Karl Pfeifer
Tolerancia a Habsburgok alatt

Hogy milyen hatása volt a felülről meghirdetett vallási türelemnek, azt talán sehol sem lehet jobban megvizsgálni, mint a Habsburgok uralta Ausztriában, ahol a tolerancia és a kisebbségi jogok egészen a 18. század végéig a katolikus egyház döntéskörébe estek.

A bécsi Hofburg bejárata. Ellenreformerek és humanisták

Korábban a katolikus egyház az egyetlen „igazság” birtokosának vélte magát, és ezt az inkvizíció ismert eszközeivel meg is védte minden igazi és elképzelt elhajlással szemben. Aquinói Tamás (1225-1274) a Summa theologicában így indokolta ezt: „Ha a világi hatalom a hamisítókat, akik csupán a földi életnek szolgáló pénzt hamisítanak, halálra ítéli, akkor az eretnekek, akik a hitet hamisítják, sokkal inkább megérdemlik a halálbüntetést.” És valóban, főleg Spanyolországból kiindulva, az inkvizíció a máshitűek üldözésében példát adott Európa katolikus országainak. Ugyanakkor jelentkezett a korai humanizmus is, amelynek egyik legjelentősebb képviselője, Rotterdami Erazmus (1469-1536) könyveiben alapos bírálatban részesítette a katolikus egyházat, amelyhez maga is tartozott. Erazmus és más humanisták máglya helyett vitát kívántak folytatni az eretnekekkel és a máshitűekkel. Ezen kívül pedig különbséget tettek lényeges és nem lényeges hittétel között. Szerintük csak azokat kellett volna megbüntetni, akik alapvető hittételeket tagadnak és a büntetés legfeljebb az exkommunikáció lehetne. Amikor Luther Márton 1517-ben a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezte kilencvenöt tételét, Európa számára lehetőség nyílt, hogy a reformok és a tolerancia útjára lépjen. Ennek elmaradása azzal is magyarázható, hogy Luther fellépése olyan konfrontációt eredményezett, és olyan társadalmi megmozduláshoz vezetett, amelyre a kor humanista tudósainak már nem volt befolyásuk. A vallási reformmozgalom összekapcsolódott a korszak társadalmi és politikai konfliktusaival. A rendek az uralkodókkal, a parasztok a földesurakkal kerültek szembe.
Ausztriában is, ahol a protestáns tan nagyon gyorsan terjedt, hamar fegyverré vált a rendek kezében az uralkodó hatalma ellen vívott harcukban csakúgy, mint a parasztok számára földesuraik ellen. Az Ausztriában uralkodó Habsburg család, amely a német-római császári cím mellett a Spanyol trónt is birtokolta, hivatottnak érezte magát a régi hit megvédelmezésére. Ezért I. Ferdinánd testvérével, V. Károllyal egyetértésben csakhamar súlyos büntetést helyezett kilátásba az új tan bármely formában történő terjesztéséért. Mindössze néhány évvel a rend alapítása után behívta a jezsuitákat Bécsbe és Prágába és nekik adta a filozófiai és teológiai tanszékeket az ottani egyetemeken.
Minden törvényi szigorítás, és a jezsuitáknak az üldözés érdekében kifejtett buzgósága ellenére a gyakorlatban csak a legradikálisabb protestánsokat, az újrakeresztelőket üldözték következetesen. A lutheránus rendek korlátozott toleranciát élveztek, mert az osztrák Habsburgok a növekvő török veszély miatt rá voltak utalva a rendek támogatására a birodalom védelmében. A protestáns földesuraknak megengedték a reformált istentiszteletek tartását, amit többnyire a protestáns északról hozott lutheránus prédikátorok vezettek. A rendek ezekben az időkben protestáns iskolákat alapítottak, amelyek versenyre keltek a jezsuiták iskoláival.
Ez a fajta tolerancia jellemezte II. Miksa uralmát, aki a humanista hagyományt ápolta, és ezért udvarában szívesen látta azokat a férfiakat, akik hasonlóképpen gondolkoztak. 1571-ben kibocsátotta az Assekuration (Biztosítékok) elnevezésű rendeletét, amely jogot adott az uraknak és lovagoknak, hogy kastélyaikban és földbirtokukon istentiszteletet tartsanak az augsburgi hitvallás szerint, éspedig addig, amíg „az általános reformáció Isten akarata szerint a német nemzet vallását egyesíti”.
Ennek a toleráns korszaknak minden pozitív következménye ellenére még a 16. század vége előtt megkezdődött az osztrák Habsburgok összes országában a protestánsok üldözése és kiűzése. A tridenti zsinat nem hozta meg a humanisták által remélt kiegyezést az egyházak között, éppen ellenkezőleg: militáns protestáns-ellenességet eredményezett a katolikus egyházon belül. A katolikus uralkodók teljes erejük bevetésétől remélték elérni országaikban a hitbeli egyformaságot.
Ezt a mozgalmat a spanyol király vezette, aki szoros kapcsolatban állt a rokon osztrák uralkodókkal és Bajorország hercegével. Hogy akaratukat elérjék, II. Miksa fiát, Rudolfot Spanyolországban, Ferdinándot, Károly főherceg fiát pedig az ingolstadti egyetemen nevelték, amely akkor a jezsuiták közép-európai ellenreformációjának szellemi-ideológiai főhadiszállása volt.
II. Miksa halála (1576) után az osztrák területeken az egyházpolitika érezhetően megmerevedett. A hivatalokba például csak elkötelezett katolikusok kerülhettek. A protestáns prédikátorokat kiutasították a városokból, a protestáns iskolákat bezárták és nyomdáikat megsemmisítették. A protestánsüldözésben Ferdinánd főherceg volt a legkövetkezetesebb, hiszen az ingolstadti egyetemen magába szívta a jezsuita atyák tanítását. Ferdinánd ellenreformációja 1596-ban kezdődött. A protestáns prédikátorokat egész Ausztria területéről elűzték, a protestáns könyveket elégették, sőt még a protestáns temetőket is felszámolták. A katonaság bevetésével minden ellenállást megakadályoztak. Mindenütt katolikus prédikátorok prédikálták az anyaszentegyházhoz való visszatérést. A „nyakasokat”, akik erre nem voltak hajlandók, kivándorlásra kényszerítették, 15 évesnél fiatalabb gyermekeiket a legtöbb esetben katolikus családoknál kellett hagyniuk.
Az addig gyakorolt korlátozott türelem fontosságát a humanisták azért is hangsúlyozták, hogy minden erőt egyesíteni lehessen a fenyegető török veszély elhárítására. A protestáns-ellenes politika ugyanis lényegesen gyengítette az osztrák erőket, ami abban is megmutatkozott, hogy a Habsburg csapatok 1600-ban és 1601-ben sorozatos vereségeket szenvedtek a törökök elleni harcban.
A cseh protestáns rendek megfosztották uralmától II. Ferdinándot, és helyébe a kálvinista Pfalzi Frigyest választották királlyá. E rendi-protestáns mozgalmat a Bajorországból irányított Katolikus Liga verte le 1620-ban, a fehér-hegyi csatában. 1627-ben minden a protestánsoknak addig tett engedményt visszavontak, és mindenfajta protestáns megmozdulás büntetendő lett. Az arisztokratáknak is - akik addig előnyöket húztak a korlátozott toleranciából - nyilvánosan vissza kellett térniük a katolikus egyházhoz vagy pedig kivándorolniuk. A sok ezer ember, aki inkább a kivándorlást választotta, egy évet kapott, hogy birtokait eladja.
Hogy történhetett meg, hogy Ausztriában a protestantizmus ilyen vereséget szenvedett? Elsősorban annak a politikai passzivitásnak köszönhető ez, amelyet az Augsburgi hitvallás teológusai hirdettek. De 1620 katasztrófája ezzel nem magyarázható, hiszen Csehország és Ausztria rendjei a kálvinisták és más protestáns irányzatok vezetése alatt álltak, és teológusaik egészen a felkelésig aktív politikai ellenállásra buzdítottak az „istentelen” uralkodó ellen. De ezeknek a rendeknek a politikai ellenállása a protestáns városokkal és parasztokkal való együttműködésre való képtelenség miatt határozottan meggyengült. A parasztok harca a földesurak elnyomása ellen a döntő pillanatokban nem integrálódott a vallási harcban. A fellázadó protestáns földesurak és a felkelő protestáns parasztok között nem jött létre szolidaritás. 1626-ban volt az utolsó elkeseredett parasztlázadás Stephan Fadinger vezetése alatt Felső-Ausztriában, amikor az abszolutizmus és az ellenreformáció elleni mozgalom sorsa már régen eldőlt.
Egy évszázadnyi korlátozott tolerancia után olyan másfél évszázad következett, amelyet a nyíltan vállalt vallási intolerancia jellemzett. Az osztrák katolicizmus középpontjában Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának kultusza áll, amit az 1647-ben a bécsi Am Hof téren felállított, aranyozott Mária-oszlop szimbolizál. A szeplőtelen fogantatás tana lett a jezsuiták teológiájának fő pontja, amelyet iskoláikban és az egyetemeken tanítottak. Az ellenreformáció e teológusai szerint emiatt a külön tisztelet miatt Szűz Mária lett a Habsburgok szószólója a mennyekben, az osztrák seregek legfőbb „vezére”: Mária Viktória. Ezért olyan fontos nap a katolikus Ausztria számára december 8-a, az Immaculata ünnepe.
A Habsburgok buzgó udvari katolicizmusa mellett létrejött egy barokk népi vallásosság is. Miután a katolikus vallás katonailag és politikailag győzelemre jutott, az osztrák és cseh lakosság zöme elfogadta, sőt magáévá tette - beleértve türelmetlenségét az „eretnekekkel”, ami Ausztriában mindenekelőtt a lutheránusokat jelentette. Az ellenreformáció vallásgyakorlata hangsúlyt helyezett a külső ceremóniára, ami egy nagyon is evilági, színpompás és tömegeket mulattató népi kultúra alapja lett.
És mégis, a katolikus egyház győzelme és az uralkodó abszolutizmusa soha nem volt teljes, hiszen a 17. század végén a törököktől visszahódított magyar területeken ezt nem tudta keresztülvinni. Sőt, titokban, elszigetelt falvakban és völgyekben még az osztrák területeken és Csehországban is jórészt túlélte az üldözést a protestantizmus. Sokan becsempészett Bibliákkal és protestáns könyvekkel, a szomszédos területek protestáns istentiszteletein való részvétellel őrizték meg protestáns hitüket.
Amikor 1685-ben Franciaország elűzte a hugenottákat, önmagát gyengítette gazdaságilag, míg e menekültek befogadása azokat a protestáns országokat erősítette, amelyek nem ragaszkodtak a vallási kizárólagossághoz: főként Angliát, Hollandiát és Poroszországot. Figyelemre méltó, hogy éppen azok az államok tudtak vezető szerephez jutni Európa gazdasági életében, melyek bizonyos mértékig teret engedtek a vallási toleranciának. Ennek tudatában a korai felvilágosodás olyan kimagasló személyei, mint Pierre Bayle (1647-1706) és John Locke (1632- 1704), valamint a korai kameralisták a vallási toleranciáért szálltak síkra.
De a tolerancia felé vezető út hosszú és nehéz volt. A kameralisták gazdasági megfontolásból, Anglia és Németalföld virágzására hivatkozva 1700 óta követelték a vallási türelmet. A reformkatolikusok vitába szálltak a jezsuitákkal, és ellenezték a másképp hívők megbüntetését. A sziléziai háborúkban elért porosz sikerek nyíltabb fellépésre bátorították a hitüket addig titokban gyakorló protestánsokat.
VI. Károly és Mária Terézia alatt a helyzet csak kevéssé változott. Valószínűleg gazdasági okok miatt ez a két uralkodó már nem űzte el idegen államokba a protestánsokat, hanem Erdélybe kényszerítette őket, ahol a lutheránusok, kálvinisták, sőt unitáriusok (szentháromság-tagadók) is már a 16. század óta a katolikusokkal egyenlő jogokat élveztek.
Amikor Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben Morvaország bizonyos körzeteiben „vallási zavargások” törtek ki, és a nem katolikus közösségek követelték a hitüknek megfelelő istentisztelet jogát, Kaunitz kancellár és II. József - akit apja halála, 1765 óta csak társuralkodó volt - nem akartak beleegyezni a szokásos büntetésbe. De a fanatikus bécsi Migazzi érseknek nagyobb volt a befolyása, és még Mária Terézia uralkodásának utolsó hónapjaiban is az Erdélybe való átköltözésre kényszerítettek protestánsokat.
II. József 1781 októberében adta ki első rendeletét, amely kiterjesztette a vallási türelmet országai legnagyobb, nem katolikus felekezeteire, a lutheránusokra, a kálvinistákra és a görögkeletiekre. Osztrák uralkodóként II. József az uralkodó katolikus egyház hű és odaadó gyermeke volt, és ezt az elkötelezettségét nem is akarta megváltoztatni. A toleranciát azonban működő gyakorlattá kívánta tenni. A türelmi rendeletben világosan kifejezésre jutnak mind a reformkatolikusok érdekei, mind a gazdaságpolitikai érvek. József legalizálni akarta a protestáns vallásgyakorlatot, és segíteni kívánta a protestáns bevándorlást a birodalomba. A császár a zsidók irányában is érvényesíteni igyekezett a toleranciát, amit már az 1781 őszén kibocsátott leiratában is hangsúlyozott. Először is eltörölte a megalázó „testadót” (Leibmaut), jogot biztosított az iskolába járásra, különböző szakmák művelésére, gyárak alapítására - sőt bizonyos mértékig a törvény előtti egyenlőséget is biztosította számukra. Szándékában állt a zsidók „megjavítása”. Számára az volt a fontos, hogy „hasznossá legyenek az állam számára”. El akarta törölni a zsidók társadalmi elszigeteltségét úgy, hogy németesíteni akarta őket. Amikor a tartományi kormányok és az osztrák bürokrácia e javaslatok ellen foglaltak állást, és az összes addigi zsidóellenes előítéletet felhozták érvként, II. József kijelentette: a legkevésbé sem kívánja a zsidó nép terjeszkedését a korona országaiban, sem pedig a bebocsátását olyan helyekre, ahol eddig nem tűrték meg őket. II. József tehát nem törölte el a különböző helyi letelepedési korlátokat, így a zsidók teljes egyenjogúsítása akkor nem valósult meg.
1801 után a tolerancia és a kisebbségi jogok kiterjesztése attól függött, hogy az amerikai és a francia forradalmak hatása alatt Ausztriában is létrejött liberalizmus mennyire tudott érvényesülni.