Grüll Tibor
Bálványbiznisz

A bálvány szó hallatán a ma embere letűnt korok vallási emlékeire, távoli népek etnográfiai kuriózumaira asszociál, olyasvalamikre, mint a Stonehenge bazaltkövei, vagy egy indián totemoszlop. A Biblia nyelvei nagyon is gyakorlatias értelemben és egyértelmű jelentéssel használják a „bálvány” szót: a héber celem mindenfajta faragott, festett, vésett stb. tárgyat; a görög eidólon pedig bármiféle valóságos vagy képzeletben élő képet jelent. A mózesi Tízparancsolat második pontja kategorikusan megtiltja mindenfajta égi, földi és vízi teremtmény képi ábrázolását, mivel azok a pogány istenek imádásának legfőbb kellékeiül szolgálnak. De az Újszövetség is óva inti a keresztényeket a bálványoktól és azok tiszteletétől - a pogány államhatalom és a kereszténység összeütközésének egyik legfőbb kiváltó oka éppen a bálványimádás utóbbiak általi elutasításában rejlett. Kevéssé ismert tény, hogy a keresztények pogány bálványokkal (szobrokkal, áldozatokkal, templomokkal, ünnepekkel stb.) kapcsolatos elutasító magatartása nemcsak vallási-szellemi szempontból, hanem gazdaságilag is komoly fenyegetést jelentett a Római Birodalom számára.

Epheszosz. A biznisz folytatódik   

Templom és piactér

A templom és a piactér (agora, forum) az ókorban nemcsak jelképesen épült egymás mellé, hanem vallás és gazdaság érdeke nagyon is gyakorlati módon fonódott össze. Az ókori pogány vallások szentélyei, pontosabban szentélykörzetei (amelyekbe az épületek mellett szobrok, parkok, ligetek, különféle melléképületek is beletartoztak) számottevő gazdasági erőt képviseltek. Az állam kincstárát első helyen terhelték a vallási kultuszok, szertartások tetemes kiadásai, amennyiben azokat a szentélyek, papi testületek vagy magánszemélyek bevételeiből származó jövedelem nem tudta fedezni; valamint a középítkezések, amelyekből a templomok, szobrok, oltárok építése és karbantartása is jelentős összegeket vont el. A pogány államvallás egyik jelentős (és biztos) jövedelemforrását tehát az állami támogatás jelentette, a különféle vallási alapítványok (papi testületek) és magánszemélyek adományai mellett. Az egyes szentélykörzetek ugyanakkor jókora bevételre tettek szert az ünnepi áldozatokból, a kegytárgykészítésből és a vallásos turizmusból is. Ha mindehhez azt is hozzátesszük, hogy ezek a jövedelmek többnyire adómentességet élveztek, máris elképzelhetjük, hogy a római államvallás bizonyos papi tisztségei az előkelők köreiben igencsak kelendőek voltak.
A „szentélyüzemek” komoly szerepet játszottak egy-egy város, s így közvetve az egész birodalom gazdasági életében. Előszeretettel települtek templomok köré a pénzváltók, akik az itt megforduló idegenek különféle pénzérméit váltották át kívánság szerint más-más pénznembe. A templomok valójában bankokként is funkcionáltak, mivel az állam és a magánemberek bennük őrizték legértékesebb kincseiket. A római államkincstár példának okáért Saturnus szentélyében kapott helyet, ezért úgy is nevezték: aerarium Saturni, „Saturnus kincstára”. Nem ritkán az is előfordult, hogy a templomok kamatra kikölcsönözték kincseiket a városnak vagy az államnak, így segítve ki őket a nehéz gazdasági helyzetből. De az ipar számára is előnyt jelentett a szentélyek közelsége: körülöttük kiskereskedők hada sürgölődött, akik bódéikban az áldozatokhoz szükséges tárgyakat, edényeket árulták, vagy az áldozati állatok eladható részeivel kereskedtek. A bőrcserző műhelyek például az áldozatok során megmaradt bőröket tudták helyben feldolgozni. Ebből a papságnak is komoly haszna volt, mivel a papok vagy az áldozati segédszemélyzet tagjai kapták meg az áldozati állatok fején, nyelvén és belső részein kívül a bőrét is, amit eladtak a műhelytulajdonosoknak. De még olyan „kevéssé szentséges” dolgok, mint az áldozatok során keletkezett állati ürülék is adás-vétel tárgyát képezte, hiszen a mezőgadaságnak nagy szüksége volt trágyára.

Kegytárgyipar a csőd szélén

A kereszténység és a pogány „bálványbiznisz” első feljegyzett összecsapása Pál apostol harmadik térítő útja során (i. sz. 52-56.) során következett be. A pogányok apostola több mint két évet töltött Epheszoszban, ebben a 250 ezer lakosú ión nagyvárosban, amelynek legfőbb nevezetességét az az Artemisz-templom jelentette, melyet az ókorban a „hét világcsoda” egyikeként emlegettek. Templomában harmincegy különféle Artemisz-szobrot őriztek, köztük azt az állítólag égből pottyant faszobrot is, amelynek őrzéséről kapta a város a neókorosz (templomőrző) nevet. Az epheszosziak roppant büszkék voltak világhírű templomukra, mint azt egy i. sz. 160 körül hozott városi rendelet is mutatja. Ebben Epheszoszt „Aszia első és legnagyobb métropoliszának” titulálják, amelynek egyetlen kincse „városunk legfőbb istennője, Artemisz, aki nem csupán hazájában tiszteltetik, amelyet az ő istensége által tett a legtiszteltebb várossá, hanem a helléneknél és a barbároknál is, úgy hogy sokhelyütt ajánlottak fel neki szent körzeteket, templomokat, oltárokat és szobrokat, az ő nyilvánvaló megjelenéseinek (epiphaneia) köszönhetően…”
A város gazdaságának húzóágazatát is az Artemisz-templom, illetve a köréje szerveződő sokféle tevékenység jelentette. Az Apostolok cselekedeteiben olvashatjuk, hogy az ezüstművesek céhének vezetője, egy bizonyos Démétriosz valóságos lincshangulatot keltett a városban és az egész tartományban sikeresen evangélizáló Pál apostol ellen: „Abban az időben nem csekély zavargás támadt az Úr útja miatt. Mert egy ezüstműves, név szerint Démétriosz, ezüstből kis Artemisz-templomokat készített, és ezáltal nem csekély keresethez juttatta a mestereket. Ez az ember összegyűjtötte a mestereket, valamint a hasonló foglalkozásúakat, és így szólt hozzájuk: »Férfiak, tudjátok, hogy ebből a keresetből származik a mi jólétünk. De látjátok és halljátok, hogy nemcsak Epheszoszban, hanem szinte az egész Ázsiában nagy tömeget nyert meg és vezetett félre ez a Pál, aki azt mondja, hogy amiket emberkéz alkot, azok nem istenek. Nemcsak az a veszély fenyeget azonban, hogy ez a mesterség csődbe jut, hanem az is, hogy a nagy istennőnek, Artemisznek a templomát is semmibe veszik, és így ő, akit egész Ázsia és az egész földkerekség tisztel, el fogja veszteni dicsőségét.«” (Apostolok cselekedetei 19,23-27) A fogalmazás meglepően egybecseng a fentebb idézett felirat szövegével, ami nem is meglepő, hiszen a Lukács által lejegyzett történet minden mozzanatában megfelel a korabeli epheszoszi valóságnak - már amennyire azt egyéb fennmaradt forrásokból rekonstruálni tudjuk. Epheszoszban az ezüstkészítők (argürokopoi) céhe a város legtőkeerősebb iparostársulata lehetett, amit az is tükröz, hogy az innen előkerült római kori feliratok egynegyede valamilyen formában említi őket. A Démétriosz által készített kegytárgyakból (az ezüstből készített miniatűr templommakettekből) eddig még ugyan egy sem került elő, de százával ismerünk kis ólomból, fémből, agyagból, kőből készített Artemisz-szobrokat; valamint egy márványból készült kis templommakettet is (Bécs, Kunsthistorisches Museum), melyeket a rómaiak kegyajándékként ajánlottak fel a templomokban, illetve szuvenírként őrizgettek házi szentélyeikben. Tekintetbe véve, hogy Epheszosz valóban komoly idegenforgalmat bonyolíthatott le a római korban, ez a vallásos műtárgyipar nemcsak a céh, de az egész város számára is igen jelentős bevételi forrást jelenthetett.
Történetünk azonban folytatódik. Démétriosz, az ezüstművesek szószólója, valamint a „a hasonló dolgokkal foglalkozó kézművesek” (Apostolok cselekedetei 19,25) - akiknek megélhetését közvetve szintén a templom biztosította - a 25 ezer fő befogadására épült színházba hurcolták Pál munkatársait, Gaiust és Arisztarkhoszt. (Pált előzőleg barátai, az asziarkhoszok figyelmeztették, hogy ne menjen oda. Ez a tisztség valószínűleg nem Aszia provincia főpapjait, hanem bizonyos ünnepi játékok megrendezéséért felelős római tisztségviselőket jelentette.) A színházban jó két órán keresztül zűrzavar uralkodott, az összecsődült tömeg lármájából csak az ütemes „Nagy az epheszoszi Artemisz!” kiáltások hallatszottak ki. Végül a város jegyzője (grammateusz) csendesítette le a sokaságot: „»Epheszoszi férfiak, van-e olyan ember, aki ne tudná, hogy Epheszosz városa a nagy istennő, Artemisz templomának, és az ő égből leszállt képének az őrizője [neókorosz]? Mivel tehát ezt senki nem vitathatja, nyugodjatok meg, és ne kövessetek el semmiféle meggondolatlanságot. Mert idehoztátok ezeket az embereket, akik nem templomrablók, és nem is káromolják a mi istennőnket. Ha tehát Démétriosznak és a hozzá tartozó mestereknek panaszuk van valaki ellen, vannak törvénykezési napok, és vannak helytartók, pereljenek ott egymással. Ha pedig ezen kívül van valami kívánságotok, a törvényes népgyűlésen azt is el lehet intézni. Mert így is az a veszély fenyeget minket, hogy lázadással vádolnak a mai nap miatt; nincs ugyanis semmiféle oka, amellyel meg tudnánk magyarázni ezt a csődületet.« Ezeket mondva feloszlatta a gyűlést.” (Apostolok cselekedetei 19,35-40) A népgyűlés (ekklészia) számára valóban nem a megszokott hely volt a színház, s így azt a városi jegyző teljes joggal törvénytelennek minősítve feloszlatta. Akkor hát miért a színházba hurcolták Pál munkatársait az epheszosziak? A választ az itt talált számos felirat adja meg, melyekből kiderül, hogy a színház az események idején valóságos „másodtemplomként” funkcionált Epheszoszban. Artemisz hívei itt állították fel legnagyobb számban fogadalmi szobraikat, melyek közül nem egy aranyból és ezüstből készült - az epheszoszi mesterek nagy örömére. A színház tehát az Artemisz-templom „szent körzetéhez” tartozott, ahol joggal várhatták (volna) a pogány városlakók istennőjük epifániáját…, helyette azonban a törvény ellenállásába ütköztek.

A templomok kiürülnek

A jómódú észak-itáliai családból származó ifjabb Plinius (61-114 körül) tíz kötetre rúgó levélgyűjteményével kapott helyet a római irodalom nagyságainak polcán. A kor legnagyobb hírességeivel barátkozott, s karrierjét a császárok is egyengették. Törvénytisztelő és lojális magatartásának köszönhetően Traianus előbb consullá, majd a Fekete-tenger déli partvidékén fekvő Bithünia tartomány helytartójává nevezte ki (111 vagy 112-ben). Plinius itteni tevékenységéről is részletesen beszámol leveleiben. Többek között felemlíti a császárnak a keresztények ügyét, akikre ugyan semmi bűnt nem tudott rábizonyítani, ennek ellenére feloszlatta gyülekezetüket. (Erről lásd Küzdelem a Név ellen című cikkünket, Hetek 1999/31, 15.) Eddig kevéssé figyeltek fel arra, hogy Plinius intézkedésében gazdasági megfontolások is közrejátszottak: „Nemcsak a városokban, hanem a falvakban és a tanyákon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragálya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani és meg lehet szüntetni. Annyi máris bizonyos, hogy a hovatovább elnéptelenedő templomokat megint egyre többen látogatják, és a szent ünnepeket hosszú szünet után újból megülik, és mindenfelé megint kelendők az áldozati állatok, amelyekre eddig csak igen ritkán akadt vevő. Ebből is könnyű arra következtetni, hogy még rengeteg embert lehet a helyes útra téríteni, ha módot adunk nekik a megbánásra.” Vagyis a keresztények létszámának növekedése - a valódi megtérések következtében - azt eredményezte, hogy szinte kiürültek a pogány templomok, és nem látogatták az ünnepeket, ennek következtében viszont jócskán megcsappant az áldozati állatok iránti kereslet, vagyis veszélyben forgott a templombiznisz.
A kereszténység azonban megállíthatatlanul tovább növekedett a birodalomban, ami - a Plinius által lejegyzett eset analógiájára - nemcsak a templomoknak és azok papságának, de akár az egész államháztartásnak komoly csapást jelenthetett. A III. század elején működő karthághói püspök, Tertullianus - sok kortárs egyházfival ellentétben - igen szigorúan értelmezte a Biblia bálványimádást tiltó parancsait. Hogy mit jelentett ez a gyakorlati életben? A püspök szerint egy keresztény nem gyakorolhatott olyan foglalkozást, amely bármilyen módon összefügg a bálványimádással: például egy építész nem építhetett templomot, oltárt; egy szobrász nem faraghatott kultuszszobrot, de még szoborfülkét sem, nem sajtolhatott aranylemezt és nem készíthetett jelvényeket. Keresztény nem lehetett irodalomtanár, mert a költői művek tele vannak a pogány istenek magasztalásával; nem lehetett tömjénkereskedő, mivel ezt az illatszert füstölögtették a pogány oltárokon; de még katona sem, minthogy kötelező volt az eskütétel és a császárok számára történő áldozás. Abban az esetben, ha egy ilyen mesterséget gyakorló személy megtért, abba kellett hagynia korábbi munkáját: „Ha áldozati állatokkal kereskedő személy hitre jut, megengeded neki, hogy megtartsa foglalkozását? Vagy ha egy hívő kezdi el ezt a hivatást űzni, úgy véled, meg kell tartani őt az egyházban? Nem gondolnám, hacsak valaki még a tömjénkereskedőt is el nem fogadja. Tudniillik, egyikre tartozik hogy a véráldozatról, a másikra pedig hogy az illatszerekről gondoskodjon. (…) Mert könnyebb dolog bálvány nélkül bálványimádást elkövetni, mint ezeknek áruja nélkül. Kérdezzük meg a hit lelkiismeretét! Milyen arccal jár a keresztény tömjénkereskedő templomról-templomra, milyen arccal köpi le és fújolja azokat a füstölgő oltárokat, amelyekről ő maga gondoskodik? Milyen állhatatosan űzi ki kosztosait, akiknek számára házát éléskamraként tartja fenn? Ez az ember - ha kiűzne egy démont - önmagának se tetszene a hitben, mivel akit kiűzött, nem volt az ellensége. Könnyen kijöhetett volna azzal, akinek naponta megadja táplálékát. Tehát semmilyen művészet, semmilyen foglalkozás, semmilyen kereskedés, ami bálványok felállításához vagy elkészítéséhez bármilyen segítséget nyújt, nem mentesülhet a bálványimádás minősítéstől, hacsak valami egészen mást nem értünk bálványimádáson, mint a bálványtisztelet szolgálatát.” (A bálványimádásról XI, 6-8) Tertullianus szigorúan lépett fel az öltözködés, az ételek és a szórakozások kérdésében is. A rómaiaknál ugyanis voltak olyan ruhadarabok, amelyek közvetlenül a bálványkultusszal függtek össze, például a pogány papok által viselt tunica, amely mindmáig a katolikus papok viseletének hivatalos elnevezése. Karthágó püspöke azonban még megtiltotta híveinek, hogy ezt a ruhafajtát hordják; viszont a hétköznapi férfiöltözetnek számító toga viselését, valamint bizonyos alapvető szertartások megtartását (például menyegző, névadás, gyűrűviselés) nem ellenezte.
Tertullianus véleménye ugyan néhány dologban valóban szélsőségesnek mondható, de kétségkívül közel áll az újszövetségi apostoli egyházban elfogadott mintához. A III. század első felében még nagyon sok keresztény gyülekezet és egyházi tisztségviselő gondolkodott hasonló módon a bálványimádásról, amelynek következménye a római „vallási ipar” látványos hanyatlása lett. A templomokra lakat került, a papok más foglalkozás után néztek. A pogány kultuszok felélesztésének utolsó kísérletére a IV. század közepén Rómában került sor, de ezt az időközben kereszténnyé lett uralkodók hatalmi eszközökkel meggátolták. A pogány kultuszok szelleme más formában élt és hatott tovább, de ez már egy másik történet.
(A szerző történész)