Tihanyi Péter
Emberek sorsáról döntenek emberek
Beszélgetés Diós Erzsébet bírónővel

„A tárgyalóteremben rettenetesen emberi dolgok történnek. Nemcsak paragrafusok, törvények viaskodnak egymással, hanem sérült és deviáns, szerencsétlen és pitiáner, megható és cinikus emberek, gazemberek és egyszerű megtévesztettek küzdenek szabadságukért, vélt igazukért, életükért. Mindegy, hogy igazuk van vagy nincs, de küzdenek, és mi vagyunk a másik oldalon. Ezek igenis megrázó, katartikus és mindenképpen emberi szituációk.”

Diós Erzsébet. „Szeretek bíró lenni, és nagyon szeretek dönteni. Huszonöt év munka után ki merem mondani: talán tudok is…”    Fotók: Somorjai László

- Mostanában felkavarták a közvéleményt azok a szabadságra kiengedett bűnözők, akik kiengedésük után az első napon újra gyilkoltak. Ezek az esetek megosztották az embereket abban a tekintetben, hogy nem túl enyhék-e a rájuk kiszabott ítéletek. Ki a felelős valójában?
- Nézze, én másképp nézem, és másképp is látom a dolgot. Azt gondolom, hogy nem a bíróságon kellene számon kérni, amit a társadalom elrontott. Egy társadalom lelkiismerete, a „közvélemény lelkiismerete” ne attól nyugodjon meg, hogy a bíró jól lesújtott a bűnözőre, ezzel a probléma megoldódott, mindenki aludhat, mint aki jól végezte dolgát.
Az ember, ugye, megszületik valahol egy családban, életközösségben, tanul egy iskolában, dolgozik egy munkahelyen, tehát bejár, mondjuk egy elég hosszú életutat, amely során mindenki, aki találkozott vele, elgondolkozhat, hogy ő vajon a saját területén megtett-e mindent azért, hogy az illető ne tévedjen arra az útra, ahova tévedt. Vagy éppenséggel mit tett azért, hogy az illető arra az útra került. Tudniillik a végén ő fog ülni és nem az, aki akár akarva, akár akaratlanul, de hozzásegítette ehhez. Tehát a büntetést leülni, elszenvedni az elkövető fogja, míg lehet, hogy ezért mások is megtettek egyet s mást.
Ne gondolja, hogy én most fel akarom menteni őket, csak azt mondom, ne mindig a büntetés kiszabása szempontjából nézzük ezeket a dolgokat, és ne csak a bíróságon kérjük ezt számon. És főleg ne gondoljuk azt, hogy ha a bíró jó kemény ököllel odacsap, akkor minden megoldódik. Ettől aztán semmi nem oldódik meg. A bíróság csak egy folyamat végén áll, és csak konstatálni tudja a bekövetkezett eseményeket. De mi van az előtte lévő hosszú időszakkal, amit az imént már említettem? Erről nem szoktak beszélni.
Tudja, úgy szokott lenni, hogy ha az én sérelmemre követtek el valamit, akkor akaszszák fel az illetőt, ha viszont a környezetemből került valaki a vádlottak padjára, akkor pártatlan bíróságért és enyhe büntetésért kiáltanak. Ilyen szempontból nagyon könnyű manipulálni a közvéleményt. Persze lehet szidni bíróságokat, csak mi értelme van?
- Ahogy önt hallgatom, szinte az az érzésem, hogy nem bíróval beszélgetek, hanem egy sztárügyvéddel, aki valamelyik ismert bűnözőt van hívatva védeni…
- Téved, én nem védem a bűnözőket. De azt viszont igenis gondolom, hogy pusztán a büntetés szigorítása nem megoldás. Van egy-két eset, amikor igen. De éppen azért, mert anynyira különbözőek az elkövetési esetek, nem lenne szabad a bíró mérlegelési jogát leszűkíteni, mert teljesen egyéniesítve kell kiszabni a büntetéseket. Természetesen a törvényalkotó megmondhatja, hogy ő milyen büntetési keretekre gondol. És ezzel tudja szabályozni a bírói gyakorlatot is. De azon belül szabad kezet kellene adni a bírónak, hiszen csak ő látja azokat az élethelyzeteket, szituációkat, eseteket, történéseket, amelyekben a bűncselekményt elkövették. Ő látja, hogy mi és menynyire róható a terhére vagy a javára az elkövetőnek.
A másik. Ha egy gyilkosságért kiszabok tíz évet, majd szabadulása után az illetőnek az első dolga az lesz, hogy megöl valakit, ennek a felelősségét, terhét, súlyát sem a bíróság, sem én nem vállalhatom magamra. Valószínű, ez az ember, ha húsz évet kapna, és akkor jönne ki, ugyanígy cselekedne. Sőt, most legyen erős, húsz év szabadságvesztés után ennek sokkal nagyobb az esélye, mint tíz év után.
- Ezt hogy érti?
- A börtönnel kapcsolatban nagyon sokan álszent és képmutató módon viselkednek. Én még nem találkoztam elkövetővel az elmúlt 25-30 évben, aki a börtön évei alatt akárcsak egy mákszemnyit is javult volna. Egy börtön, egy fegyház nem igazán lánynevelő intézet, ahol is a deviáns személyiségű bűnözőket szépen visszavezetik a társadalomba, és segítik a beilleszkedésüket. A börtön ezeket a deviáns jegyeket éppen hogy felerősíti. Minél tovább van bent valaki, annál jobban torzul a személyisége - ez az igazság.
- Melyik tulajdonsága, képessége miatt tartják önt az egyik legjobb bírónak a szakmában?
- Nem tudom, hogy jó bíró vagyok-e. Szeretek bíró lenni, azt tudom. És nagyon szeretek dönteni. Huszonöt év munka után ki merem mondani: talán tudok is. Szeretek tárgyalni, szeretek olyan tárgyalásokat is vezetni, amelyektől mások tartanak. Aztán mindig is volt egy speciális érzékem, egy erős empatikus képességem az emberekkel való bánáshoz, ami sokszor fontosabb, mint a jogtudás. A jog megtanulható, az előbbi nem nagyon.
De talán a jó döntéskészség a legfontosabb és leginkább nélkülözhetetlen ehhez a pályához. Tudja, minden tárgyalásnál van egy olyan pillanat, amely megérett a döntésre. Olyankor valóban dönteni kell. Nem lehet mindenféle fölösleges bizonyítással húzni-halasztani az ügyet, csak azért, hogy kikerüljek egy döntést. Azt tudom, hogy én egy abszolút régimódi ember vagyok, az elveim is régimódiak, egyszerűen csak nagyon szeretem azt, amit csinálok.
- Egy olyan ügyet, amit a média is óriási figyelemmel kísér végig - például Tocsik Márta, Magda Marinko, Kunos Péter - sokkal nehezebb tárgyalni, mint a többit?
- Nem, nem nehezebb, viszont nagyszerű tréning arra, hogy megszokja a bíró: mindig minden szónak, amit kimond, jelentősége van, mindent meg kell fontolnia. Ezt egyébként is így kellene tennie, de ilyenkor az ember rá van kényszerítve. Ez valami olyasmi lehet, mintha az ember mindig ünneplőben és vendégségben ülne, de ettől eltekintve, semmi különleges nincs benne.
- Ismertebb, nagyobb horderejű, kényesebb ügyekben, ha dönt, nem szokták „felülről” vagy akárhonnan „útbaigazító” telefonokkal megkeresni?
- Higgye el nekem, engem soha senki nem próbált befolyásolni ilyen módon. Se miniszterelnökök, se miniszterek, se régen, se most. Nem is tudom, mit tennék ebben az esetben, lehet, hogy a pályát is otthagynám. Egy-egy döntés előtt borzasztó sokat tipródunk, a döntés soha nem rutinból történik, hanem mindig a legjobb tudásunk és lelkiismeretünk szerint, ahol is a lelkiismeret ugyanolyan lényeges, mint a tudás.
- Pedig sokan azt gondolják, hogy a bírák talán nem is emberből vannak, hanem mondjuk jogszabályokból, paragrafusokból és törvényekből…
- Azt kell, hogy mondjam, nagyon is emberből vagyunk. Ha úgy nézzük, a tárgyalóteremben rettenetesen emberi dolgok történnek. Emberek - bűnelkövetők - sorsáról, életéről, tehát jövőjéről döntenek emberek, azaz mi, bírák. Nem csak paragrafusok, törvények viaskodnak egymással, hanem sérült és deviáns, szerencsétlen és pitiáner, megható és cinikus emberek, gazemberek és egyszerű megtévesztettek küzdenek szabadságukért, vélt igazukért, életükért. Mindegy, hogy igazuk van vagy nincs, de küzdenek, és mi vagyunk a másik oldalon. Ezek igenis megrázó, katartikus és mindenképpen emberi szituációk. Nézze, számomra a gyilkos is ember. Meggyőződésem szerint a szó morális értelmében nem normális ember - de ember.
- Pontos tényeken alapuló és jogszabályok alapján meghozott döntéseknél mennyire játszanak - vagy játszhatnak - szerepet az egyéni érzelmek, szimpátiák vagy antipátiák?
- Egy bírónak is lehet szimpatikus egy vádlott vagy egy tanú, vagy lehet nagyon-nagyon ellenszenves is, de ez az én privát dolgom. Az érzelmeimnek nem engedhetek szabad folyást (ami sokszor nem is olyan könnyű), mert nem tehetem meg, hogy ezek szerepet játsszanak a döntésben. Természetesen előfordult már, hogy nagyon is szimpatikus volt az elkövető (tehát nem a cselekedete, amit elkövetett!), és igazán sajnáltam, hogy elkövette, de azért pontosan ugyanannyit kapott, mintha nem lett volna szimpatikus. Sőt, ilyenkor az a veszély fenyeget, nehogy véletlenül többet kapjon szerencsétlen elkövető, mint ami jár neki; tudniillik az ember így próbálja igazolni önmagát és elfogulatlanságát. Pedig ezeket a belső vívódásokat senki nem látja rajtam.
Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal rendszeresen megküzd az ember, de hát ez már benne van a pakliban. Aki azt állítja, hogy őt ezek a dolgok egyáltalán nem érintik meg, az képmutató vagy egyszerűen nem mond igazat.
- A már említett híresebb ügyeiről, döntéseiről - a döntéseket megelőző dilemmáiról, ahogy ön mondta: tipródásairól - mondana pár szót?
- Konkrét ügyekről sajnos nem beszélhetek, hiszen ezzel etikai vétséget követnék el. Azon esetleg lehet vitatkozni, hogy enyhe vagy szigorú döntések voltak-e ezek, de azt nem vonta senki kétségbe, hogy kizárólag szakmai alapon születtek. És ez a legtöbb, amit az ember ilyen típusú ügyekben elérhet. Magda Marinkót egyébként nem én tárgyaltam, hanem Varga Zoltán kollégám. Hát… nem volt könnyű dolga. Keményen megdolgoztatták egymást. Ő aztán valóban veszélyes bűnöző, egy rejtélyes figura, nem tudom, hogy igazából ki ő. Mindenesetre nagyon élvezte a „műsort” a tárgyalóteremben, ez látszott.
- Mondja, volt olyan esete, amikor elkövetett valaki egy súlyos bűncselekményt, de nem voltak ellene értékelhető bizonyítékok? Bár ön teljesen biztos volt abban, hogy az illető a tettes, mégis bizonyítékok híján fel kellett, hogy mentse? Továbbmegyek, még talán azt is látta az elítélt szeméből: tudja azt, hogy ön biztos abban, hogy ő az elkövető, de azt is tudja, hogy önnek nincsenek erre bizonyítékai.
- Igen, volt ilyen esetem. Mikor kihirdettem az ítéletet, és azt mondtam, hogy bizonyítottság hiányában felmentem, akkor hozzátettem még azt a mondatot: „Tudja, hogy az életben egyszer van csak ilyen szerencséje az embernek, ezzel maga is tisztában van, ugye?” Ő is tudta, én is tudtam, ennyi. De felmentettem, nem is tehettem mást.
- De bírónő, hogy lehet egy bűnelkövetőt, aki bizonyosan az, teljesen felmenteni?
- Nézze, előfordulhat, hogy az ember érzi: valószínűleg ez az ember követte el a bűncselekményt, de a rendelkezésre álló valamennyi bizonyíték, amit csak össze lehetett szedni, nem elegendő a bűncselekmény olyan szintű bizonyításához, amire bűnösséget lehetne alapítani. Hogy miért nem? Vagy mert nagyon ügyes volt az elkövető, vagy mert nagyon gyenge munkát végeztek az eljáró hatóságok. Vagy azért, mert egyszerűen elmúlt az idő, és utólag már nem tudunk bizonyítékokat beszerezni, mert nem minden bizonyíték olyan, mint a jó bor, hogy ha sokáig állni hagyják, akkor egyre jobb lesz. Például, ha egy ujjlenyomatot időben nem szereznek be, később már csak port találnak a helyén. Ha nem sikerült megnyugtatóan bizonyítani a vádlott bűnösségét, fel kell mentenem, mert azt mondja a törvény - és nagyon jól teszi, hogy azt mondja -, hogy a bizonytalan tényezőket mindig a vádlott javára kell értékelni. A bizonyítás a hatóság dolga. Ha a hatóság ennek nem tudott megfelelni, akkor ebből természetesen le kell vonni a konzekvenciákat, de nem a vádlott terhére.
- Mi jelenti az igazi sikerélményt a munkájában?
- Ha a döntésemet elfogadja az, akit érint. Tehát nem a szakma, nem az ismerősök és nem is a sajtó, hanem a vádlott, akire a büntetést kiszabom. Ez sokszor lehetetlennek látszó feladat, ám ha sikerül, nagyon boldoggá tesz. Látom, felkapta a fejét, mikor a sajtót említettem, de ne haragudjon, a sajtónak aztán végképp semmi kockázata nincs. Nem a sajtó és nem a védő, vagy az ügyész kolléga az, aki bevonul évekre a börtönbe, hanem a vádlott. Ő az, aki nem mehet el a tárgyalóteremből úgy, hogy ne tudja meg, miért döntöttünk úgy, ahogy döntöttünk.
Indokolni is úgy szoktam, hogy először is ő értse meg, hogy azt érezze, ő sem döntött volna másként az én helyemben. Ha végig tagadott is, és tudom, hogy fellebbezni fog, de mikor kihirdetem az ítéletet, látom, hogy bólogat - tehát akaratlanul is és tudattalanul is helyesli a döntésemet -, ez nagy visszaigazolás és nagy siker a számomra.
- Meddig alakíthatnak, gondolkozhatnak, változtathatnak az ítéleten?
- Szinte az utolsó percekig lehetőségünk van tanácskozni és változtatni, akár egy fél évvel is feljebb vagy lejjebb szállítani az ítéletet. Ezzel a lehetőséggel szoktam is élni…
- …Mi a legutolsó pillanat?
Mikor belépek a terembe, és megállva az asztalom előtt azt mondom: „A Magyar Köztársaság nevében ítéletet hirdetek…