Hetek - III. évfolyam, 38. szám, 1999. szeptember 25

Még a kolozsvári polgármester, Gheorghe Funar közismert személyiségvonásai mellett is különös jelenség, hogy egy a diplomáciában szokásos váltás mekkora vihart kavar Romániában. Távozott Magyarország eddigi kolozsvári főkonzulja, Bitay Károly, helyét Alföldi László vette át. A város fura ura pedig azért tudott olyan hatalmas ügyet kreálni a képviselet élén történt változásból, mert a diplomácia hűvös szerkezete ellenére ez az intézmény mégiscsak különleges.

Kolozsvár egyfelől - és számunkra nyilvánvalóan - az erdélyi magyarság egyik legfontosabb városa, politikai és kulturális centruma. Amit Magyarországon talán kevesen tudnak az az, hogy Kolozsvár a románság számára hasonlóan fontos város. Egyik szimbóluma annak, hogy Erdély román. Kolozsvár volt a helyszíne az elmúlt évtizedek egyik legintenzívebb betelepítési mozgalmának, sok tízezer embert hoztak a Kárpátokon túli területekről, óriási lakótelepeket emeltek számukra, grandiózus gyárakban kaphattak munkát. A hetvenes években - ismétlem nagyon is tudatos politika következményeként - Kolozsvár gyakorlatilag elrománosodott. Jelenleg is a lakosságnak alig egynegyede magyar, és az 1992-ben hatalomra került városvezető egyik legfontosabb tevékenysége, hogy visszamenőleg is felszámolja a város magyar eredetét. Ennek okán került új emléktábla a Mátyás-ház falára, amelynek mondandója, hogy nagy királyunk román volt, és ennek jele a Mátyás-szobor körüli román zászlóerdő. Ezt szimbolizálják a Funar által felállíttatott emlékművek, szobrok városszerte. Ezért kellett szinte minden utcanevet megváltoztatni, és ugyanennek a koherens gondolkodásnak az eredménye, hogy még a főtér padjai is román nemzeti színeket kaptak. Az, ha ebben a városban a magyar állam bármiféle módon is képviselteti magát, például hogy a főtér egyik épületének homlokzatán piros-fehér-zöld a zászló és nem piros-sárga-kék, nehezen elviselhető tényező, állandó frusztrációs ok Funar és köre számára.
Ceausescu számára is tulajdonképpen természetes volt, és az akkori magyar diplomatákat sem lepte meg igazán, hogy amikor a diktátor igazán durva magyarellenes lépésre szánta el magát, amikor nyilvánvalóvá akarta tenni a román-magyar viszonyok teljes elhidegülését, akkor ezt a képviseletet záratta be. 1988-ban mélyponton volt a két ország kapcsolata. Ennek fő oka az volt, hogy Magyarországon már eléggé felpuhult a diktatúra ahhoz, hogy megengedje a tiltakozást a romániai diktatúra ellen. Érdekes eleme volt ennek a magyarországi tiltakozásnak, hogy nem egyszerűen a romániai magyarok érdekében, hanem általában a lidérces romániai világ, az ottani totális elnyomás ellen indult, hiszen a falurombolás, amely miatt vagy százezer ember ment ki 1988 május 27-én a Hősök terére, nem csak a magyar településeket fenyegette. Akik ott voltak ezen a tüntetésen, jól tudják, már több helyen elmondták, leírták, hogy a tiltakozás tárgya maga a diktatúra, amely Romániában egyaránt sújt románt, magyart és németet. A tömegtüntetés, amelynek résztvevői a román követség elé is felvonultak, végtelenül felingerelte Ceausescut. A válaszlépés tehát nem maradt el, de érdekesmód az intézkedés kissé hiányos. A magyar nagykövetet a román külügyminiszter arról tájékoztatta, hogy a képviseletet két napon belül be kell zárni, az ott dolgozóknak el kell hagyniuk az országot. Azonban nem történt meg az ilyen esetekben szokásos diplomáciai gesztus, a diplomaták nemkívánatos személlyé nyilvánítása és formális kiutasítása az országból. Ennek feltehetően az lehetett az oka, hogy ha a román külügyminisztérium ezt is megteszi, akkor ezt már meg kellett volna részletesen indokolnia, magyaráznia a világ közvéleménye, és nem utolsósorban az akkor Bukarestben dolgozó diplomáciai testület előtt.
Amikor tehát bekövetkezett a 89-es decemberi fordulat, az egykori képviselet egyik diplomatája minden gond nélkül visszatérhetett Romániába. Alföldi László, aki az egykori konzulátus második embere volt, 1990 után hamarosan a bukaresti nagykövetség második embere lett. Mivel nem volt korábban persona non grata, azoknak a politikusoknak sem volt kifogásuk ellene, akik akkor fontos vezető pozícióban voltak, most pedig ellenzékiekként nagy komolyan mondogatják, hogy milyen súlyos dolog, ha egy kiutasított diplomatát akkreditál a bukaresti külügyminisztérium. Két nevet érdemes kiemelni: amikor Ion Iliescu frissen megválasztott államfőként fogadta a diplomáciai testületek szokásos gratulációit, a magyar nagykövetséget Alföldi László első titkár képviselte; Teodor Melescanu pedig, aki most egy az Iliescuéktól levált kisebb ellenzéki erő vezetője, külügyminiszterként vett részt számos olyan tárgyaláson, például az alapszerződés előkészítésekor, vagy egyszerűen olyan partikon, ahol megint csak az eltéveszthetetlen külsejű, egyébként mindenki által roppant rokonszenvesnek tartott, magas, szakállas, halk szavú diplomata képviselte Budapestet.
A magyar-román államközi kapcsolatok valóban jelentős pillanata volt, amikor a Ceausescu által bezáratott képviselet 1997-ben újra megnyílhatott. Kellett hozzá egy újabb fordulat Romániában: Ceausescu bukása ehhez nem volt elég, Iliescuéknak is távozniuk kellett a kormányzásból, csak így válhatott lehetségessé, hogy a 96-ban győztes romániai koalíció, amelynek az RMDSZ is részese, egyáltalán elképzelhetőnek tartsa a kolozsvári főkonzulátust. És kellett hozzá egy különlegesen európai személyiségű külügyminiszter, aki olykor saját kormánya más tagjaival ellentétben is világosan látta, hogy Románia számára a jövő a Magyarországgal, sőt a magyarokkal való kapcsolat javítása, hogy az évszázados gyűlölködés nemcsak hogy atavisztikus, de határozottan gátolja a mai Románia integrációs törekvéseit. Nyilván ennek a felismerésnek volt jele, hogy Adrian Severin első külügyminiszteri útja Budapestre vezetett. Ennek a háromnapos útnak volt egyik eredménye, hogy a magyar és a román fél megállapodott a konzulátus újranyitásában.
Ezek után pedig a főkonzulátus volt az a legelső ügy - megelőzve az olyan fontos témákat mint a magyar egyetem vagy a magyarok kárpótlása -, amely a 96 őszén hatalomra került új vezetés „magyar politikáját” először megzavarta. Egy bukaresti lap tette azt a „szenzációs” felfedezést, hogy a kolozsvári főkonzulátust annak idején azért kellett bezáratni, mert Budapest konzulátus címen valóságos kémközpontot tartott fenn. Elmondta pedig mindezt a lapban a Ceausescu-féle Securitate egy volt magas rangú tisztje, és ez a vallomás indította el az első kampányt, amely a magyarokkal kapcsolatban tűz alá vette az új bukaresti vezetés politikáját. Severin ellen tudott állni a nyomásnak, és 1997-ben akkori kollégájával Kovács Lászlóval együtt megnyitotta a képviseletet. Funar pedig - emlékezhetünk mindannyian - lelopatta a zászlót az épületről.
Ezzel a gesztusával a polgármester gyakorlatilag törvényen kívül helyezte magát annak ellenére, hogy a román hivatalos szervek nem mertek igazi eljárást indítani ellene, mint ahogy sok más durva provokációt is büntetlenül túlélhetett. Más oldalról viszont valóban igen komoly veszély fenyegeti. Történt, hogy egy részvénytársaság, amellyel szemben a polgármesteri hivatal Funar személyes közreműködésével valóban törvénytelenül járt el, kivételesen nem hagyta magát, és büntetőeljárást indított. Olyan ügyről van szó, amelynek keretében a város ura hivatali hatalmával való visszaéléssel és egyéb köztörvényes bűnökkel vádolható. Noha a polgármester minden eszközzel megpróbálta késleltetni az eljárást, a folyamat kritikus szakaszához érkezett: már csak egy-két embert kell kihallgatni, illetve magát a polgármestert is, és ha minden egybevág, Gheorghe Funar vád alá helyezhető, mi több, le is tartóztatható.
Ebben a helyzetben a polgármester számára kapóra jött a csere a magyar képviselet élén. Nemcsak hogy ismét vele lehet tele a román sajtó, nemcsak hogy ismét szolidárisak vele a magyarellenes politikai erők, de elterelheti a figyelmet arról a kellemetlen tényről, hogy köztörvényes bűnözőként letartóztatás fenyegeti. Sőt, megvan az esélye, hogy ha az ügyészség épp most adja ki ellene az őrizetbe vételi parancsot, azt az ország színe előtt pillanatok alatt átfordíthatja a maga javára. Hiszen, ha most bilincselik meg, akkor azt a magyarokkal kollaboráló hatalom nyilván nemzeti politikája miatt teszi vele, tehát méltán ünnepli majd hősként egész Románia. Ennyit megér még a legostobább, legnevetségesebb provokáció is. Ha másként nem megy, úgy is ébren lehet tartani ezt a harci állapotot, hogy a polgármesteri hivatal kiadja az utasítást a sintértelepnek: fessenek nemzeti színekre befogott kóbor kutyákat. Egyébként innentől kezdve a polgármesteri gesztusrendszer kissé zavaros, mert az első parancsban az szerepel: kutyák magyar nemzeti színeket kapjanak, és így zavarják el a kémkedéssel vádolt főkonzult, egy nappal később viszont már arról volt szó, hogy román nemzeti színekben pompázó ebek kényszerítsék Alföldit meghátrálásra.
Mindeközben a képviselet a lehető legtermészetesebben végzi munkáját. Mivel nem kapta vissza eredeti épületét, kissé helyszűkében vannak a munkatársak. A konzuli ügyek intézésére, a vízumra vagy áttelepedési engedélyre várakozók kénytelenek a lépcsőházban álldogálni, amíg beengedik őket. Maga a főkonzul első kolozsvári munkanapján tartott egy sajtótájékoztatót, amelyen a román újságíró kollégák úgy faggatták, mint ügyészek a vádlottat, vagy még inkább mint rendőrök a gyanúsítottat, de Alföldi továbbra is csendesen, higgadtan, rezzenéstelen arccal és kissé melankolikusan magyarázta nekik, hogy nem kém, és nem persona non grata. Az az újságírókat - mint a később megjelent cikkekből kiderült - nem nagyon érdekelte, hogy Alföldi szerint a magyar-román kapcsolatok nagyon ígéretesek, hogy a Funar-féle gesztusok elsősorban magának Romániának ártanak, és feltehetően az sem kerül a címoldalra majd, hogy az új képviseletvezető már szorgosan szervezi a két ország közti megbékélés újabb eseményét, azt, hogy a román és a magyar miniszterelnök október 6-án együtt koszorúz Aradon. Igaz, a kolozsvári polgármesternek azért ehhez is van megjegyzése, hiszen ő úgy tudja, hogy a 13 vértanú semmi mással nem foglalkozott mint románok gyilkolásával a szabadságharcban.