Kánai András
Aki eszperantóul gondolkodik

Manapság rendkívül sokakat foglalkoztat a kétezredik év. Akadnak aztán olyanok is, akik a már régebb óta meglévő kérdésekre, például a nemzetek közötti egyszerűbb kommunikációra keresnek megoldást. Beszélgetésünk egy olyan emberrel készült, aki úgy véli, hogy már megtalálta a közös nyelvet. Ő Ertl István, az Esperanto című, Hollandiában készülő folyóirat főszerkesztője.

Ertl István végzettsége szerint bölcsész: francia, latin és eszperantó szakos diplomával rendelkezik. A fiatalember néhány év könyvkiadói gyakorlat után 1991-ben, sikeres pályázat eredményeként került az Eszperantó Világszövetség hivatalos lapja, a hollandiai Esperanto című havilap élére.
Amikor arról kérdezem, milyen körülmények játszottak közre az eszperantó kialakulásában, elsőként a nyelv kezdeményezőjét, kitalálóját, L. L. Zamenhofot említi meg. A későbbi kutatások szerint Zamenhof, aki egy soknemzetiségű, a cári Oroszországhoz tartozó lengyel város, Bialystok szülötte , az első cionisták egyikeként olyan közös nyelvet szeretett volna létrehozni, amelyet a majdani közös hazában élő, soknyelvű zsidó közösség minden tagja egyfajta közös nyelvként használna. Nos, nem rajta múlt, hogy nem így történt. Az 1887-ben megjelent első eszperantó nyelvkönyv fogadtatása arra ösztönözte Zamenhofot, hogy a nyelvet szélesebb körben elterjessze, miután - nem kis adag romantikával - úgy gondolta, a közös nyelv az emberiség jobbulását fogja elősegíteni. A dolog érdekessége, hogy egy hivatása szerint nem nyelvész (Zamenhof szemorvos volt), diákként egy olyan nyelvet talált ki, amely a mai napig működik.
Az írott formájában latin és germán szavakra épülő, kiejtésében olaszos és néhol szlávos hangzású nyelvnek 1887 óta változatlan a nyelvtani rendszere: az igen egyszerű szisztéma a szó- és mondatképzés rendkívül nagy számú variációját teszi lehetővé. Az eszperantó, a létező nyelvek mintegy „prototípusaként” igen plasztikus nyelv, s mint ilyen, élő társaihoz képest meglepően eredetien tolmácsolja a legkülönbözőbb kultúrák képviselőinek gondolatait: ez különösen a műfordítások területén érzékelhető.
Hányan is beszélnek ma eszperantóul? Ertl az eszperantó szervezetek taglétszámát, az eladott könyvek és újságok példányszámát alapul véve 500 ezer és 2 millió közé teszi ezt a számot. Az eszperantó helyzete Európában (régebben Közép-Európában) a relatíve legjobb, habár az utóbbi években jelentősen nőtt a nem európai eszperantisták száma: főként Vietnamban, Indiában, Brazíliában, Japánban és Kínában. (Magyarország nem ismeretlen a külföldi eszperantisták között: az eszperantó irodalom egyik mindmáig legnagyobb hatású literátora Kalocsay Kálmán volt, míg a hazánkban működő, egyetemi diplomát adó eszperantó szak a maga nemében egyedülálló a világon.)
A legelső elképzelésekkel és vágyakkal szemben az eszperantó nem robbanásszerűen terjed, hanem lassan, de fokozatosan. Ebben szerepet játszik egyrészt az, hogy a vele kapcsolatos kulturális intézményeket és termékeket is szinte teljes egészében az eszperantisták finanszírozzák, ismertsége tehát szerényebb anyagi bázisától is függ. Másrészt, ahogy Ertl István fogalmaz, az eszperantó egyre inkább elvesztette mozgalmi, helyenként messianisztikus jellegét, és ehelyett a pragmatikus oldal kerül előtérbe.
Arra a kérdésre, hogy miért, illetve milyen haszon reményében kezd el valaki az eszperantóval foglalkozni, válaszul a főszerkesztő olyan áruhoz hasonlítja ezt a nyelvet, amelynél csak a birtokba vétel után jön rá az illető, mire is jó az. (Egy előnye azonban már a tanulás kezdetén biztos: a nyelv - mivel beszélői gyakorlatilag minden földrészen megtalálhatók - széleskörű kapcsolatteremtési és információszerzési lehetőséget tesz lehetővé.) Statisztikai adatok alapján elmondható: az átlagos eszperantista legfeljebb középkorú, férfi, tanár, esetleg alkalmazott, viszonylag jómódú és általában nyitott személyiségű.
Közbevetem, hogy általában mégis ellenérzés kíséri az eszperantót. Ertl István ennek okát legfőképp abban látja, hogy az emberek nem tudják, mi az eszperantó. Másrészt az eszperantóról szinte mindenkinek az ugrik be, hogy az mesterséges dolog. Egy csecsemőnek viszont minden nyelv mesterséges - állítja Ertl - és csak egyéb tényezőktől függ, melyiket kezdi el megtanulni. Az sem igaz, hogy az eszperantisták minden nyelvet el akarnának törölni. Az angollal mint lehetséges közös nyelvvel szemben pedig az az eszperantisták ellenvetése, hogy nem demokratikus egy nyelvet a többi fölé helyezni, hiszen az adott ország kultúrája is a többi fölé nő, befolyása pedig egyre nagyobb lesz a többin.
Ertl István egyébként eszperantótudásának köszönheti, hogy megismerte francia feleségét, és két gyerekük így többnyelvű környezetben nevelkedhet. „Egymás közt eszperantóul beszélünk, de munkám során sokszor azon kapon magam, hogy eszperantóul is gondolkodom” - teszi hozzá mosolyogva.
Megkérdezem tőle, hogy szerinte lesz-e az Európai Uniónak közös nyelve (ahogy a középkori Európának a latin volt). Ertl úgy véli, hogy már most, a közép-európai országok csatlakozása előtt is nagy gondokat okoz a tolmácsolás, hiszen az unióban minden nyelv munkanyelvnek számít. Nagyok a fordítási költségek is, azonban maga Ertl is úgy látja, hogy a fennálló helyzet a demokrácia velejárója. És különben is, Svájc egész jól elboldogul közös nyelv nélkül.
Furcsa mód az a nyelv, amely az emberiség közötti megértést, szolidaritást, egymás jobb megismerését tűzte zászlajára, a történelmi tanulságok szerint leginkább a puha diktatúrákban virágzik, ugyanis Ertl István meglátása szerint ebben az esetben tölti be az egyik leghasznosabb funkcióját: nyitott ablak a világra.