Bárdos Róbert
Tea Mussolinivel

Manapság egyre több olyan filmalkotás születik, amely a második világháborús időszakot, a fasizmus korát igyekszik valamiképp bemutatni, feldolgozni - váltakozó sikerrel, többnyire mérsékelt felhajtással kísérve. Spielberg 7 Oscaros filmje, a Schindler listája, vagy az idén 3 Oscart elnyert Az élet szép című Roberto Benigni-féle film után itt egy újabb mozitörténet, Franco Zeffirelli önéletrajzi ihletésű alkotása, a Tea Mussolinivel.
A többnyire jó színészi alakításokkal dicsekedhető film az olasz fasizmus éveiben játszódik, egy idősebb angol hölgytársaság mindennapjait örökíti meg, akiket a művészet iránti vonzódásuk köt össze. 1935-öt írunk, amikor rend, fegyelem uralkodik az utcákon, és Mussolininek hála a vonatok sosem késnek. Az angolok szemében a Duce korrekt államférfi, amit mi sem támaszt alá jobban, mint az a képsor, amikor a randalírozó gyerekeket rendre utasító feketeinges fiatalok átkísérik az utcán a hölgyeket.
Azonban csak néhány hónapnak kell eltelnie a firenzei zavargásokig, a Ducét éltető tömeg randalírozásáig. Sajnos rövid életűnek bizonyul a Duce ígérete, miszerint az angol hölgytársaságnak nem kell félnie, ők sosem lesznek idegenek - a négy évvel később kitörő háború idején már „külföldi ellenségeknek” bélyegzik az angol társaságot. A komikus jelenetekkel tarkított filmből különben megtudhatjuk, hogy nem illik kopogás nélkül belépnie az internáló tisztnek, s ha már megtette, illik jó éjszakát kívánni. (A „diktátorok korát” is túl lehet élni az emberi értékek - és az angol hidegvér - megőrzésével.)
Nem véletlenül adódik a párhuzam Benigni Az élet szép című filmjével: itt is az olaszországi fasizmus kora látható, némi humorral fűszerezve a túlélés érdekében. Azonban a hasonlóság ellenére nagy a különbség is, hiszen Benigni filmje kétségtelenül kissé sterilizálja, azaz fogyaszthatóvá teszi a rémtetteket, és sokan vádolták őt azzal, hogy amerikanizált, „kassza-orientált” vígjátékot csinált a vészkorszak témájából. A „Tea Mussolinivel” minden komikumával együtt európaibb, realistább stílusú alkotás, amiben nem kis szerepet játszik a visszaemlékezés motívuma. Leszámítva Zeffirelli megszokott szentimentalizmusát, a film érzékletesen eleveníti föl az adott korszak életérzését, az átlagember értetlenségét, rácsodálkozását a körülötte viharos gyorsasággal zajló eseményekre - s ezt az érzékletességet, ha lehet, még inkább fokozza egyrészt az angolok jellegzetes reagálási módja, másrészt az a tény, hogy a rendező mindezt egy gyermek, Luca szemszögéből láttatja. Zeffirelli saját akkori élményeit hitelesen vitte filmvászonra: az angol nevelőnő által istápolt fiúgyermek, a művészet-szeretet, a háborúélmény mind-mind a valóságon alapszik, s a film ettől válhat érdekessé azok számára is, akik egyébként nem különösebben rajonganak a rendezőért.