Szikora Márton
Miniállamok segítik a világegységet

Soha nem jött létre annyi új állam világszerte ilyen rövid idő alatt, mint az utóbbi ötven év során. A nemzeti, etnikai és vallási konfliktusok mögött álló fő tendenciák és a globalizáció viszonyáról a Foreign Policy című washingtoni folyóirat legutóbbi száma közölt tanulmányt. Álláspontjuk szerint a kis államok nemzeti önállósága valójában a globalizáció felgyorsulását eredményezi, mivel ellenpontot jelentenek a hagyományosan erős országok érdekérvényesítési lehetőségeivel szemben.

A nemzetközi kapcsolatok egyik markáns jellemzője a huszadik század második felében, hogy egyre több és kisebb állam jön létre. A mai katonai egyenruhákba varrt, repülőgépekre festett zászlóknak háromnegyede még nem is létezett ötven évvel ezelőtt. Az ENSZ megalapítása óta az időközönként váltakozó sebességű államalapítási hullámok eredménye, hogy 51-ről 185-re nőtt a világszervezet tagsága. 1950 és 1990 között átlagban 2,2 szuverén állam jött létre évente, ami jelentős növekedés az ötven évvel azelőtti évi átlag 1,2-es rátájához képest. A kilencvenes években pedig még ennél is több, évente átlagban legalább három új állam jött létre.
A tanulmány szerzője, Juan Enriquez harvardi professzor szerint a történelem során az államok felbomlása elsősorban háborúk miatt következett be. A mai kormányoknak azonban nem a külső, hanem az államon belüli feszültségektől kell leginkább tartaniuk, amint nyelvi, etnikai, vallási vagy regionális csoportok megkérdőjelezik a már létező államok integritását és a határok jogosságát. Az ilyen belső gondokkal küszködő államok esetében egyre gyakoribb, hogy határmódosítással zárják le a problémát.

Bárhol megtörténhet

A huszadik századi Európa története cáfolni látszik azt a felfogást, hogy az államok szétesése vagy leválása leginkább a gyenge és gazdaságilag elmaradott országokra jellemző. A valóság azt mutatja, hogy egy ország fejlődő gazdasága, polgárainak viszonylag magas képzettsége, demokráciája, közös nyelve vagy vallása, múltbeli gazdasági vagy történelmi érdemei semmiféle garanciát nem jelentenek az adott állam túlélésére. Európában 1920-ban még csak 23 állam létezett, míg 1994-re már 44. Az olyan viszonylag kis országok, mint Belgium, ma többet nyer azzal, hogy tartományainak széles körű autonómiát biztosít, mintha egy erős központi kormány irányítana mindent. A XVI. században azonban még mintegy 500 szuverén politikai egység (a császárságtól a parányi őrgrófságokig) létezett Európában, ami jól mutatja, hogy néhány száz év alatt fellazulhatnak vagy teljesen megváltozhatnak egy kontinensen belüli határok.
A nyugati félteke talán az egyetlen része a világnak, amely viszonylag mentes az elszakadási törekvésektől. Bár a Karibi-medence folyamatosan „termeli” a mikroállamokat, az utolsó komolyabb határváltoztatás Amerikában 1903-ban történt Panama létrehozásával. Ezt megelőzően El Salvador jött létre 1841-ben. A kanadai Québectől eltekintve a nyugati féltekén általában a nemzeti zászlók, himnuszok, illetve határok nem képezik vita tárgyát még a legradikálisabb vezetők vagy vezetésre vágyók retorikájában sem. A kolumbiai vagy guatemalai gerillák nem akarnak maguknak államot, az Egyesült Államokban pedig azok, akik a legjobban hangoztatják az egyes államok jogait, általában a leghangosabb nacionalisták is.
Persze történik változás az amerikai kontinensen is. Mexikó és az Egyesült Államok között legutóbb 1963-ban történt határkiigazítás, a ma is érvényes tengeri határt pedig csak 1997-ben hagyta jóvá az amerikai kongreszszus. Új-Foundland 1949-ben volt kénytelen Kanadához csatlakozni, amennyiben pedig Québec tartomány az elszakadás mellett dönt, az akár Kanada teljes széteséséhez is vezethet.
Az amerikai kontinens politikusai, úgy tűnik, nem számolnak azzal a lehetőséggel, hogy egyes államok idővel összezsugorodhatnak vagy akár széteshetnek. Ez a magabiztosság elsősorban azon a feltevésen alapul, hogy az államok szétesése az „ósdi nacionalizmusok” vagy társadalmi elégedetlenségek eredményeként valósul meg. Létezik azonban még egy hatás, amely alól egyetlen ma létező állam sem vonhatja ki magát, és amely legalább annyira erősítheti az elszakadási törekvéseket: a globalizáció. Első hallásra ellentmondásosnak tűnhet az állítás, hiszen a határok jelentőségének csökkenése, az állami szuverenitás értelmezésének megváltozása inkább lefolytja, nem pedig erősítí a nacionalista törekvéseket. A valóságban azonban a globalizáció elemeire bontja szét a világot, miközben ezeket az elemeket össze is kovácsolja.
Egy állam felbomlását vagy eltűnését hagyományosan vallási, etnikai, nyelvi, kulturális összeütközések eredményeként szokták leírni. Ez azonban nem magyarázza meg az olyan, viszonylag homogén államok belső problémáit mint Kína, Oroszország, Spanyolország vagy az Egyesült Államok, amelyekben a nagy polgárháborúk előtt nem léteztek egyértelmű vallási vagy etnikai törésvonalak. Egyes régiók leválásához az előbbiek mellett nagyban hozzájárul az emberi jogok nemrég felfedezett tisztelete, illetve a demokrácia elterjesztése, amelyek lehetővé tették, hogy a korábban szőnyeg alá söpört vitáknak áradata a felszínre törjön. Az országok gazdasági hatékonyság szerinti megítélése kinyitotta az ajtót az elszakadni vágyó csoportok előtt, akik most már a jogrendre hivatkozva állíthatják, hogy nem részesülnek kellő mértékben az ország gazdasági javaiban. Ezek mellett pedig egyre nehezebbé és költségesebbé is válik egy állam számára katonai erővel megfékezni az elszakadni vágyó tartományokat.
A globalizáció felé haladva egyre kevésbé okoz megrázkódtatást az államok felbomlása - véli a Foreign Policy. A kanadai Québec például évszázadokon át féltve őrizte francia identitását és nyelvét egy angolszász közegben, miközben az 5,7 millió franciául beszélő kanadai menetrendszerűen megkísérelt elszakadni a 25 milliós, kulturális többségben levő, angolul beszélő kanadaitól. Miért a francia tartomány támogatja leginkább ma az Egyesült Államokkal való szabadkereskedelmet? - teszi fel a kérdést Enriquez. Miért jó az a québecieknek, hogy még plusz 270 millió angolszász előtt nyitottak a határai? A globalizáció eredményeképpen a határok könynyebben átjárhatókká válnak az áruk, a tőke és az emberek előtt is. Ha Québec ugyanolyan könnyen tud kereskedni észak-dél irányba is, mint kelet-nyugat irányba, akkor a kanadai piac - nem is beszélve a kanadai törvényekről - nem lesz alapvetően szükséges a túléléshez.
Ugyanezért támogatja olyan lelkesen némely európai szeparatista mozgalom az EU-integrációt. Húsz évvel ezelőtt egy baszk szeparatista aktivistának spanyol útlevele volt, és csak Spanyolországban dolgozhatott. Ma európai útlevele van, és oda megy dolgozni az EU-n belül, ahova akar. Amennyiben a baszkok úgy döntenének, hogy államot alapítanak, ez nem vezetne újabb vámvonalakhoz, új valutához, a kereskedelem, a munkaerő, az utazási privilégiumok csökkenéséhez. Az autonómia a helyi igazgatást erősítené. Az európai integráció nélkül azonban ilyen mértékű autonómia nemhogy semmi hasznot nem jelentene, hanem valószínűleg teljesen megvalósíthatatlan lenne.

Nem a méret számít

A történelem során Egyiptomtól kezdve egészen az európai országok gyarmatosító tevékenységéig az államok első számú érdeke a területi terjeszkedés, az expanzió volt. Ez elsősorban a birtokolt terület, az arany-, illetve drágakőtartalékok és az alattvalók számának növekedését jelentette. Az államérdek ilyen expanziós értelmezésének köszönhető, hogy például 1820 és 1945 között minden tíz háborúból kilencet a határok módosítása miatt vívtak.
A globalizáció azonban az államérdeknek ezt a hagyományos értelmezését sem hagyja érintetlenül. Ma már a legritkább esetben célja a háborúnak az államterület növelése. Ennek egyik oka lehet, hogy a mai „góliát-államok” egymagukban sikertelenek - állítja az amerikai tanulmány. Jelenleg Brazíliában, Kínában, Indiában és Indonéziában él a világ népességének több mint a fele, mégis ezen országok közül egyik sem nagyhatalom. Az óriási népességtöbblet és a természetes erőforrások bősége ellenére ezen országok súlyos belső válságokkal küzdenek, amelyek a huszonegyedik század elejére akár szétesésükhöz is vezethetnek.
Oroszország például, amely 562-szer akkora területtel rendelkezik, mint a kicsi Belgium, fele annyit exportál Belgiumhoz képest, és az egy főre eső export 29-szer kevesebb, mint egy belga polgár esetében. Az 1945 utáni érában a kis országok sok esetben a legdinamikusabban növekedő országok is egyben. Elég csak olyan országokra gondolni, mint Luxemburg, Szingapúr vagy Svájc. Ezek az államok gyakorlatilag nem rendelkeznek semmiféle természeti erőforrással, ugyanakkor a World Economic Forum jelentése szerint kétszer olyan versenyképesek az infrastruktúra és a technológia minőségét nézve, mint Ausztrália, Írország, az USA vagy Nagy-Britannia. Ugyanez az arány hatszoros az EU-hoz és hétszeres a latin-amerikai országokhoz képest.
A nemzetek világgazdasági mutatóinak javulása egyre kevésbé függ a természetes erőforrások mennyiségétől, azt ma már elsősorban az úgynevezett humántőke minősége határozza meg. A mai tudásalapú világban egy állam többet profitálhat az oktatás támogatásával, illetve a technikai fejlesztést ösztönző szabályozásokkal, mint az óriási területek fölötti ellenőrzéssel. Ezt igazolja az az 1990 és 1995 között végzett felmérés, amely egy adott ország gazdasági kibontakozásában fontos szerepet játszó alapvető tényezőkre irányult. A felmérés megállapította, hogy azok az országok, ahol három alapvető tényezőre (az infrastruktúra-fejlesztés, egészségügy, oktatásügy) több pénzt fordítottak, ott 3-5 év után látványos gazdasági növekedés állt be, 10 év elteltével pedig az ország világgazdasági mutatóiban is meglátszott a fejlődés. A washingtoni folyóirat példaként Izraelt említi, amely sem természeti adottságait, sem külső körülményeit tekintve nincs szerencsés helyzetben. Területe nem több 20 ezer négyzetkilométernél, lakossága alig hatmillió. Annak ellenére, hogy Izrael nem rendelkezik kőolajjal, mint arab szomszédai, egy főre vetítve tízszer annyi tudományos technológiát igénylő iparcikket állít elő, mint az Egyesült Államok. Izraelnek sikerült megbirkóznia a volt Szovjetunióból érkező, rendkívüli méretű bevándorlás sajátos problémáival. Az 1990 és 1996 között bevándorló orosz zsidók, akik a jelenlegi izraeli népesség 13 százalékát teszik ki, 40 százalékban tudósok, mérnökök vagy kutatók voltak. A kis ország csúcstechnológia-ágazata egy napon akár maga mögött hagyhatja az informatika bölcsőjének számító amerikai Silicon Valley-t is - véli a Foreign Policy.
Juan Enriquez szerint az állami szuverenitás átalakulása nem annak megszűnését jelenti, hanem annak kiterjedését, a szövetségi szabályozásoktól a területi hatalom, majd pedig a személy felé való eltolódását. Az államok jövőbeli létezésének alapja tehát a szuverenitás fejlődésének ilyen értelemben való elfogadása, illetve az államok azon képessége, hogy sikeresen kibékítik a különféle etnikai, vallási törekvéseket. Ha egyes államok nem is fognak felbomlani, az erre irányuló tendencia mégis egyértelmű, és ez fokozottan érvényes azokra az országokra, amelyek egyre kevésbé lesznek képesek polgáraik számára gazdasági vagy személyes biztonságot nyújtani - állapítja meg a tanulmány.