Hechs László, Jeruzsálem
Új menetrend a Közel-Keleten

Izraelben az őszi ünnepek közepette is változatlan hevességgel zajlanak a politikai viták. A Sharm-egyezménnyel véget ér az oslói megállapodások átmeneti időszaka. Az Elvi Nyilatkozat washingtoni aláírásának hatodik évfordulóján Dávid Lévi, a franciabarátnak tartott izraeli külügyminiszter, és Abu Mazen „trónörökös”, Arafat kijelölt utódja ünnepélyesen megnyitotta a végső rendezésről szóló tárgyalásokat. Volt már hasonló jelenet: három éve már Simon Peresz és Abu Mazen is megtette az első kapavágást. Az újbóli próbálkozás kapcsán ismét felmerült: megoldhatók-e egy év alatt olyan kényes kérdések, mint Jeruzsálem státusa vagy a végleges határok kérdése? Egyre szélesebb körben gondolják úgy Izraelben, hogy a palesztinok jogos igénye az állami létre könnyebben és gyorsabban lenne teljesíthető, amennyiben különválasztanák azt a legnagyobb konfliktusforrást jelentő kérdések körüli vitáktól.

Ehud Barak és Jasszer Arafat kézfogása. A rövidebb végén fogják meg a problémákat     Fotó: Hetek archív

Az oslói egyezmény szerint a megbeszéléseknek már 1995 szeptemberében meg kellett volna kezdődniük. Ezt Peresz, majd Netanjahu több ízben is szorgalmazta, ám a palesztinok mindannyiszor visszautasították. Eközben Arafat azzal fenyegetőzött, hogy egyoldalúan kikiáltja a palesztin államot Jeruzsálem fővárossal.
A Sinai-félszigeten fekvő Sharm el-Seikben szeptember 4-én aláírt jegyzőkönyv az utolsó időközi egyezmény, amely újra meghatározza a Wye-folyó mentén 1998 decemberében megkötött megállapodás végrehajtásának menetrendjét, és határidőt szab a végső megállapodás elérésére. Ehud Barak szerint a Sharm-memorandum előnye, hogy a kivonulás harmadik - eddigi legnagyobb méretű - ütemét eltolja három hónappal, de a végső rendezésről szóló tárgyalásokat már szeptember 13-án elindította. Az eredeti megállapodás szerinti 750 bebörtönzött helyett Izrael mindössze 350-et enged szabadon, ami lehetővé teszi, hogy a legsúlyosabb bűnök elkövetői továbbra is izraeli börtönökben maradjanak.
Arafat számára viszont pozitívum, hogy a gázai kikötő építése azonnal kezdetét veszi, és - a biztonsági kérdések rendezését követően - azonnal megnyílik két „biztos átjáró”, egy északi és egy déli a Gázai övezet és a Nyugati Part között, még mielőtt a palesztinok teljesítenék a Wye-egyezményben magukra vállalt biztonsági kötelezettségeket.
A Sharm-memorandum szerint 2000 februárjára meg kell állapodniuk egy elvi keretegyezményben, szeptember 13-ára pedig le kell zárniuk az egész konfliktust. Vajon a megadott határidőn belül eljutnak-e a felek a végső rendezéshez? Mi az álláspontjuk a végső rendezésben? Áthidalhatók-e a különbségek? Az újonnan kialakított bizalmi viszony elég tartós-e ehhez? Az 1993. szeptember 13-án aláírt Elvi Nyilatkozatban a felek kölcsönös politikai elismerésben részesítették egymást, kötelezték magukat, hogy vitájukat kizárólag tárgyalásos úton rendezik. A folyamatot egy ideiglenes és egy záró szakaszra osztották fel. Az időközi egyezményekben Izrael átadta a Palesztin Autonómiának a Gázai övezetet, Júdea és Szamaria sűrűn lakott palesztin régióit, a nagyobb városokat és környéküket. Ha a Sharm-egyezményt maradéktalanul végrehajtják, akkor a Palesztin Autonómia a Nyugati Part 41 százaléknyi területét birtokolja majd.
Izrael megtartotta az ellenőrzést valamennyi zsidó településen, a stratégiai fontosságú helyeken mind katonailag, mind pedig a víz feletti ellenőrzés szempontjából. Így Izrael ellenőrzi a magaslatokat, a vízforrásokat és a határokat. A palesztinok történelmük során első ízben megválaszthatták 81
tagú törvényhozási testületüket, megnyílt a gázai nemzetközi repülőtér, és megkezdték a tengeri kikötő építését is. A Palesztin Hatóságnak saját himnusza és zászlaja van, és - az Elvi Nyilatkozat megsértésével - nagykövetségeket tart fenn a világ számos országában. Hivatalos útlevelet ad ki, és bélyegeket nyomtathat.
Számos problémát azonban az egyezmények a végső rendezés hatáskörébe utaltak. Olyan súlyos kérdések, mint a palesztin autonómia státusa, a határok kérdése, Jeruzsálem, a menekültek, a víz feletti rendelkezés, a zsidó települések ügye most - a végső rendezés keretében - kerülnek napirendre. Nem véletlenül. Az egyezmény „mérnökei”, Jossi Beilin és Abu Mazen nem akarták megterhelni ezekkel a problémákkal a tárgyalások korai szakaszát, és arra számítottak, hogy a folyamat záró szakaszára a két nép között megerősödött bizalom megkönnyítheti a jelentős nézetkülönbségek áthidalását.

Állami léthez való jog

Az Elvi Nyilatkozatban a felek a rendezés alapjául az ENSZ Biztonsági Ta- nácsának határozatait jelölték meg, amelyek előírják, hogy a felek vitájukat tárgyalásos úton rendezzék két alapelv egyidejű alkalmazásával. Az első annak az elve, hogy Izrael ürítse ki az általa 1967-ben elfoglalt területeket. A másik azt az elvet foglalja magában, hogy „minden államnak joga van a békés és biztonságos határok között való létezésre”.
Bár a felek megegyeztek abban, hogy elismerik e határozatokat mint a megállapodás alapját, az értelmezésben jelentős nézetkülönbségek vannak. A palesztinok szerint Izrael köteles kivonulni valamennyi 1967-ben elfoglalt területéről. Ennek fejében a palesztinok garantálják Izrael jogát a békés és biztonságos határokra. A létesített zsidó települések - beleértve Kelet-Jeruzsálemet - palesztin értelmezés szerint törvénytelenek, mert az Izrael által megszállt területeken épülnek. Ezt a felfogást támogatja az Európai Unió, a nemzetközi közösség és - bizonyos megszorításokkal - maga az Egyesült Államok is.
Egyes izraeli vélemények szerint azonban a megközelítés figyelmen kívül hagyja, hogy a feleknek maguknak kell tárgyalásos úton megszabni, mi az a határ, amely még kielégíti a „béke” és „biztonság” kritériumát, és hogy az alapelveket nem lehet egymástól mechanikusan elszakítani és külön-külön alkalmazni. A „területeket békéért” alapelvet, amely a palesztin és a nemzetközi álláspontot tükrözi, nem tartalmazzák az oslói megállapodások. Izrael szerint a határokat úgy kell kialakítani, hogy az a béke alapjait vesse meg, és ne legyen kiindulópontja egy újabb háborúnak.
Izrael nem tekinti az 1967-ben elfoglalt részeket „megszállt területnek”, így a zsidó települések sem tekinthetők jogellenesnek. Álláspontjuk szerint Jordánia és Egyiptom ugyanis nem volt jogos tulajdonosa ennek a földnek, a palesztin állam mint jogelőd pedig sohasem létezett. E térségre egyedül Izraelnek van jogcíme, mert a Népszövetség 1924-ben úgy határozott, hogy e területen zsidó nemzeti államot hoz létre. Ezen felül Izrael 1967-ben jogos védelemként foglalta el e területeket, mert Egyiptom, Jordánia és Szíria agressziót követett el Izraellel szemben.
Az értelmezési különbségek eltérő álláspontokban öltenek testet mindkét fél részéről. A különbségek jelentősek, az egyéves időszak pedig a megoldandó kérdések listájához képest ismét nagyon rövidnek tűnik.

Palesztin államiság

A PFSZ és Arafat nem hajlandó beérni kevesebbel, mint egy önálló állammal, amely szuverenitásának minden kellékével bír. Így ellenőrzi határait, kizárólagos módon birtokolja légterét, tengerpartját és a föld méhének kincseit a nemzetközi jog szerint. Külső védelmét saját, jól felszerelt hadserege révén biztosítja; szabadon, tetszése szerint köthet katonai szövetséget más arab államokkal; és külkapcsolatait is önállóan irányítja. Saját maga dönti el, ki kaphat állampolgárságot, és ki nem. Így a menekültek visszatérésében is kizárólagos jogkörrel határoz. Ha Izrael ebbe nem egyezik bele, akkor az egyéves periódus lejártakor egyoldalúan kikiáltják államukat.
Izrael álláspontja szerint a palesztin alakulat meghaladja az autonómia, de nem éri el a szuverén állam fogalmát. Az izraeli elképzelések szerint korlátozott jogkörökkel rendelkezik majd. Nem rendelkezhet hadsereggel, nem köthet katonai szövetséget, és nem dönthet kizárólagos jelleggel arról, hogy ki telepedhet le területére, mert az súlyosan veszélyeztetné Izrael biztonságát. A menekültek ügyében így kizárólag Izraellel egyetértésben dönthet. Nem rendelkezik majd a légtérrel és a föld méhének kincseivel. A légtér önálló használata alapvetően veszélyeztetné az izraeli polgári légiközlekedést, a katonai légi tevékenység pedig egész Izrael biztonságát. Ami pedig a „föld méhének kincseit” illeti, Izraelben emlékeztetnek arra, hogy a vízforrások az autonóm területekről származnak, így azok átengedése a palesztinoknak súlyosan sértené Izrael vízellátását.

A határok

A palesztin álláspont szerint a létrejövő állam területének fel kell ölelnie az Izrael által 1967 júniusában elfoglalt területek egészét, beleértve Kelet-Jeruzsálemet is. Ebből következik, hogy a területen fekvő zsidó településeket - elhelyezkedésükre és nagyságukra való tekintet nélkül - le kell bontani. Létrehozásuk - a palesztin és a nemzetközi közösség szerint - jogellenes, mert a genfi konvenció értelmében a „megszállt” területek népességének összetételét a „megszálló hatalom” nem változtathatja meg. Palesztina állama így határos lesz Jordániával és Egyiptommal.
Izrael szerint e területek nem tartoznak a genfi konvenció illetékességi körébe, nem tekinthetők megszálltaknak. A legkedvezőtlenebb esetben is jogos védelemben elfoglaltaknak tekinthetők, amelyeket csak annyira, és csak abban az esetben kell kiüríteni, ha az nem sérti a kiürítő állam békéjét és biztonságát. Így a palesztinoknak nem lesz közös határuk Jordániával és Egyiptommal, mert Izrael őrzi majd mindkét határvonalat. A Jordán völgye ugyanis - az elképzelés szerint - izraeli fennhatóság alatt marad. Ha Izrael átadná e helyeket, akkor megindulna egy olyan ellenséges beáramlás emberben és fegyverben egyaránt, amely alapvetően sértené a zsidó állam biztonságát. A zsidó települések többségét jól védhető tömbökben a Barak kormány meg kívánja tartani. Csak a csekély lélekszámú és magányosan álló falvak esetleges kiürítését tartja elfogadhatónak. E kis falvakat áttelepítenék a nagyobb zsidó települések közelébe, így azok, bár áthelyezve, de szintén a területeken maradnának. A tengeri határ - egy csekélyebb sávot leszámítva - az izraeli haditengerészet ellenőrzése alatt marad.

Jeruzsálem

A palesztin álláspont szerint Kelet-Jeruzsálem része az Izrael által 1967-ben elfoglalt területnek, így megszálltnak minősül, s azt a 242. számú határozat értelmében a zsidó államnak ki kell ürítenie, hogy helyet adjon a palesztin állam eljövendő fővárosának. Ez a rész magában foglalná az Óvárost a Templom-heggyel, a Siratófallal és a zsidó negyeddel. A palesztinoknak a nyugati részben is vannak követeléseik.
A város különös jelentőséggel bír számukra, mivel az az iszlám hit szerint szent. Mohamed próféta egy éjszaka szárnyas lován Mekkából Jeruzsálembe repült, hogy a szent szikláról emelkedjék a mennybe. A Templom-hegyen találhatók a szent mecsetek, az Al-Aksza- és a Szikla-mecset. A Salamon istállójába és az Al-Aksza alagsorába épített új mecsetek muszlim zarándokhelyek, amelyekről a palesztin állam nem mondhat le. Ez adná a rangját a muszlim és az arab világban. Az ENSZ nem kötelező politikai határozatai is megerősítik a palesztin álláspontot. A nemzetközi szervezet, miközben elismeri a palesztinok jogait a városra, Jeruzsálemet nem fogadja el a zsidó állam fővárosának.
Az izraeli álláspont a keleti résszel újraegyesített Jeruzsálemet a zsidó állam és nép örökös fővárosának tekinti. Nem hajlandó megosztani, és semmiféle palesztin igényt nem ismer el a városra. Jeruzsálem sosem szolgált arab állam fővárosául, és nem számít megszálltnak sem, mert területe nem tartozott soha más államhoz. Az ókorban Izrael székhelye volt Dávid óta, a Népszövetség határozata szerint pedig a leendő zsidó nemzeti állam fővárosa. A zsidónegyed, a Siratófal és a Templom-hegy a zsidó vallás semmivel sem helyettesíthető szentsége, a diaszpóra zsidóságának vallási és szellemi központja. Kompromisszumként Izrael hajlandó lenne elfogadni, hogy a palesztin székhely Abu Disben legyen, amely a jordán megszállás alatt Jeruzsálem külvárosa volt. Itt építették meg a leendő palesztin parlament épületét is. A terv része, hogy szabad átjárást biztosítanának a Templom-hegyi mecsetekbe. Ezt a javaslatot a palesztinok egyelőre határozottan elutasították. Izraelben emlékeztetnek arra, hogy a város jordán megszállása idején a zsidó Óvárost a benne lévő ősi zsinagógákkal a földdel tették egyenlővé, a Siratófalat arab házak népesítették be, és az Olajfák hegye ősi temetőjének sírköveit építkezésre használták. Zsidók nem léphettek be a Szent Városba, és keresztény zarándokok is csak évente egyszer.

Menekültek

A palesztinok azt követelik, hogy a háborúkban elmenekültek visszatérhessenek szülőföldjükre, Izraelbe és a palesztin területre. Ez a „visszatérés joga”, amelyet több ENSZ közgyűlési határozat is jelentős támogatásban részesített. Aki nem kíván ezzel élni, azt kártérítés illesse meg. Bármilyen megállapodás is születik a két fél között, a Palesztin Hatóság népszavazást ír ki, amelyen részt vesznek nemcsak a Gázai övezetben és a Nyugati Parton, hanem a különböző országokban szétszórva élők is. A visszatérés jogának követelése része annak a népességháborúnak, amelyet a PFSZ 1987-ben az Intifádával együtt indított. Ma a Gázai övezet és a Nyugati Part lakosságának növekedési rátája legkevesebb kétszerese a zsidókénak. Ez azt jelenti, hogy egy kétmilliós bevándorlással az arab népesség, beleértve az izraeli arabok számát, felülmúlná a zsidókét.
Az izraeli kormányülésen kedden Ehud Barak egyértelműen kijelentette, hogy az 1948-as háború menekültjei nem térhetnek vissza Izraelbe. A palesztin területre való visszatérés tárgyalási téma lehet. Azonban nemcsak palesztin menekültkérdés létezik, hanem zsidó menekültkérdés is. Az arab országok elűzték zsidó lakosaikat, akikből több mint félmillióan érkeztek Izraelbe, s akik semmiféle kártérítésben nem részesültek. A menekültekért való felelősség java része az arab államokat terheli, mert a menekülthullám agresszív hódító háborújuk következménye. Szemben az izraeli állammal, amely letelepítette az otthonukból elűzötteket, az arab országok a palesztin otthontalanokat táborokba zárták, hogy túszul használják fel őket az Izraellel folytatott háborújukban.
Az álláspontok közötti különbség igen nagy. Az idő kevés, de ha a bizalmi viszony megerősödik a két fél között, akkor talán nem lehetetlen. De vajon megvan-e? A Sharm-jegyzőkönyv aláírása elegendő bizalmi tőkét halmozott fel e súlyos kérdések rendezésére? Sajnálatos módon erre nemmel kell felelnünk. A két fél viszonyában még most is alapvető az egymással szembeni bizalmatlanság. Az arab zsidóellenesség a vallásos antijudaizmusból és a politikai anticionizmusból fakad. A palesztinok, hogy magyarázatot találjanak sorozatos vereségeikre, kidolgozták Izrael és a zsidók fantomképét: a zsidók „disznók és kutyák ivadékai” (Hamasz Charter); meghamisították az isteni kinyilatkoztatást; „lopnak, csalnak és rabolnak”; hazudnak, hogy jobb színben tüntessék fel magukat, vagy hogy előnyöket nyerjenek általa; összeesküdtek az imperialistákkal az arab nép ellen. A legaggasztóbb azonban, hogy iskolai tankönyveik tele vannak antiszemita megjegyzésekkel. Az új nemzedékeket a létező békefolyamat ellenére Izrael és a zsidó nép gyűlöletére nevelik. A zsidó különben sem nép, hanem csak vallás, de mint vallás hazugságon alapul - állítják.
Izraeli oldalról sincs bizalom az arabok irányában. Különböző körökben folytatott megbeszéléseimből kitűnt, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy a palesztinokban nem lehet megbízni - még a munkapárti politikusok is. A különbség annyi, hogy a baloldaliak leértékelik az ebből eredő veszélyeket, vagy pedig azt hangsúlyozzák, hogy fontos a palesztin állam megalakítása, mert ha történik valami, van címzett. Amíg nincs államuk, addig nemzetközi jogilag nem vonhatók felelősségre. Ez persze naivitás, mert ha most nem lehet elérni, hogy felelősek legyenek a cselekedeteikért, akkor az államalapítás után sem lesz erre semmi esély. Jellemző, hogy még maga Ehud Barak is a két nép totális és fizikai elválasztásában látja a béke megvalósíthatóságát. „Mi itt, ők ott.” Ez nem a bizalom jele. Vajon miért van ez így?
Az alapvető bizalmatlanság abból fakad, hogy a palesztinok mind a mai napig nem teljesítették az általuk vállalt kötelezettségek java részét. Így valószínű, hogy az ezután megkötött egyezményeket sem tartják majd be. Erre a legjobb példa a palesztin alapokmány, amelyet ötszöri egymást követő kötelezetségvállalás ellenére sem módosítottak jogilag megfelelő eljárásban.
Izrael számára egy végső megállapodásnak csak abban az esetben van értelme, ha azzal le lehetne zárni a palesztin követelések sorát. Az alapokmány, amely célul tűzi ki egész Palesztina felszabadítását, és nem ismeri el Izrael Államot, még most is hatályban van. Mi a biztosíték, hogy a végső rendezés után nem követelnek majd újabb és újabb területeket? Mi a biztosíték arra, hogy az Izraelben élő palesztinok - Arafaték közreműködésével - nem válnak ellenségessé, amire már most is mutatnak jelek? Mi történik, ha a felek nem képesek a végső rendezésben megállapodni? Mi történik, ha igen? Megannyi kérdés, amelyre ma még nem tudjuk a válaszokat. Egy év múlva bizonyára okosabbak leszünk.