Hetek - III. évfolyam, 44. szám, 1999. november 06

Történészek, közírók, filozófusok és holocaust-kutatók egyöntetű véleménye, hogy a magyar közéletben - tudományos és kulturális életben, oktatásban és politikában - élesen el kellene határolódni az antiszemita eszméktől, megnyilatkozásoktól. Nem állítják, hogy Magyarország antiszemita nemzet, de azt igen, hogy felerősödtek a társadalmat alakító rétegekben, intézményekben az antiszemita megnyilvánulások. Szerintük a média és a politikai elit feladata az, hogy nyomást gyakoroljon ezek visszaszorítása érdekében. A kérdés az, hogy milyen szinten van jelen az antiszemitizmus a mai Magyarország politikai életében és a társadalmi kapcsolatokban.

Tatár György egyetemi docens, filozófus szerint az antiszemitizmus sokkal inkább jelen van Magyarországon, mint ami kedvezőnek lenne minősíthető. Goldhagen tavaly nagy botrányt kiváltott könyvének (Hitler önkéntes hóhérai) előszavával ért egyet, miszerint egy társadalomban jelen lévő antiszemitizmusnak nem az a mérőzsinórja, hogy az egyének hány százaléka antiszemita közülük - az mindig egy elenyésző kisebbség -, hanem az antiszemita eszmecsere jelenléte vagy általánossága az, amiből meg lehet ítélni egy társadalom antiszemitizmusát. Úgy gondolja, hogy e goldhageni kritérium szerint valóban kissé „túlfokozódott” a helyzet, függetlenül attól, hogy azért nagyon kevés a tényleges antiszemita Magyarországon. Részei ennek azok a felvetések is, hogy például a csendőrséget vagy Bárdossyt, a harmadik zsidótörvényt előterjesztő miniszterelnököt rehabilitálni kellene. Tatár szerint nem jó, hogy ezek állandóan jelen vannak, mivel nem az egyének befolyásolják, hogy egy társadalom egészével mi történik, hanem az eszmecserében megjelenő társadalmi egész képes befolyásolni az egyéneket. Elég nehéz ezt a szellemet visszaszorítani a palackba. Rettenetesen sok múlik azon, hogy a következő választások hogyan alakulnak. A filozófus érzése az, hogy a kormány és a MIÉP közös diszkussziója kezd nagyon rossz irányba menni.

Benedek István Gábor író, a Remény című zsidó kulturális lap főszerkesztője szerint az antiszemitizmus egy ostobaság, emberi deformáció. A magyarságot nem tartja antiszemitának, csak szerinte egyeseket az anyagi érdekei vagy a hiúság kényszerít bele. „Amikor szegénység van, vagy bármi hiányzik egy társadalomból, akkor előkerül: ja, hát ennek az az oka, hogy a zsidók ellopják… A pénznek nincs zsidószaga, nincs magyarszaga, a pénznek pénzszaga van. Aki nem ért a pénzügyekhez, az megeszi az ilyen propagandát. Egy antiszemita természetesen azt mondja, hogy az antiszemitizmusa jogosult, mert elveszik tőlük a zsidók a levegőt, megeszik előlük a kenyeret. Nem tudom, milyen kenyeret eszünk meg, nem tudom, milyen levegőt szívunk el. Ez téboly. Éppen az ellen van mai európai politika, hogy az ilyen hülyeségek szolgálatába ne lehessen propagandagépezetet állítani”- érvelt Benedek.
Pelle János történész és közíró véleménye az, hogy az antiszemitizmus a parlamentben is képviselteti magát, de marginális helyzetben van, mert a magyar társadalom érettebb annál, hogy komolyan vegye. Mint fogalmazott: „Csurka egy kódolt antiszemitizmust hoz elő. Figyelemre méltó, hogy legújabban ismét elővette a vérvád-motívumot. Azt állítja, hogy Demszky Gábort úgy védi a liberális sajtó, mint annakidején a Rotschildok és az ő zsoldjukban álló magyar sajtó védte a tiszaeszlári per vádlottjait.”
Beer Ivánnak, a Magyar Holocaust Bizottság elnökének véleménye egybevág mindazzal, amit Tatár György és Pelle János mond. „Magyarországon most olyan konzervatív kormány került uralomra, melynek farvizén beeveztek antiszemita motívumokat hangoztató pártocskák. Tíz éve még nem volt szalonképes zsidózni, sajnos mostanra már az. Akkor még a közgondolkodásban csak kerülő úton lehetett megközelíteni antiszemita eszméket. Most pedig kezd ez egészen a vérvádig felszínre jönni. Sajnos úgy tűnik, ez a kormány azt sugallja, hogy nagyon messze van a határ, amikor majd megharagszik. Trianon meg a zsidókérdés érdekelhet bárkit, de nem politikusként, csak magánemberként. Aki politikusként ezeket fölveti, az politikai bajkeverő.”
Karsai László, jeles holocaust-kutató történész, egyetemi tanár úgy fogalmazta meg véleményét az antiszemitizmus jelenlegi magyarországi befolyását illetően, hogy közben nem kímélte azokat a történészeket sem, akik politikai aprópénzre váltják szakmai becsületüket: „A helyzet mindenképpen sokkal jobb, mint 1990 és 1993 között, amikor a nyíltan és deklaráltan antiszemita Csurka István az akkor kormányzó legnagyobb párt, a Demokrata Fórum egyik elnökhelyettese volt. Jelenleg mindazok, akik ilyen jellegű kijelentésekre ragadtatják magukat, vagy ilyen publikációkat jelentetnek meg, a politikai és a kulturális élet perifériáján vannak. Tehát Csurka egy apró, a parlamenti küszöböt éppenhogy csak túllépő pártnak a vezetője, a politikusok népszerűségi listáján kirobbanthatatlanul az utolsó helyet foglalja el. Egész Európában vannak ilyen politikusok. Ez ellen különösebben nem érdemes ágálni. Semmiképpen nem érdemes az antiszemita publikációk kiadói és terjesztői ellen rendőri vagy bírói úton fellépni. Ezzel csak mártírokat lehet csinálni az antiszemitákból. Én nem tartom veszélyesnek a magyar helyzetet.”
„Sajnálom, hogy ilyenek vannak - emelte ki Karsai -, hogy ilyen művek jelennek meg, de ellenük a propaganda, a felvilágosítás, a meggyőzés, adott esetben a prédikáció eszközeivel is föl lehet venni a harcot. Szakértők szerint a magyar lakosságnak körülbelül 10 százaléka tekinthető különböző kategóriák alapján antiszemitának. A történész hangsúlyozta: „Magyarországon ma szerintem se zsidókérdés, se antiszemitizmus mint probléma nincs. Az antiszemiták nem a ténylegesen létező, politizáló vagy a gazdasági életben résztvevő zsidókat gyűlölik, hanem az imaginárius, általuk elképzelt liberális, kommunista, ateista, szabadkőműves zsidókat. Nem félek magyar állampolgárként, nem érzem magam rosszul Magyarországon. A szólásszabadság természetes velejárójának tartom, hogy antiszemita publikációk is megjelenhetnek, és ilyen jellegű fölvetések, hogy Bárdossyt, akinek a történelmi szerepe döntően negatív, megpróbálnak rehabilitálni. Az viszont rendkívül nagy öröm számomra, hogy a magyar történettudományt olyan politikai vagy szakmai szekértáborok nem osztják meg, mint a gazdasági-politikai élet más szereplőit.”
Rugássy Gyula filozófus a magyar történelem kényszerpályájáról is beszélt a kérdésre adott válaszában. „Az elmúlt másfélszáz év magyar történelmének a megértéséhez kulcsfontosságú, hogy a magyar kultúra és szellemiség - a szekfűi tipológiát ironikusan használva - elsősorban a labanc szellemiségnek és kultúrkörnek a része. E kérdés szempontjából a térség nyugtalan katlan, darázsfészek. Ami Magyarországon történik, azt tudományos értelemben véve szerencsésnek tartom, mert így legalább megmutatkozik, bibliai nyelven szólva, a bogáncsról, hogy bogáncs, a pelyváról, hogy pelyva, a szemétről, hogy szemét. Nincs értelme, és nincs is lehetőség takargatni az embernek a szennyesét. Előbb-utóbb egy ilyen szélsőségesnek tetsző szituációban az embernek meg kell mutatkoznia. S ez a kényszer kit így, kit úgy, olyanként mutat meg, amilyen valójában. Megítélésem szerint a mai magyar társadalom túlnyomó többsége ingadozó nádszál, nem tudja, hogy mit gondoljon, vagy nem is igazán gondolja át, hogy mit mond. Az ő megnyerésük és a feléjük való megnyilatkozás a valódi, tehát a kutatás és a gondolkodás szabadságának elvét valló tudomány, liberális politikai tradíció és minden progresszívnek nevezhető protestáns irányzat elemi kötelessége. Ha a vezető kormányzati erő képzettségét, műveltségét, indíttatását vesszük, akkor előbb-utóbb ki kell hogy józanodjanak, legalábbis azon a szinten, ami a Kövér-Csurka tengelyt illeti. Úgy tűnik, hogy a nemes, múlt századi és nálunk rövid időre fölgerjesztett liberális tradíciónak vége. Valami más fog következni, és persze nem a legrosszabbat várja az ember.”
Kovács András, az ELTE Szociológiai Intézete Kisebbségszociológiai tanszékének docense statisztikai adatokkal illusztrálta mondanivalóját: „1993-ban készített országos reprezentatív mintán az egyetemi hallgatók körében 7-8 százalék keményen antiszemita, 50 százalék határozottan nem az, és 31 százalék a szürke zóna, akik nem szélsőségesen, csak árnyaltan antiszemiták. 1995-ben készített szintén országos reprezentatív mintán a felnőtt lakosság 8 százaléka szélsőségesen zsidóellenes, 30 százaléka nem az, 40 százalékuk a köztes zónába tartozik, 14 százalékuk nem adott tartalmas választ a tesztkérdésekre. A rendszerváltás után tehát a lakosság 10 százalékáról elmondható, hogy keményen antiszemita.”
Kovács szerint politikai szinten hazánkban a MIÉP és az attól jobbra elhelyezkedő pártok és csoportok nevezhetőek antiszemita erőknek, a mérvadó pártokban azonban nincsenek komolyan veendő antiszemita megnyilvánulások. A modern antiszemitizmus alapvetően két forrásból táplálkozik. Az egyik a minden más etnikumra kiterjesztett idegengyűlölet. A másik a rendszerváltást követő gyors változások következtében sokak által megélt fogódzóvesztés, anyagi helyzetük romlása. Az antiszemitizmus oka nem a szegénység, de nem is független attól. Megfigyelhető, hogy például a MIÉP szavazókörét nem csak a szegényebbek, hanem jórészt a középréteg teszi ki. Le kell szögezni, hogy az országos átlaghoz (8 százalék) képest a budapestiek közt sokkal több az antiszemita, mintegy 18 százalék. Sok kisvárosban az antiszemita lakosok aránya mélyen az országos átlag alatt van.
A jelenséggel szemben Kovács szerint úgy lehet védekezni, hogy a politikai és a kulturális elit egyértelművé teszi, hogy az antiszemitizmust nem tekinti legitim eszmének. Az elit ugyanis mintaadó a társadalom többi tagja számára. Az iskolai nevelésnek is nagy szerepe van mindenfajta idegengyűlölet visszaszorításában.
Karsai László a magyar történelemoktatásban is lát pótolnivalót, amit máshogy kellene a tizenéveseknek a huszadik századról, benne a holocaustról tanítani. „Voltaire Candide-jával szólva nem a létező és lehetséges világok legjobbikában élünk. Októberben egy jeruzsálemi konferencián vettem részt, melynek a címe az volt, hogy A holocaust tanítása a huszonegyedik században. Előadásomban tizenegy magyar gimnáziumi és egyetemi tankönyvnek a holocaust-felfogását bíráltam. Ma Magyarországon egyetlen olyan gimnáziumi tankönyv létezik - Hosszú Gyulának és munkatársainak a Század fele című munkája -, amely a magyar tankönyvsivatagban katedrálisként emelkedik ki a többiek színvonalából. Sajnálom, hogy még abban a gimnáziumban, ahol Hosszú Gyula tanít, ott sem az ő tankönyvéből tanítanak. Tudomásom szerint a legtöbb iskolában Salamon Konrád tankönyvéből tanítanak. Ez a tankönyv elég gyenge éppen a holocaust, az antiszemitizmus és egyáltalán a huszadik századi magyar és egyetemes történelem szempontjából. A jelenlegi helyzetben nyilvánvalóan kevés, és szemléletében is sok esetben elavult az a történeti tényanyag, amely a gimnáziumi tankönyvekben a zsidókérdésről vagy a holocaustról szól. Reménykedem abban, hogy ez a helyzet meg fog változni.”
Tatár György válaszában idéz egy friss német felmérést, amely a média szerepét vizsgálta. A teljes média (az akadémiai élettől a politikai életen, az újságokon át a televízióig mindent beleértve) kifejt egy bizonyos meinungdruckot, „véleménynyomást”, amellyel a közvéleményt erőteljesen befolyásolja. Ennek hatására az antiszemitizmus belátható időn belül nem tud komoly szerephez jutni Németországban, mert erős a média által kifejtett nyomás, hogy közvéleményként mi jelenhet meg. Az antiszemitizmus a médián keresztül nem érheti el a társadalmat. Ez a médianyomás Tatár szerint Magyarországon nem működik.