Hetek - III. évfolyam, 42. szám, 1999. október 22

Meglehetősen ellentmondásos eredményekkel zárult hétfőn az 51. Frankfurti Nemzetközi Könyvvásár (október 13-18.). Mint köztudott, idén Magyarország volt a díszvendég, ami azt jelentette, hogy a magyar kultúra tágabb vonatkozásaiban is bemutatkozott a nagyvilág árgus szemei előtt. Azért került idén hazánk - elsőként régiónk országai közül - Goethe szülőhelyén, a német írófejedelem születésének 250. évfordulója alkalmával megrendezett, Európa legjelentősebb könyveseményének középpontjába, mert Németország ezzel az eszközzel is igyekezett köszönetét és tiszteletét kifejezni a tíz évvel ezelőtti osztrák-magyar határ megnyitásáért, ami végül a német újraegyesülést is lehetővé tette. Ezenkívül a küszöbön álló EU-bővítés előtt fontos szempont volt a világ figyelmének felhívása Kelet- és Közép-Európa országaira. Utóbbi szempontot a jelenlegi magyar kultúrpolitika igyekezett a legmesszebbmenőkig kiaknázni…

Míg itthon viszonylag kevés figyelmet kapott az esemény - jóformán csak Csurka István újabb sajtóbombája tette hangossá a frankfurti készülődést -, addig a német média kitüntető figyelmet szentelt a magyar bemutatkozásnak. Olyan neves lapok, mint
a Süddeutsche Zeitung, a Frankfurter Rundschau és a Frankfurter Allgemeine Zeitung nagy terjedelemben foglalkoztak hazai íróink könyveivel, idézték nyilatkozataikat és beszédeiket.
Az ilyen jellegű események megrendezésének célja egy ország kultúrájának, elsősorban irodalmának közvetítésén túl olyan fórum biztosítása, melynek keretében a nagyvilág számára ismeretlen vagy kevéssé ismert művészek is bemutatkozhatnak, és szélesebb olvasóközönségre tehetnek szert. A magyar szerzők ismerete Nyugat-Európában a legutóbbi időkben is - és főként csak az irodalomkedvelők körében - olyan nevekre korlátozódott, mint Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Dalos György. Örvendetes, hogy több nagy német kiadó is érdeklődést mutatott a könyvvásár iránt, és az ismert szerzőkön kívül kevésbé ismert klasszikusokat és kortársakat is felvettek programjukba. Példa erre a Suhrkamp Verlag, amely Dalos, Konrád és Szabó Magda mellett Galgóczi Erzsébetet, Illyés Gyulát, Krúdyt, Mészölyt és Móriczot is megjelentette.
A kisebb kiadók érdeklődésének, és új fordítások elkészülését lehetővé tevő támogatásoknak is köszönhetően sikerült megtenni az első lépéseket azon nyelvi akadályok leküzdésére, melyek a magyarságot Európában „egzotikus” nyelvével igencsak hátrányos helyzetbe hozzák. Híres íróink újonnan megjelent műveinek elismerő recenziói mellett a nagy napilapok irodalmi mellékletében kitűnő kritikákat kaptak többen is a magyar klasszikusok közül, úgymint Márai Sándor, akit a „nagy újrafelfedezettként” említettek, és újabb szerzők is, mint Bodor Ádám, Kornis Mihály, Földényi F. László, Krasznahorkai László, Mora Terézia, Tar Sándor, Szőcs Géza stb.
A legnagyobb figyelmet természetesen Göncz Árpád ünnepi beszéde keltette, s nagy sikert aratott Esterházy Péter kétnyelvű szónoklata a tőle szinte kötelező szellemességekkel: „Engedelmükkel, azért mégiscsak mi volnánk az egyetlenek, akik fennmaradtunk a népvándorlás népei közül! Az egyetlenek! Próbálnának csak egy besenyő Schwerpunktot szervezni!”
Sok szerző Frankfurt számos neves, kulturális intézményében is lehetőséget kapott pódiumbeszélgetések, felolvasások keretében a bemutatkozásra, melyeket a televízió és a rádió is rendszeresen közvetített. Némely író kisebb-nagyobb ügyetlenségei (hazautazási mizéria, felolvasandó szöveg otthonfelejtése, eltévedés a helyszínek között stb.), a néhányuk szereplését környező masszív érdektelenség, no meg a szervezés ordító pontatlanságai ellenére azért összességében figyelemreméltónak mondható a kortárs magyar írók frankfurti szereplése.
Ezenkívül számos egyéb kulturális esemény is gazdagította hazánk bemutatkozását, amelyek az elsősorban irodalmi természetű fő programokat kísérték: a tavaly már Budapesten
is megrendezett Rippl-Rónai-kiállítás mellett sok kisebb galéria és kiállítóhely is hozzájárult a kortárs magyar képzőművészet megismertetéséhez. A magyarországi zsidóságról képet adó kiállítás a hónap végéig tekinthető meg a frankfurti zsidó múzeumban.
Az Alte Operben kortárs magyar zeneszerzők műveit is bemutatták, s itt került sor Kocsis Zoltán hangversenyére is. A „könnyebb” műfajok kedvelői is válogathattak a programok közül: táncszínház, magyar népzenei, klezmer- és jazzhangversenyek, a könyvvásár alkalmából megrendezett magyar gasztronómiai hét, az utóbbi hetekben bemutatásra kerülő magyar klasszikus és mai, részint experimentális filmek tették teljesebbé a képet.
A zavaró momentumok közül megemlítendő - mint jellegzetesen magyar betegség? - a meghirdetett programok rendszeres csúszása, ami néha azt a benyomást keltette, mintha inkább improvizatív, semmint megszervezett műsorokról lenne szó. Inkább bosszantó, mint laktató élményt nyújtott a vásárcsarnokban a magyar konyhaművészetet reprezentálni hivatott magyar étterem: az ételek felszolgálásáig órákat kellett várni, s akkor sem volt biztos, hogy ki-ki a választott ételt kapja.
A könyvvásár megrendezésével kapcsolatos itthoni, politikai színezetű viszálykodások a németországi szemlélő számára a megjelenésében politikamentesnek mondható könyvvásáron láthatatlanok maradtak, az összbenyomást egyértelműen az írók fellépése és az újonnan megjelent könyvek határozták meg. Politikai természetű észrevétel mindössze annyi hangzott el, hogy a kommunizmus idején az értelmiségre jellemző „ellenzéki egység” a rendszerváltás óta felbomlott. Csurka Istvánt azonban a Frankfurter Rundschauban is idézett, politikai nézeteit jól kifejező kijelentéseinek köszönhetően azok is végképp besorolták a szélsőjobboldaliak közé, akik ezt eddig elmulasztották megtenni.
A könyvvásárt az idő előrehaladtával egyre inkább az elégedettség hangjai jellemezték: a szerzők elégedettek voltak szereplésükkel a médiában, a kiadók pedig a megkötött üzletekkel. Saját kultúrája bemutatásával Magyarországnak - mint első fővendégnek a közép-kelet-európai országok közül - remélhetőleg sikerült egyúttal élénkebbé tenni a Nyugat ráirányuló figyelmét.