Tihanyi Péter
Földszintes, prózai, pitiáner világ ez
Valami végzetesen hiányzik társadalmunkból mondja Tamás Gáspár Miklós filozófus

Tamás Gáspár Miklós. „Én nem hiszem azt, hogy bármely társadalom tagjai hosszasan tudnának élni nagyság nélkül”    Fotó: Vörös Szilárd

- Ha nem élhetsz szabadságban, vagy ha nem működik a szabadság, mitől érzed leginkább megfosztva magad? Mi az, amit szétrombol a szabadság hiánya az ember személyiségében?
- Eltöltöttem harminc évet Ceausescu Romániájában, utána tíz évet a kommunista Magyarországon. Épp elég ideig voltam megfosztva a szabadságtól. Olyan dolgokról is tudok, amikről Magyarországon csak hetvenéves emberek tudnak. Ez erőteljes indíték arra, hogy érzékeny legyek mindenre, ami a szabadságot csonkítani vagy sérteni akarja.
Azokban az években az volt a legrosszabb, hogy az általánosodott félelem miatt, amit a szabadság hiánya okoz, senkiben nem lehetett bízni. Méghozzá nem azért, mert az emberek aljasak voltak, hanem mert teljes joggal féltek, ezáltal be voltak szorítva egy olyan életformába, amelyben a félelem diktálja a cselekedeteiket, gondolataikat. Körülöttem olyan emberek voltak, akik jobban féltek, mint én.
- Ők miért féltek jobban, mint te?
- Részben azért, mert én ismert ember lévén már akkor kevésbé kellett hogy féljek, részben pedig a szellem azért elég nagy belső szabadságot ad az embernek. Anélkül voltam bizalmatlan az emberekkel szemben, hogy rossz véleménnyel lettem volna róluk. Én megértettem, hogy félnek, és minden okuk megvolt rá, hogy féljenek. Amit szétrombol a szabadsághiány, az az embernek a legösztönösebb, legelemibb érzése, a szeretet. A bizalom a szeretettel analóg érzés, és ha ettől fosztják meg az embert, akkor a legnagyobb pozitívumtól fosztják meg, ami az életben van.
Gondold el, én reformátusként kezdtem az életemet, bementem a református templomba, és az a kedves, derék lelkész bácsi, akit egyébként jól ismertem, egyszercsak elkezdett imádkozni Ceausescu egészségéért. Na most ilyenkor mit gondoljon az ember?
- Te mit gondoltál?
- Tudtam én, hogy miért csinálja, tudtam, hogy nem rossz ember, tudtam, hogy ő ezzel óvni akarja az eklézsiát, a híveket, a parókiát, meg mindent. Nem haragudtam én rá, csak éppen nem mentem többet a templomba. Azóta se nagyon. Az ember tele volt ilyen érzésekkel, hogy nem szabad megharagudni másokra, nem szabad megvetőnek lenni, meg kell érteni az emberek rettegését. Ami, mondom, egyáltalán nem volt indokolatlan. A mindenre kiterjedő félelem miatt természetellenes, mesterséges, sivár és boldogtalan kapcsolat alakult ki az emberek között. Nagyon boldogtalan. Ezen kívül pedig az olyan élet, amit a félelem és a bizalmatlanság jellemez, végtelenül unalmas. Különben is világéletemben az volt az érzésem, hogy a rossz az dögunalmas, a jó pedig érdekes.
- Az emberek nagy részében pedig olyan előítélet él, amely ennek az ellenkezőjét állítja…
- Igen, tudom. De a tapasztalatom az, hogy a gonosz, a rossz, az meddő és unalmas, és nem lesz belőle semmi. Semmi, csak halál. Az élet, a jó, az meg pezsgő és eleven és izgalmas. A szabadság hiánya nem engedi meg hogy a bizalomnak, a szeretetnek ez az elevensége, pezsgése, ez a lüktetése kifejlődjék. Ez pedig egyszerűen fájdalmas. Az ember nem arra van teremtve, hogy a gyűlölködés, a bizalmatlanság meg a félelem légkörében éljen. Az élet nem erre való. Ez megcsonkítja és kiheréli az embert. Ez rossz. Meggyőződésem, hogy a szabadság nélküli életet alapvetően senki nem szereti. Az emberek beletörnek, belefásulnak. Senki nem szeret úgy élni, hogy az életét olyan elvek irányítsák, amelyekről azt kell gondolnia, hogy rosszak vagy alacsonyrendűek. Inkább jónak hiszi el a rossz elveket is, csakhogy egységben, összhangban lehessen saját magával. Én erre valahogy soha nem voltam képes.
- Amennyiben a szabadság nem kapcsolódik össze más erkölcsi értékekkel, akkor lehetséges, hogy önmagában kevés és nem kielégítő? Sőt, talán még nagyobb űrt hagy maga után?
- Ha körülnéz az ember a kelet-európai országokban, láthatja, hogy nemcsak nálunk kívánják vissza az előző rendszert, hanem - Lengyelország kivételével - az összes többi volt kommunista országban. Ezeket a felméréseket tíz éve készítik, és tíz éve gondolják azt az emberek, hogy az előző rendszer morálisan fölsőbbrendű, igazságosabb, szabadabb, jobb és gazdagabb volt, mint a mostani.
- Mitől ez a nosztalgia?
- Ez nem nosztalgia. Ez szigorú ítélet az új rendszer fölött. És ezt mondják olyanok is, akik egyáltalán nem kívánnák azt, hogy a régi rendszer visszajöjjön. Ez Arhangelszktől Kelet-Berlinig így van, ennélfogva ez nemcsak magyar sajátosság. Nyilvánvaló, azért van ez így (az okok egy részét persze nem ismerem), mert valamennyien föltételeztük - én magam is -, hogy a szabadság olyan rend lesz, amely nagyobb szolidaritást, jobb közerkölcsöt és szebb világot hoz magával. Ez nem vált be olyan mértékben, ahogy szerettük volna, és végtelen elkeseredést szült. Aztán van még egy dolog, amit nem szoktak mondani - én is csak félve mondom, mert talán rosszul hangzik, de mindegy: én nem hiszem azt, hogy bármely társadalom tagjai hosszasan tudnának élni NAGYSÁG nélkül.
- Emberi, történelmi vagy milyen nagyságra gondolsz?
- NAGYSÁG. Ebben minden benne van. Most gondold el például azt, hogy mi forradalom utáni korszakban vagyunk. Egy ilyen korszak, ugye, valamikor Napóleonokat teremtett… hát… most meg Orbán Viktorokat teremt. Azt hiszem, mindenki homályos formában vágyik arra, hogy a saját hazája, a saját közössége mutasson valamit, ami több, mint a mindennapi gürc, a mindennapi érdekhajhászás, a jövés-menés, tevés-vevés, szöszmötölés. Efölött kéne lennie még valaminek. Ebből a társadalomból ez a „valami” végzetesen hiányzik. Végzetesen.
- A társadalom silánysága miatt nem születnek nagy személyiségek, vagy ezen személyek hiánya miatt lesz ilyen kicsinyessé a társadalom?
- Hát ez a tojás és a tyúk esete, nem tudom, mi okozza, tényleg nem tudom, de tapasztalható az egész dolognak ez a végtelen vacaksága. Szóval ez az egész dolog pótszer, plasztik, semmilyen, ízetlen, bűzetlen, harmadosztályú, uraságtól levetett vacak. Ezt nem lehet nem észrevenni.
- Ez nem attól függ, hogy Antall, Horn vagy Orbán áll a kormány élén?
- Nem, természetesen nem attól függ, de hát azért Orbán Viktor kormánya lelkesen mozdítja elő a vacakság további térhódítását, ez kétségkívül így van. Az emberek elvárják a kormányuktól, hogy valamiképpen megtestesítse az országukat. Na most ugye ezek a Torgyán-Fidesz viták… ez az egész Fradi-hercehurca, meg a többi… ez a nívó… ez valami elkeserítő és szánalmas. Valamenynyien reménykedtünk abban, hogy 88-89-ben egy nagyobb szabású história kezdődik. Ez nem vált be. Ezért a szabadság által okozott öröm - ami magára maradt, és így nem hozta azt, amit vártak tőle -, úgy látom, honfitársaimat nem igazán vigasztalja. Engem pedig ez szomorúsággal tölt el, mert én továbbra is azt gondolom, hogy az új rendszer fölsőbbrendű a megelőzőnél. De hát ezt kevesen gondolják így. Ez azért is fájdalmas nekem, mert utóvégre én arra tettem föl az életemet, hogy a diktatúra elpusztuljon, és szabad társadalom legyen helyette.
- Bizonyos értelemben lett is, nem?
- Igen, lett, de mondom, fájdalmas azt látni, hogy ez csak egy jól körülhatárolható kisebbségnek okoz örömöket.
- Leírnád ezt a jól körülhatárolható kisebbséget?
- Van a társadalomnak mindig egy avantgárdja - az üzleti élet, a nagyvállalkozók, az új management, a bankszféra bizonyos körei, a komputeripar vagy az értelmiség egyes szűk rétegei -, ahol lendületesen mennek a dolgok. Ezek az illetők meg is lepődnének, ha volna idejük körülnézni egyszer, hogy az ő kreatív és érdekes munkájuk szféráján kívül micsoda pangás, tespedés, micsoda unalom és boldogtalanság uralkodik. Én viszont nem tehetem meg, hogy ezt ne vegyem észre, és ne vegyem tekintetbe.
- A Fidesz-garnitúrának - annak ellenére, hogy kudarcot kudarcra halmoz - mitől van akkor mégis sikere? Mit tudnak ők, amit az előző csapat nem tudott?
- Ebben az általános bizonytalanságban, amelyben élünk, az emberek szeretik, ha azt mondják nekik, hogy „a dolgok jól és rendben haladnak; a gazdaság fejlődik; a bűnözés csökken; intézkedünk… megcsináljuk!” Az emberek hisznek ebben. Tehát maga a határozottság és az egyértelműség, a jókedv ebben a búvalbélelt világban pozitívum. Megnézte az ember Antall Józsefet vagy Horn Gyulát, mindkettő komor, savanyú képpel jelent meg az ország előtt, bizonytalan és befejezetlen mondatokkal. Ez a megvert és meggyötört idősebb nemzedék szelleme volt. Orbán Viktor ilyen értelemben azt a fajta álnyugatosságot, pszeudonyugatosságot képviseli, amelyre az ország vágyik. Egyrészt olyan nyugatos (mert olyan rámenős, mert olyan elegáns, mert olyan fiatalos), másrészt meg természetesen tök provinciális, és csupa olyasmit mond, amit mindenki szívesen hall és könnyen megért.
- Egy vezetőnek mennyire kell vagy mennyire kötelező karizmatikus személynek lennie? A magyar történelemben - politikában, közéletben, egyházban - kit tartasz igazán ilyennek?
- Ez a kifejezés teljes infláción ment keresztül. A karizmatikus szóval ma úgy visszaélnek, ahogy csak lehet. Ilyen ember háromszáz évenként egyszer fordul elő. Ehhez képest nálunk karizmatikusnak neveznek minden sertéshús-szövetkezeti elnököt, akinek föl van vágva egy kicsit a nyelve, és nem teljesen hülye.
Úgy vélem, a magyar politikában Kossuth Lajos óta nem volt igazi karizmatikus vezető. Ő volt az utolsó, persze nagyjából az első is. Mikor életében először elmondott egy angol nyelvű beszédet - sose beszélt azelőtt angolul, a börtönben tanulta meg a nyelvet -, harmincezres hallgatósága őrjöngött, sírt, tapsolt és zokogott. Magyarországon ma már rég elfelejtették, hogy ki is volt valójában Kossuth Lajos, csak azt tudják, merre van a Kossuth Lajos utca.
Érdekes, hogy a vallás területén már régen nem tűnt föl karizmatikus ember. Még II. János Pál pápát sem mondom igazán annak. De annál több volt az iszlámban, meg a haszidok között. Schneerson rabbi, aki nemrég halt meg, nagy haszid rebe volt. Ő karizmatikus volt. Véletlenül New Yorkban voltam, amikor temették. Több mint egymillió ember volt a temetésén. Lezárták szinte az egész várost, a hidakat, ahol a menet átment, lemondtak repülőjáratokat, mert nem lehetett a repülőtérről bejutni a városba. A menet élén Bush elnök haladt, és mögötte a teljes szenátus. Valami hihetetlen látvány volt. Nemcsak zsidók voltak ott, hanem mindenki, valahogy megérezték, hogy nagy dologról van szó, és kivonult az egész város.
- Milyennek kéne lennie egy igazi államférfinak?
- Ezt nem lehet történelmen kívül megmondani. Ha Napóleon száz évvel korábban születik, hadnagy maradt volna. Ha Cromwell a XIX. században él, akkor elmegyógyintézetben végzi. Nincsenek egyszer s mindenkorra való típusok. Egy olyan ember, mint Alkibiádész - akit az egész ókori világ vezérként akart látni maga fölött - ma egy őrző-védő cég vezetője lenne Budapesten.
Nézd, egy igazi államférfi feladatok elé állítja a közönséget. Churchill vagy De Gaulle olyasmiket mondtak a közönségüknek (például: „Nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket és könnyeket.”), ami azt követelte az emberektől, hogy szedjék össze magukat, változzanak meg, és cselekedjenek - sokszor az önérdekük fölött - a hazájuk érdekében. Egy igazi államférfi legalább olyan problémák, feladatok elé állítja a közönségét, mint egy író. Legalább. Ezek a mostani divatos államférfiak - mint Tony Blair, Gerhard Schröder vagy Orbán Viktor - az előzőekkel szemben meg azt mondják, hogy: „Te ne csinálj semmit, te csak maradj nyugton, majd én mindent elintézek és megcsinálok.” Ez pontosan megfelel ennek a kornak, még akkor is, ha történetesen mindenki tudja, hogy lódít, füllent és mellébeszél.
Szóval: lázas semmittevés az, amit ez a kormány folytat, a saját hatalomkoncentrációjukon kívül semmit az ég világon nem tesznek és nem csinálnak a jobboldal funkcionáriusai. Ennek ellenére elképzelhető, hogy továbbra is sikeresek maradnak, mert azt a nagyon korlátozott kis álmot, hogy olyan „nyugatiasak” leszünk, de azért még mindig olyan vácrátóti szinten, ezt hozza Orbán Viktor. Ő ráadásul hozza a könnyű karrier illúzióját is, ami tetszik az embereknek. „Íme, itt van egy fiatal vidéki srác, és milyen sokra vitte. Ezek szerint én is vihetem valamire, ha elég merész és szorgalmas vagyok.”
Ez pontosan megfelel a korszellemnek, és az egész dolognak a kicsinysége is valamiképpen adekvát a korszellem kicsinységével. Ebből a szempontból Orbán Viktor meghatározó figurája a magyar politikának, merthogy másokat is rávesz, hogy ilyenek legyenek. Meg kell nézni, hogy amióta a Fidesz ilyen sikereket arat, hogyan próbál mindenki alkalmazkodni és hasonulni.
- Úgy érted, hogy hozzájuk „kicsinyedni”, „pitiáneredni”?
- Bizonyos értelemben igen. Mondok egy példát. Az ellenzéki pártok nem azt mondják mostanában, hogy a kormányzat politikája miért és mitől helytelen, hanem azt mondják, hogy ezek, kérem, lopnak. Nos - függetlenül, hogy ez igaz, vagy sem, bár nagyon úgy tűnik, hogy igaz -, ez nem a kormány politikájára vonatkozik, hanem azokra a személyekre, akik ezt a politikát csinálják vagy intézik. Ez bizony alacsony szint. Politika alatti szint. Persze, ezeket a simlisségeket, csalásokat föl kell tárni, ez helyes. De hogy ebből álljon a politika, a közélet Magyarországon, ez egyszerűen borzasztó. Ettől sírni kell.
Nota bene, az országban vannak politikai szenvedélyek és valódi politikai gondolatok, de ez szinte teljes egészében csak a sajtóban fejeződik ki. Igen, az igazi politika a sajtóban folyik. Végül is egy írónak nem kellenek szavazatok. Nyugodtan folytathat más típusú politikát, mert nem választott tisztségviselő. Ha én azt a politikát akarnám folytatni választott tisztségviselőként, amelyet folytatok az írásaimban, akkor nem jutnék be a parlamentbe természetesen, ezt én is tudom. Ez viszont ad az embernek valamiféle szabadságot.
- Honnan, milyen irányból indulhat ki egy határozottabb változás?
- Ami ebben a primitív médiademokráciában sikerre juthat… hát, az nagyon korlátozott. Itt komoly változások nem várhatók. Ugyanis - meg kell csak nézni - senki komoly alternatívát a szó politikai értelmében nem kínál. Igazából az, amit a mai ellenzék komolyan mondhat: nem lesz ilyen erőszakos, mint a mostani miniszterelnök. De alapvetően a politika lényegét illetően radikális alternatívát senki nem mutat. Ez nincs. Nem létezik. Régebben létezett, de aztán lemondtak róla. Mostanában mindenki nagyon-nagyon hasonlóakat mond.
- Hogyan látod ilyen szempontból az SZDSZ mostani helyzetét?
- Az SZDSZ szerintem akár nyugodtan figyelmen kívül is hagyhatná a médiapolitikának és a pitiáner tömegpolitikának a szükségleteit. Megengedhetné magának azt a luxust, hogy valami egészen mást csináljon (tőlük történetesen ezt is várnák). De a párt vezetői azt gondolják, hogy csak akkor tudnak szavazatokat nyerni, ha minden szempontból minél inkább hasonulnak a többiekhez. Ebben hatalmasat tévednek. Persze én megértem őket, a pszichológiai kényszerek olykor nagyon erősek. Minden úgynevezett „szakember” és minden fölmérés azt sulykolja az agyakba, hogy mindenkinek olyannak kell lennie, mint Orbán Viktornak, mert csak akkor nyerhet az ember. De azt már nem tudják - vagy nem veszik észre -, hogy ezzel csak ő nyer, más nem.

Tihanyi Péter és TGM     Fotó: Vörös Szilárd

- Szerinted miben áll egy személyiség - vagy egy gondolat - eredetisége? Mitől eredeti - vagy mitől epigon - valaki? Egyáltalán lényeges-e ez a kérdés? Az eredetiség összefügg-e valamilyen módon az újszerűséggel vagy a régimódisággal?
- Vannak olyan állapotok, amelyek szükségszerűen melléktermékek, amelyek csak nem tudatosan jöhetnek létre. Az eredetiség is ilyen. Ha az ember törekszik az eredetiségre, akkor biztos, hogy nem lesz eredeti. Byron volt az első, akit valójában azért ünnepeltek, mert eredeti személyiségnek tartották, ő volt az első ilyen értelemben divatos entellektüel, akit nem is annyira az írásaiért, hanem a „figurájáért” kedveltek. Mivel mi is örökösei vagyunk sok minden egyéb mellett a romantikának is, ezért a magyar kultúra - ami tulajdonképpen a romantika korszakában teremtődött meg - borzasztóan kultiválja az eredetiséget, és rettenetes félelmei vannak az eredetiség hiánya miatt.
Engem ez a dolog nem foglalkoztat. Kétségkívül egy olyan individuális kultúrában élünk, amelyben nyilvánvaló, hogy mivel másfajta objektív súlya a gondolatoknak nemigen van, azokat az egyéniség hitelével szokás szubjektíve alátámasztani. Ez az, amit az ember a vásárra visz, tehát nem a bőrét, hanem az egyéniségét, a személyiségét, a lelkét. Ez a modern kultúrának egy jellegzetessége, ez nem lehetséges másképp, ebbe én is belenyugszom. Persze én azt szeretném, hogy aki egyáltalán kedveli az írásaimat, az azért kedvelje, mert fölfedez bennük valami igazat, vagy hasznosat, vagy valami jót, és ne azért, mert ezek az írások egy bizonyos személyiségnek (az enyémnek) a lenyomatai.
De tudom - hiszen képmutatás volna nem tudni -, hogy ez természetesen belejátszik ebbe a dologba. Akik félnek a változástól, a bomlástól, a konfliktustól, azoknak erőteljes indítékaik vannak a konformizmusra, és riasztónak, sőt veszélyesnek tartják az eredetiséget (akár személyes, akár gondolati eredetiségről legyen is szó). Akik pedig ezt a konformista fogyasztói világot unják, azok meg egyszerűen túlzásbamenően kultiválják az eredetiséget, a változást, a mást. A modern társadalmak valahol e két tendencia között bukdácsolnak. Mivel kortársa vagyok én is ennek a világnak, én magam is pont így bukdácsolok ezek között, mint bárki más. Egyrészt magam is utálom az állandó cirkuszt, ami a közéleti szereplésekkel jár, ugyanakkor a szabadság szeretete nem hagyná, hogy ne mondjam a magamét, úgyhogy sehogy sincs jól. De hát ez már e világ természete, hogy sehogy sincs jól.
Nekem különben az epigonizmussal semmi bajom sincs. Azt mondom, hogy a legnagyobb igazságok nem eredetiek, és nem újak.
- Merthogy nincs új a nap alatt?
- Azt nem mondom. De nagyon sok dolog igen régi és igen helyes. Például az, hogy „Ne ölj!”, ez nem igazán egy eredeti mondás, de nagyon helyesnek tartom. Az eredetiséget én bizonyos értelemben egy romantikus mítosznak tartom, amely persze elkerülhetetlen, de érthető. Az embernek adnia kell saját magát, és nem nagyon kell törődnie azzal, hogy ez milyen benyomást kelt másokban. Én azt hiszem, nem az eredetiségre kell törekedni, hanem az igazságra és jóságra. Ez szintén egy régimódi kijelentés, ebben hiszek… de hát én már csak ilyen régimódi ember vagyok.
- Népszerűséged és népszerűtlenséged, közszeretettséged és „közgyűlöltséged” eléggé hullámzik, és nem mindig követhető. Mennyire függ ez tőled, illetve másoktól?
- Ez egyáltalán nem csak tőlem függ. Nagyon érdekes például, hogy a Hit Gyülekezetével kapcsolatos, ÉS-ben megjelent cikkeim óta nagyon komoly nehézségeim vannak. Azóta például az utcán verbálisan inzultálnak.
- Ez azt jelenti, hogy mész az utcán, és egyszercsak valaki azt mondja, hogy…
- …hogy szégyelljem magam, meg hogy tűnjek el ebből az országból, meg aztán még cifrábbakat. Persze. Én, egy szerény anyagi körülmények között élő ember, autóm nem lévén, gyalog meg tömegközlekedési eszközökkel járok, és folyamatosan találkozom a közönségemmel. Megdöbbentett a zűrzavaros érzelmeknek ez a kitörése. Na jó, néha szorongatják is a kezem. Szóval, ez a Hit-kérdés olyan gyűlölködést váltott ki irányomban még a baráti, ismeretségi körömben is, ami teljesen fölkészületlenül ért. Olyan régi ismerőseim, akik mindig tisztelettudóan és kedvesen beszéltek velem, egyszercsak felhívnak telefonon, és közlik velem, hogy barom vagyok. Azt mindig is tapasztaltam, hogy a zsidó téma az emberekből kiváltja a teljes paranoiát - pro és kontra - és szinte kitör belőlük a téboly. De még ez a téma sem váltott ki soha ilyen ellenségeskedést a személyem irányában. Ilyet még egyszerűen nem éltem át. Ez nagyon kemény.
- Mire utalhat, mit mutathat ez? Milyen konfliktusok húzódhatnak e mögött, hogy ilyen reakciókat vált ki az emberekből?
- Csak sejtéseim vannak. Az egyik föltétlenül az, hogy magának a vallásnak a látványa egy ilyen hitetlen országban egyszerűen sokkot vált ki az emberekből. Szembesülniük kellett a vallás egyik nagyon intenzív gyakorlásának a formájával és ennek a látványával. A Hit Gyülekezete és más kisegyházak intenzíven hívő - és a többségtől különböző életformát folytató - tagjai azt mondják a társadalomnak (anélkül, hogy akarnák ezt mondani), hogy: „Ti nem éltek helyesen.” Ez óriási provokáció. Ezt rosszul tűrik az emberek. Ez az a társadalom, ahol senki nem tesz a másiknak erkölcsi szemrehányásokat. Ez pedig óriási burkolt erkölcsi szemrehányás.
A Hit Gyülekezete puszta jelenléte és működése fájdalmas emlékeztetés arra, hogy: „Emberek, jobb élet is lehetséges ám annál az átlagos és sivár életnél, amit ti folytattok.” És ebben van valami. Én magam sem vagyok egyetlen hitvalló egyház tagja sem, úgyhogy tudom, hogy éli át az ember az ilyen „emlékeztetőket”. Rosszul.
Ez az egyik. Aztán van sajnos nagyon primitív politikai összetevője a dolognak, jelesül az, hogy a magyar liberalizmusnak rosszul megy. Most remek ürügy a Hit Gyülekezete azoknak, akik eddig még úgy becsületből kitartottak a magyar liberalizmus mellett, de valójában menekülni szeretnének. Most aztán itt az alkalom, hogy búcsút mondjanak a süllyedő hajónak. Ez mintegy magyarázza egynéhány közírónak, szerkesztőnek, közéleti szereplőnek, politikusnak a hisztérikus magatartását. Persze, ez a kevésbé fontos ok. A fontosabb az, amit először említettem.
Nagyon hasonlít ez Tolsztoj esetéhez. Ő a múlt század végén megpróbált - most tegyük félre, hogy helyesen vagy tévesen - visszatérni az eredeti evangéliumi tanításokhoz, szemben az egész ortodox orosz egyházzal. Mint tudjuk, ezután kiközösítették, és a szent szinódus kiátkozta. És ez még a mai napig is érvényben van. Tolsztoj egy ideig a leggyűlöltebb ember volt Oroszországban. Meggyűlölték őt a konvencionális egyház képviselői is, meg az irodalmi közvélemény is. Azt mondták tudniillik, mit faksznizik ez a gróf? Dúsgazdag ember és óriási író. Miért nem ír regényeket? Miért nem azt csinálja, amihez ért? Miért megy téríteni a parasztokat, és miért osztja szét a földjét? Egyáltalában, miért akar az ilyen ember az evangéliumnak megfelelően élni? Tehát az értelmiség is megharagudott rá, merthogy rontotta az értelmiség üzletét - hogy brutálisan fejezzem ki magam -, és rontotta az egyház üzletét is. Tolsztoj szemrehányás, szálka volt mindenkiben, aki nem próbált változtatni az életén az evangéliumnak megfelelően.
Ő azon kevés emberek közé tartozott, akik komolyan vették az evangéliumot. Szó szerint. Azokat pedig, akik ezt tették, mindig is eretneknek tekintették. Azelőtt is, és folyamatosan azóta is. Ez nem változik. Tekintettel arra, hogy az evangélium nem egyeztethető össze a világgal - társadalmi szempontból ugye, ez a lényege -, ezért aztán az igazi evangélium megjelenése mindig is botrány. Akár úgy értelmezzük az evangéliumot, mint a Hit Gyülekezete, akár úgy, mint Tolsztoj, (nézetem szerint két különböző interpretációról van szó, de jelen esetben ez mellékes), ez mindenképpen botrány. Az igazság az, hogy Magyarország hitetlen ország, ahol nagyon kevés igazi hívő ember él, persze igazi ateisták sincsenek. Ateisták csak olyan társadalmakban vannak, ahol a vallás nem formális, nem puszta tradíció, ahol a dolognak komoly tétje van. És ez tulajdonképpen összefügg avval, amivel a beszélgetést kezdtük.
- Azaz…?
- Hogy ez nagyon prózai, nagyon földszintes, nagyon pitiáner világ, amelyben mind a lángoló hit, mind a lángoló hitetlenség döbbenetet vált ki. Igen, ez ilyen világ. Nem igazán szeretem. Ez időnként aztán kifejeződik az írásaimban is, már csak ezért sem szeretik őket sokan.
- Mondd, mi az, ami igazán hajt téged?
- Tudod én nem szeretek különösebben vitatkozni, s nem szeretem igazából a konfliktusokat sem, de hát az embert mindig hajtja, ahogy Ady mondta, „a Szentlélek vagy a kocsma gőze”. Hajt a szabadság szeretete. És ebben benne van a kötelességérzet is, meg persze mindenféle szép és csúnya, szárnyaló és alacsony okok.
Nem akarok kis dolgokat nagyokkal összehasonlítani - mármint hogy én vagyok a kicsi és a vallás a nagy -, de többek között én is azért irritálom az embereket, mert abból, amit írok, vagy mondok, szintén burkolt erkölcsi szemrehányás érezhető ki. Mintha azt mondanám a népeknek: „Mi a frásznak nem éltek magasabbrendű életet? Hisz az kellemesebb, élvezetesebb, menőbb, nagyobb hecc!”