű elviselni ezt az állapotot, pláne 51 évesen, rokonok és barátok nélkül.

***

Amikor a Csavargyár utcai hajléktalanszálló egyik munkatársa említette, hogy diplomás lakóik is vanak, azt hittem, viccel. „Itt van például B. Károly: vegyészmérnök” - ajánlja figyelmembe egyik gondozottját a szociális munkatárs.
Egy kőbányai sörözőben ülünk le beszélgetni. B. Károly eleve illuminált, a hirtelen elfogyasztott unicum pedig tovább lassítja a társalgást. „Ide figyelj amigo, tudod, mi az a toxikológia?” - kérdez, mintha szerepet cseréltünk volna. Aztán hirtelen kiveszi a kazettát a magnóból, és bedobja a szemetesbe. „Ha a munkahelyemen kiderül, hogy hol lakom, rögtön kirúgnak” - teszi hozzá. A latin és olasz kifejezésekkel tarkított beszámolóból nehézkesen áll össze a történet. Annyi azért kiderül, hogy B. többször elvált, többször „erdőbe vitték”, ráadásul rendszeresen iszik. Ötvenes, jó megjelenésű illető, ruházata kifogástalan, ránézésre senki nem mondaná meg, hogy ittas. Azt állítja, egy állami intézetben vegyészkedik, éjszaka meg egy harmincágyas szobában alszik a hajléktalanszállón. Kételkedem, de nem mutatom. Még egy deci unikum, és B. beszéde tovább lassul a füstös helyiségben. Azután egy váratlan fordulat: „Amigo, a sztori tíz rongyba kerül. Ha nem teszed ki a lóvét, nincs sztori”. Hiába hivatkozom Putyin miniszterelnökre, aki ingyen is nyilatkozott (mutatom is neki az ominózus lapot), B. hajthatatlan. Tíz rongy, előre. Nincs nálam annyi, a „sztori” ugrott.
Másnap felhívom a szociális munkást, elmesélem, mi történt. „Nem, mi nem ellenőriztük B. úr állítását, az ő elmondása alapján gondoltam, hogy vegyészmérnök” - szabadkozik a hölgy. A biztonság kedvéért teszek még egy próbát: kikeresem az intézmény számát, amiről B. még viszonylag józanul beszélt . Tárcsázok, kicseng: „Jó napot kívánok, B. Károlyt keresem”. „B. Károlyt? Igen, azonnal kapcsolom a mérnök urat, nemrég érkezett meg”…
(A történetek szereplőinek és helyszíneinek neveit az érintettek érdekében megváltoztattuk.)