Grüll Tibor
Mit keresitek a holtak között az élőt

II. János Pál pápa a 2000. évi jubileumi szentév alkalmából különös jelentőséget tulajdonít annak, hogy a katolikus hívek zarándokútjukon a római ókeresztény katakombákat is felkeressék. Az egyháztörténelemben először most nyílik arra lehetőség - hangsúlyozza az egyházfő -, hogy a XVI. században felfedezett és az elmúlt években megnyitott öt római föld alatti temetőt (Szt. Callixtus, Szt. Sebestyén, Szt. Domitilla, Szt. Priscilla és Szt. Ágnes katakombáját) tömegek látogassák meg, ha akarják. A miért?-re a Vatikán internetes honlapján a következő válaszokat kapjuk: „Mert a katakombák az első keresztény nemzedék életének és hitének történelmi bizonyságai; annak bizonyítékai, hogy az egyház eredendően a mártírok egyháza volt; a katakombák a hit, remény és szeretet örök iskolái; az imádkozás, a szellemi meditáció, a liturgia és a szentségi élet központjai; a hitben egyesült testvérek és nővérek szolidaritásának és kollektív kegyességének kifejeződései; a megtérés és bűnbocsánat legfőbb helyei a zarándokok számára; az ökumenikus találkozók kedvelt színhelyei, mivel az ökumenizmus legmeggyőzőbb formája talán a szentek és mártírok ökumenizmusa”. A nyomasztóan komor alagutak lejáratainál máris százak állnak sorba, hogy borsos belépti díj fejében megtekinthessék a mártírok sírját, „azt a magot, amelyből az egyház kisarjadt”. Alábbi cikkünkben arra keressük a választ, hogy a katakomba-kereszténység és az abból kisarjadó szent- és ereklyekultusz milyen szerepet játszott a kereszténység bibliai alapértékeinek eltorzulásában.

Nagy Konstantin diadalíve. Ekkorra már véget ért a katakombakorszak

A holtak városa

Az ókori utazó, ha kocsiján vagy éppen gyalogszerrel Rómába tartott, először nem az élők, hanem a holtak városával találkozott. Valamennyi civilizált állam törvényei - így a legősibb római törvények is - tiltották, hogy a város megszentelt falain belül bárkit kivégezzenek vagy eltemessenek. Így a városokba vezető utak mentén összefüggő nagy temetők, egész „halotti városok” alakultak ki. (Ilyen nekropolisz volt eredetileg a Vaticanus-mezőn, a mai Szent Péter székesegyház alatt; vagy Ostiában az Isola Sacrán.) Az utazónak - ha volt rá ideje - akadt itt éppen elég bámészkodnivalója. A leggazdagabb rómaiak remek domborművekkel díszített kőkoporsókba, úgynevezett szarkofágokba temetkeztek, de akik még többet adtak a külsőségekre, azok hatalmas síremlékeket, mauzóleumokat emeltettek. Ezek mellé nemegyszer kis, fekvőhelyekkel ellátott ebédlőket is építettek a halotti
torok számára. A szegényebbek még életükben úgynevezett temetkezési egyletekbe váltottak maguknak tagságot, amelyek gondoskodtak tagjaik illő temetéséről: az elhunyt tagtársak hamvait úgynevezett „galambdúcokban” (columbarium) helyezték el, melyek belsejében falifülkékben sorakoztak a hamvak tárolására szolgáló urnák. A columbariumokat szintén az utak mentén emelték, voltak köztük 6 x 10 méter alapterületűek is, ahol 600-700 urnát lehetett egyszerre elhelyezni. Valamennyi sírhelyen felirat örökítette meg az elhunyt nevét, rangját, cselekedeteit - gazdagságát a sírhely díszessége már messziről mutatta.
A pogány rómaiak vallásában fontos szerepet játszott a pietas, amelynek jelentését csak részben fejezhetjük ki a „kegyesség” szóval. A pietas szerves része volt az istenek felé kimutatott tisztelet mellett az élő és elhunyt rokonok irányában tanúsított „kegyes” magatartás is: egy „igaz” római ezért évente legalább kétszer, az elhunyt hozzátartozó halálának napján és a római halotti napon (február 21-én) köteles volt kimenni a temetőbe, és ott áldozatot bemutatni a síron. (Ez lehetett ital- vagy ételáldozat, de egyszerű díszítés is, pl. hogy a sírkőre egy szalagból masnit kötöttek.)
Ilyen columbariumok, díszes síremlékek, mauzóleumok szegélyezték az ókorban az „utak királynőjének” tartott Via Appiát is, ami mellett - láthatatlan módon - a föld alatt húzódtak a katakombák, az első keresztények temetkezési helyei. A hagyomány szerint az üldözések miatt kellett a keresztényeknek a föld alatt temetkezniük, de a katakombák létezéséről a római hatóságok is tudtak, sőt a telkek tulajdonjogát is nyilvántartották. Egyes becslések szerint mintegy 5-6 millió holttestet rejtettek a római katakombák öt-hat emeletnyi mélységben épült, labirintusszerű tárnái. A teljesség kedvéért azonban hozzá kell tennünk: a föld alatti járatokban nemcsak keresztények, hanem zsidók és pogányok is temetkeztek, bár ez utóbbiakról - részben az emlékek pusztulása, részben a kutatás nehézségei miatt - meglehetősen keveset tudunk.

A „genius” tisztelete

Az antik görög-római vallás csak korlátozott választ tudott adni a halál, illetve a „léten túli lét” örök kérdésére. Ezért a műveltek a filozófiához fordultak tanácsért ezekben a dolgokban. „Mi a halál? Talán valami rémkép? Figyeld meg minden oldalról, lásd, nem harap: a test megválik a szellemtől, ahogy ezelőtt is el volt választva tőle, és ez előbb-utóbb ismét megtörténik” - vigasztalta olvasóit az i. sz. II. század divatos sztoikus filozófusa, Epiktétosz. A materialista elveket valló Epikurosz tanítványai szerint a lélek a testtel együtt megsemmisül: „Semmi tehát a halál, s cseppet sem tartozik az ránk, / Már miután tudjuk, hogy a szellem lénye halandó” - énekelte Lucretius A természetről szóló tankölteményében. A halált a józan és gyakorlatias rómaiak olyan elkerülhetetlen tényként fogták fel, amelyet gyakorta gúny és nevetség céltáblájává is tettek. Egy katona sírfeliratában ezt az „életfilozófiát” hagyta az utókorra: „Amíg éltem, vidáman ittam, igyatok hát ti, akik éltek!” A rómaiak a lehető legnagyobb pompával temették el halottaikat, tiszteletükre fényes lakomákat rendeztek. A temetési menetet pompának nevezték, ugyanúgy, mint a gladiátorok és kocsihajtók bevonulási menetét az amphiteatrumokban vagy circusokban. A zenészek és táncosok mögött haladva - nem tévedés! - színészek mulattatták az egybegyűlt gyászolókat azzal, hogy kifigurázták az elhunyt mindenki előtt ismert fogyatékosságait. A görögök és rómaiak holtakhoz fűződő viszonyát leginkább a deiszidaimonia, „démontisztelet” szóval jellemezhetjük, ahogyan ezt Pál is tette az Areioszpagosz előtt elmondott beszédében (Apostolok cselekedetei 17,22). Az antikok szerint valamennyi ember rendelkezik egy daimónnal, illetve geniusszal; ez a láthatatlan lény viseli gondját, őrködik felette születésétől fogva, sőt halála után is; ő határozza meg védence személyiségjegyeit. A genius számára (ebből a szóból ered francia közvetítéssel a „zseni” szavunk is) jeles eseményekkor, így a születés és az elhalálozás napjain is illő volt áldozatot bemutatni.
Az eredeti zsidó-keresztény felfogás ettől merőben eltérő módon gondolkozott a halottakról! Az ószövetségi törvények szerint holttest érintése kifejezetten tisztátalanná tesz valakit. Azt a papot vagy lévitát, aki holttesthez ért, és úgy ment be a Szentélybe, hogy előtte nem tisztította meg magát hét napig, meg kellett kövezni (Mózes 4. könyve 19,13). De a zsidóknak a halálesetekkel kapcsolatos barbár szokások is (a túlélők testének összemarcangolása: Mózes 3. könyve 19,28a; halotti torok: Zsoltárok 106,28b) kifejezetten meg voltak tiltva! Ez természetesen nem a gyászra vonatkozott, amely kifejeződhetett a ruha megszaggatásában, gyászöltözék viselésében, sőt abban is, hogy hamut szórtak a fejükre, vagy hamuba ültek. Azonban ezt is csak bizonyos korlátozott ideig volt szabad cselekedniük. Mindebben nem az elhunytak iránti tiszteletlenség, hanem az élők iránti tisztelet, az élet elsőbbségének joga fejeződött ki, minthogy „Isten nem a holtak, hanem az élők Istene” (Máté evangéliuma 22,32; Márk evangéliuma 12,27). Bár a rabbinikus judaizmusban (pogány hatásra?) megfigyelhető a síroknak bizonyos fokú tisztelete (gondoljunk a pátriárkák sírjára a hebroni Makpélá-barlangban, vagy Dávid sírjára Jeruzsálemben, amelyre még Péter is hivatkozik: Apostolok cselekedetei 2,29), amiért Jézus keményen meg is dorgálja korának vallási vezetőit: „Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig holtak csontjaival és mindenféle undoksággal vannak tele! … Mert építitek a próféták sírjait és ékesgetitek az igazak síremlékeit”, Máté evangéliuma 23,29). Az apostoli egyház idejében semmi jele annak, hogy a keresztények akár az elhunyt mártírok emlékére is díszes búcsújáró helyeket építettek volna. Az apostolok egyetlenegyszer sem gyűltek Jézus sírja köré, hogy ott emlékezzenek meg a Messiásról, és ezt követőiknek sem írták elő. István diakónus megkövezése után is csak arról olvasunk, hogy istenfélő férfiak eltemették és megsiratták (Apostolok cselekedetei 8,2); Jakabnak, Jeruzsálem püspökének kivégzését pedig éppen csak megemlíti az Újszövetség (Csel. 12,2). Ezzel szemben a Biblia egyértelműen beszél az élők iránti tiszteletről, megbecsülésről; sőt szentek alatt sem csupán az elhunyt igazakat érti. Pál leveleiben a római, az epheszoszi, philippi, kolosszei gyülekezetek tagjait is „elhívott szentekként” köszönti; mint akik „az Úr Jézus nevében, a mi Istenünk Szelleme által” megszenteltettek (Korinthoszbeliekhez írt 1. levél 6,11). Azt, hogy minden ember rendelkezik saját daimónnal vagy geniusszal, a zsidó-keresztény felfogás sem vonja kétségbe, ámde különbséget tesz a Sátán királyságához tartozó „gonosz és/vagy tisztátalan daimónok”, illetve az Isten által küldött angyalok (angelosz = küldött) között. Az előbbiek az embert a sötétség királyságához láncolják, végső soron szellemi és fizikai elpusztítására törnek; az utóbbiak éppen ellenkezőleg: ki akarják vonni onnan az embereket. Az angyalokat azonban e „jószolgálati küldetésük” ellenére - bibliai alapon - tilos volt tisztelni! Sőt, az utánuk való tudakozódás illetéktelen behatolásnak, okkult tevékenységnek számított az egyházban (Kolosszébeliekhez írt levél 2,18). János apostol, aki szemtől-szemben állt egy ilyen mennyei lénynyel, leborult annak lábai elé, de az visszautasította a neki szóló tiszteletadást: „Meglásd, ne tedd! Szolgatársad vagyok neked, és a te testvéreidnek, akiknél a Jézus bizonyságtétele van. Istent imádd…!” (Jelenések könyve 19,10)

A sír és az oltár

A szentek sírjai, melyek a letűnt Római Birodalom városaiban a falakon kívüli temetőkben feküdtek, a VI. század végére környékük egyházi életének központjaivá váltak. Ez azért történhetett így, mert az emberek úgy hitték, a mennybéli szent a maga teljes szellemi valóságában jelen van földi sírjában is: „Itt nyugszik Márton, a szent emlékezetű püspök. Lelke Isten kezében, de ő itt van teljes valójában, amint azt csodatételei tanúsítják” - szól Tours-i Szent Márton püspök sírjának felirata. De a zsidó gyökereitől elszakadt kereszténység nem csak a sírok köré - tisztátalan helyekre - gyűjtötte híveit: „kiásták, utaztatták, feldarabolták a tetemeket, sőt tülekedtek, hogy megérinthessék és megcsókolhassák a csontokat, a testrészeket pedig nemegyszer ott helyezték el, ahol semmi keresnivalójuk nem volt” - írja Peter Brown Szentkultusz című könyvében. Julianus császár (361-363) szintén felháborodott ezeken az evangéliumokkal nem igazolható cselekedeteken: „Minduntalan friss tetemeket fektettek a rég elporladt holttest mellé. Az egész világot sírokkal és temetőkkel töltitek meg” (A galileaiak ellen 335c). A történelem fintora, hogy az „aposztata” császár az ótestamentumi próféták szavait olvassa a keresztények fejére, amiért azok a katakombákban mászkálnak „baljós boszorkányság és jövendőmondás” céljából! Julianus pogányként is felháborítónak tartotta, hogy „holttesteket hurcolnak végig óriási tömegben, egész embersűrűség közepette, s a halott balszerencsés látványával mocskolják be az emberek pillantását. Hogy lehetne a halállal fertőzött nap szerencsés? Hogy mehet az ember ilyen ceremónia után a templomba, az istenek elébe?”
Pedig odamentek, mégpedig nem is az istenek, hanem az Egyetlen Isten elébe. Nyugodt lelkiismerettel tehették, minthogy addigra a templomok is telis-tele voltak a halott szentek földi maradványaival. A szentkultusz egyik legnagyobb „impresszáriója” (Peter Brown kifejezése), Szent Jeromos, egy költői kérdéssel készteti állásfoglalásra az ereklyekultusz bírálóit: „Szóval úgy gondolod, hogy Róma püspöke rosszul teszi, ha Péter és Pál holtteste felett, melyeket mi tiszteletreméltó csontoknak, te ellenben egy marék közönséges pornak tartasz, áldozatot mutat be az Úrnak, és sírjaik Krisztus oltárául szolgálnak?” (Vigilantius ellen VI, 359a) A sír és az oltár összekapcsolása - a vallástörténeti kutatások szerint - szintén a pogány temetői kultuszokkal hozható összefüggésbe. Fentebb láttuk, hogy az ókori rómaiak kegyes vallási kötelessége volt a sírok mellett időről időre áldozatot bemutatni, sőt egyesek pazar halotti lakomákat is rendeztek a sírkertekben található ebédlőkben. Nem meglepő, ha a pogány háttérből egyháztaggá váló hívek megtartották ezeket a szokásaikat úgy, hogy közben keresztény színezetet adtak a kultusznak. Egy III. század végéről, Mauritániából származó sírfelirat mindennél ékesebben bizonyítja ezt: „Az érdemes sírt méltón berendeztük, és az oltárra, amely anyánk, Secundula sírját jelzi, kőlapot fektettünk. Ezt körülüljük, kiosztjuk az ételt és az ivókupákat, s a felhalmozott párnákra heveredve felelevenítjük számtalan jótettét, hogy behegedjék szívünk sajgó sebe.” A sír tehát átvette az oltár szerepét. Azon már meg sem lepődhetünk, hogy a „szentáldozáshoz” használt ostya, latin nevén hostia eredetileg a (pogány) áldozatokra szánt állatokat jelentette. Nem kétséges, hogy a III. századtól fogva rendszeresen tartottak miséket a föld alatti sírhelyeken azok a pogányokból lett keresztények, akik a „szentek jelenlétét” (praesentia sanctorum) fontosabbnak tartották, mint a Biblia tisztátalanságra vonatkozó rendelkezéseit, már ha egyáltalán ismerték azokat. A sírokon található jelképek és feliratok is egyértelműsítik: a zsidó-keresztény hatásnak ekkorra már nyomát sem találjuk a római egyházban. (Legtovább a menóra-ábrázolás maradt fenn a keresztény szimbolikában, de a II. század végével annak is nyoma veszett.)

Mártírok és védőszentek

A katolikus védőszentek tisztelete végső soron a pogány genius-kultuszra vezethető vissza. A Vincentiusok III/IV. századi katakombájában Vibiát angelus bonusa (jó angyala) vezeti kézenfogva az istenek lakomájára. 396-ban Veneranda asszony sírkamrájában a halott úrhölgy oldalán egy késő római divat szerint öltözött dáma áll, a mártír-szent Petronilla, Péter apostol állítólagos leánya. Ez a kicsit valószínűtlen szent (akinek tisztelete Rómában nem is élte túl a kései antikvitást) a IV. század végén még tökéletes „dublőze” volt annak, aki Szent Péter hűséges leánya akart lenni. Az V. század közepére a szentkultusz láthatatlan patrónusokkal vette körül a Földközi-tenger vidékének lakóit: „A filozófusokat és szónokokat rég elfelejtették, a császároknak és hadvezéreknek a nevét sem tudják az emberek, de a mártírokat jobban ismerik, mint legbensőbb barátaikat” - írta Theodorétosz püspök. „Láthatatlan barát; legbelsőbb barát” - ilyen és ehhez hasonló neveken szólították a patrónus szenteket, akiknek tisztelete az aszkéták köreiben terjedt leginkább. A szentkultusz teológiai alapozását Ágoston adta meg az Isten városa (De civitate Dei) tizedik könyvében, ahol kifejtette: azok az emberek, akik mártírhaláluk révén bebizonyították, hogy Isten igaz szolgái, embertársaikat közelebb tudják vinni Istenhez, mint az angyalok (X, 8, 27).
A késő ókorban tehát az élők egyháza kiköltözött a halottaknak szánt temetőbe. Ahogy Jeromos írta: „movetur urbs sedibus suis” (megindul a város saját helyéről), de ez a kiköltözés természetesen jelképes értelmű volt, hiszen a keresztények sohasem laktak a katakombákban. A III. század elején a nagy létszámú római keresztény közösség már saját temetővel rendelkezett, aminek olyan nagy jelentősége volt az egyházon belül, hogy a katakombák gondozásával megbízott Callixtus diakónus (korábban egy keresztény bankár rabszolgája) számottevő befolyásra tett szert a hierarchiában. Az elhunyt szentek sírjainak tisztelete azonban még a IV-V. században is megosztotta a kereszténységet. Bírálói között akadtak „eretnek” püspökök (Vigilantius), de katolikus egyházatyák is (Ambrus, Ágoston - óvatos formában), míg heves védelmezői is támadtak (Jeromos). Damasus pápa, aki fontos szerepet játszott „Péter primátusának” elismertetésében, vagyis abban, hogy Róma püspöke a többi püspöki szék fölé tudott emelkedni, szintén a katakombák nagy védnöke volt.