Vissza a tartalomjegyzékhez

Kulcsár Árpád
A Nap imádói

A Föld lakói között évezredek óta az egyik legelterjedtebb kultusz a Nap tisztelete. Egymástól távoli kontinensek különbözo népei különbözo módokon, de szinte kivétel nélkül kifejezték tiszteletüket, s bemutatták hódolatukat vagy éppen áldozataikat a sokféle néven tisztelt napistennek.


Kolumbusz napfogyatkozása, amit a felfedezo nyugodtan és tudós ismeretek birtokában fogad, nem úgy az igen megrémült indián törzs tagjai
Kép: MCsE

Már a sumerek, akik az i. e. IV. évezredben kialakították az elso fejlett civilizációt az osi Mezopotámiában, fontosnak tartották, hogy áldozatokat mutassanak be az általuk Utunak, illetve Babbarnak ("fényesen ragyogó") nevezett napistennek. Az oket követo akkádok, akik elsoként teremtettek birodalmat e fontos területen, folytatták a kultuszt immár Samas ("Nap") néven tisztelve az istenséget.
Az akkádok örökébe lépo babilóniak vallási rendszerének évezredekre szóló továbbélése figyelheto meg egészen a Római Birodalomig, sot azon túlnyúlóan is. Így például, amiként a babilóniak az általuk Samasnak nevezett napistent napszekéren láttatták égi pályáján, a császárkori Róma neves költoje, Ovidius ugyanígy írta le a napisten szekerének égi útját. Megjegyzendo, hogy Samas hatalmi jelvénye, a jellegzetes hármas korona, a tiara, a pápák hatalmi szimbólumaként jelent meg a késobbiekben.
Az ókori Kelet csaknem minden népének megvolt a maga napistene, vagy épp -istennoje. Az elamiaknak csakúgy, mint a perzsáknak, a hettitáknak éppúgy, mint a kánaániaknak vagy föníciaiaknak, akik egyiptomi mintára naposzlopokat is állítottak.

Az egyetlen kivétel

Egyetlen egy nép jelentett kivételt: Izrael. Hosszú évszázadokon át szellemi vezetoik egybehangzóan és teljes következetességgel közvetítették számukra Istennek azt a határozott üzenetét, hogy semmilyen formában se gyakorolják a Nap tiszteletét. Mózes már a II. évezred második felében kijelentette a népnek, amelyet aztán Mózes V. könyve is rögzített, miszerint megkövezéssel járó halálos bun a napkultusz bármely formája.
Nemcsak egyéni, hanem közösségi szinten is súlyos következményekkel járt e tiltott gyakorlat folytatása. Az északi zsidó állam, Izrael i. e. 722-ben történt bukásának és lakói asszír fogságba hurcolásának egyértelmu szellemi okaként azt rögzíti a Királyok II. könyve (17,16), hogy a próféták figyelmeztetései ellenére tért hódított a bálványimádás és azon belül az ég seregeinek tisztelete. A déli állam, Júda bukásának okaként sem valamely gazdasági, politikai vagy katonai tényezot jelöl meg az Ószövetség, hanem egyértelmuen szellemi okokat. Azt, hogy Isten világos és egyértelmu kijelentéseit az ország elso számú vezetoje teljesen figyelmen kívül hagyta, azaz Manassé király súlyos bálványimádásba tévedt, s egyebek közt tág teret nyitott az ég seregei tiszteletének.
Unokája, Jósiás király eroteljes intézkedésekkel igyekezett visszaállítani az Isten törvénye szerinti istentiszteletet. Tetteibol az is kitunik (Királyok II. könyve 23,4-11), hogy ekkorra a naptisztelet milyen eroteljes méreteket öltött Júdában: Jósiás elégettette az ilyen célokra készített bálványáldozati edényeket, a Nap tiszteletére tömjénezo papokat kivégeztette, eltávolíttatta a Napnak szentelt, a jeruzsálemi templom bejáratánál álló lovakat, a napszekereket elégettette, az obeliszkeket elpusztíttatta.
Nemcsak az Ószövetség eros szavú prófétái: Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel igyekeztek gátat vetni a napkultusznak, de az Újszövetség is ugyanezt az üzenetet erosítette meg immár a keresztények számára. Pál apostol hirdette, hogy ne a teremtett dolgokat tiszteljék a Teremto helyett.
A zsidóság hitének egyedülállósága még szembeötlobb, ha más kontinensek vallásait is figyelembe veszünk.

Kitépett szívek

Közép- és Dél-Amerika indián magaskultúrái, valamint az észak-amerikai préri indiánjai egyaránt a szó szoros értelmében áldozatkész gyakorlói voltak a napkultusznak.
Az aztékok állama a spanyol hódítást megelozoen, a XIII-XVI. században a mai Mexikó területén virágzott. Számos istenségük közül Huitzilopochtli, a Nap és a háború istene volt a legjelentosebb. O azonban az emberektol nem akármilyen étel- és italáldozatot kívánt a maga számára: emberi szívet és vért. Az aztékok gondoskodtak is arról, hogy istenük sose maradjon a kello áldozat nélkül. Ez vezette oket szakadatlan háborúzásra, mert a hadifoglyokat azonnal vihették a napisten oltárára, ahol az éles obszidián kovel felhasított áldozat mellkasából a pap kitépte annak szívét, hogy Huitzilopochtli áldozati edényébe helyezhesse azt.
Az inka birodalom az Andok hegyláncai között 1532-ig állt fenn, amikor is spanyol hódítók döntötték meg. Itt is a napkultusz volt a vallás meghatározója, és Inti, a napisten számított a leghatalmasabb istenségnek. Kultusza a mintegy 12 milliós birodalom minden lakója számára kötelezo volt. Ot a Földön az uralkodó, az inka testesítette meg, aki istenkirályként nemcsak a világi kormányzást, hanem a vallási ügyek legfobb irányítását is végezte. Az uralkodócsalád önmagát egy mitikus osön keresztül a napistentol származtatta. Intit nemcsak a papok és jósok, hanem úgynevezett napszüzek is szolgálták, akiket nyolcéves kislányok közül választottak ki, hogy aztán zárt falak közt neveljék fel oket a szolgálatra.
A hatalmas kiterjedésu észak-amerikai prérik indián törzsei között - mint például a dakoták, vagy más néven sziúk - szintén fontos szerepet töltött be a napkultusz. Mivel megélhetésükben dönto jelentosége volt a nyári bölényvadászatnak, ilyenkor az egyébként szétszórtan élo különbözo törzsek egybegyultek, hogy megtartsák az év legnagyobb szertartását, a naptáncot. Ennek legfobb célja az volt, hogy hálát adjanak az úgynevezett Nagy Szellemnek eddigi segítségéért, és kérjék további támogatását. A több napon és éjszakán át tartó rítus a minden törzs által külön felépített naptáncszentélyben zajlott. Ezek középpontjában egy-egy megfeleloen kiválasztott szent nyárfa állt. Elobb napokig tartó rituális tánc folyt, majd önkínzó próbatételek következtek, hogy a törzs érdekében látomásokban részesüljenek. Földjeik elvesztése, a létfenntartásukat biztosító bölénycsordák kipusztulása, a megalázó, sot többnyire lakhatatlan rezervátumokba szorulásuk azonban súlyosan rácáfoltak várakozásaikra.
A távol-keleti Japánt a felkelo nap országának nevezik, s állami zászlóján is fehér alapon a napkorong vöröslik. Itt napistennot tisztelnek, akitol a mindmáig uralkodó császári ház származtatja magát. Leghíresebb szentélye Iszében muködik. Évszázadokon át hercegnok töltötték be az itteni fopapnoi tisztségeket. Szokás volt, hogy maga a császár vagy a követe megjelent e szentélyben, hogy jelentést tegyen az istennonek az ország állapotáról és a jelentosebb eseményekrol.
A kontinens nagyságú Indiában több néven is tisztelik a napistent, aki az elképzelések szerint hétlovas napszekéren halad át az égen.
Kínában szintén több napistenség ismeretes. Hszi-ho napistennot például tíz nap anyjának nevezik, mivel a régi kínai hét tíznapos volt. Az o naphintóját nem is lovak, hanem hat sárkány húzza.
Az Európa jelentos részét benépesíto szlávok körében is széles körben elterjedt volt a Nap tisztelete. Erre mutat, hogy egyes isteneik a Nap különbözo vonásait testesítették meg. Közéjük tartozott például Jarilo ("a ragyogó Nap"), Ivan Kupalo ("a leáldozó Nap"), Szimargl ("a Tuzmadár") és Szvaroga (a "tuz"). Ez utóbbinak volt legelterjedtebb a kultusza. Számos temploma közül néhányat már feltártak a régészek, így például Szczecinben, valamint Rügen és Wolin szigetén.
A kontinens másik jelentos népcsoportjának, a germánoknak a körében is számos tény mutat a korábbi aktív naptiszteletre. Nemcsak a feltárt napszekerek (például a trundholmi napkocsi stb.), hanem a hét napjainak a máig használatos pogány germán és részben római istenekkel történo megnevezése. Így például a vasárnap a napisten nevét orzi, elég ha az angol Sunday-re vagy a német Sonntagra gondolunk.
Európára e téren a legeroteljesebb hatást a napkultusz klasszikus hazájának tekintheto Egyiptom, valamint az ókori görög-római világ gyakorolta.
Egyiptom legfobb állami istensége Ré napisten volt. Kultusza már az óbirodalom V. dinasztiájának idejére egyeduralkodóvá vált. Központja a görög néven ismertté vált Héliopolisz volt, a mai Kairó egyik elokelo külvárosa. Magát a fáraót is Ré fiának nevezték.
Számtalan építmény készült tiszteletére: nappiramisok, naptemplomok azok udvarán, majd késobb a bejáratuk elotti térségen naposzlopok. Az Újbirodalom idoszakában az állam új fovárosának, Thébának helyi napistene, Ammon emelkedett fel bámulatos gyorsasággal, s vált a birodalom fo istenévé, nevében is összeolvadva Rével. Nagy Sándor i. e. 332-ben az o egyik kultuszhelyét kereste fel Egyiptom meghódításakor, s nyilváníttatta magát fáraóvá és egyben a napisten fiává.

Egyiptom Rómában

Az egyiptomi napkultusz egyik lényeges kultikus kelléke, az obeliszk furcsa módon fontos szerepet kapott az újabbkori európai egyházi építészetben. Ez annál is különösebb, hiszen a szóban forgó idoszakra, a XVI. századra névlegesen az egész kontinens keresztény lett, s a kereszténység, épp a fentebb elosorolt ó- és újszövetségi részek alapján teljességgel összeegyeztethetetlen a napkultusz bármilyen formájával. Az obeliszkek viszont kifejezetten pogány vallási célra készültek. A többnyire az asszuáni kofejtoben bányászott, 10-30 m hosszú, egy tömbbol faragott vörösgránit oszlopok oldalait általában hieroglifákkal díszítették, melyek a napistennek ajánlott feliratok, "szent vésetek" voltak. A naptemplomok oreiül szolgáltak, azok bejárata elott. Mindegyiknek külön papja és saját neve volt.
Nyilvánvaló pogány kultikus funkcióik ellenére az obeliszkek felállításának legfobb szorgalmazói a XV-XVI. században a pápák közül kerültek ki. Nekik sikerült végül meghonosítani a naposzlopokat a kontinens építészetében. A jelenség gyökerei az ókori Rómába nyúlnak vissza. Pontosan a római császárság megszületésekor széles kapu tárult a napkultusz e fontos kellékei elott a birodalom központja, Róma felé. Az elso császár, Augustus, aki egyben a naptisztelet egyik elso buzgó képviselojeként is ismeretes, külön hajót készíttetett arra a célra, hogy Egyiptomból Rómába hozassa az i. e. VII. században, I. Psammetichus fáraó idején faragott 26 m magas obeliszket. Ez a késobb, 1789-tol újra felállított oszlop új funkciót kapott: az olasz parlament elotti teret vigyázza. Augustus még további obeliszkeket hozatott Rómába, s hasonlóan cselekedett a hírhedt Caligula és Claudius császár is. Tucatnyi eredeti egyiptomi naposzlop került ily módon a fovárosba. Sot az I. század végén és a II. század elején Domitianus és Hadrianus császárok maguk is faragtattak obeliszkeket, hieroglifákkal díszíttetve oldalaikat. A népvándorlás viharai során azonban e naposzlopok többsége ledolt, megfeledkeztek róluk. Csak egy évezreddel késobb, a XV. század közepén V. Miklós pápa indítványozta eloször, hogy a Caligula által az egyik legfobb egyiptomi napkultuszközpontból, Heliopolisból ("Napváros") Rómába hozatott és saját cirkuszában fölállított obeliszket helyezzék át a Szent Péter bazilika fohomlokzata elé. A terv megvalósítása azonban több mint egy évszázadot váratott magára, hiszen a 340 tonna súlyú, 25 m magas gránittömb átszállítása nem akármekkora technikai bravúrt, illetve költségeket igényelt. Végül 1586-ban V. Sixtus megbízásából, építészének, Domenico Fontanának irányításával, négy hónapi munkával, 900 munkás és 74 ló segédletével a pápai fotemplom fobejárata elé kerülhetett a hatalmas egyiptomi naposzlop. Eszmei jellegében voltaképpen nem is tekintheto egyedülállónak, hiszen jól illeszkedik a bazilika alatt húzódó egyik mauzóleum színes mozaikjához, amelyen a napisten jellegzetes négylovas napszekerét a minden bizonnyal Krisztusként értelmezett Apollon-Héliosz hajtja az égbolton át.
A pápa részérol korántsem csupán egy extravagáns ötlet kivitelezése volt az obeliszk felállíttatása, hanem egy átgondolt koncepció szerves része. V. Sixtus ugyanis elhatározta, hogy fellendíti a Rómába irányuló zarándoklatokat. Ennek érdekében tervbe vette, hogy a fobb zarándoktemplomokat sugárutakkal kössék össze, s úgy gondolta, hogy minden egyes ilyen széles úton a naposzlopok mutassák az embereknek a megfelelo irányt. Így aztán némely fáraót is megszégyeníto buzgalommal állíttatta fel egymás után az obeliszkeket a város meghatározó jelentoségu pontjain. Az elso siker után egy évvel, 1587-ben már a Santa Maria Maggiore szentélye melletti téren is naposzlop magasodott.
1588-ban a második legjelentosebb pápai templom, a lateráni bazilika elé a Rómában található legnagyobb méretu, 32 m magas naposzlopot állíttatta fel, amely az egyiptomi napkultusz másik fo centrumából, Thébából származott. Az sem zavarta, hogy a hatalmas oszlop három darabba volt törve. Fáradságot nem kímélve egybefogattatta és felállíttatta. A következo évben pedig már az ötödik obeliszk fürödhetett a római nap sugaraiban.
Mindez azonban nem történhetett volna ilyen zökkenomentesen, ha Itáliában és Európa-szerte nem lett volna már hosszú századok óta elokészített talaj a naptisztelet számára. A Római Birodalomban görög hatásra erosödött meg a napkultusz, miután a birodalom bekebelezte a görög területeket. Maguk a hellének két napistent is tiszteltek. Az egyik a már említett Héliosz, aki jellegzetes napszekerével, a négy ló vontatta quadrigával utazta végig nap mint nap az eget. A másik napisten, amely több más funkcióval is bírt, Apollón, a görög istenek egyik legtekintélyesebbje. Jellegzetes fegyvere az íj. (A budapesti Deák tér mellett néhány éve felállított egyik bronz szobrának is csupán ennyi az öltözéke.) Ikertestvére Artemisz, vagy más néven Diana (akinek ember nagyságú öntöttvas szobra a budai várban, az Uri utcában, a domonkos templom tövében áll). Mindketten híresek halált osztó nyilaikról is.

Forró fürdo

A római császárokkal kezdodött a napkultusz állami szintu térnyerése a Római Birodalomban. Sokat tett e téren már az elso császár is, Augustus az Apollón-kultusz terjesztése révén. A II-III. század fordulóján Septimus Severus révén tovább erosödött e folyamat. A 218-222 között uralkodó Elagabalus vagy más néven Héliogabalus merész kísérletet tett arra, hogy saját helyi szíriai napistenét az emeszai Legyozhetetlen Napistent (Sol Invictus) tegye a birodalom legfobb istenévé, rangban még Jupiternek is fölébe emelve. Bár a napisten legfobb papjaként vezette az istenség nagyszabású ünnepségeit, mindez sem hatalma megorzésében, sem egyéni életében nem jelentett segítséget számára. Alig öt esztendei uralkodása alatt öt feleséggel házasodott össze és öt alkalommal vált el. Mindez nem is csodálható, hiszen homoszexuális volt, s érdeklodése csaknem kizárólag a férfiak felé fordult. Végül a hatalmi harcokba beavatkozó testorgárda katonái ölték meg 18 éves korában.
Az áttörés Aurelianus császár (270-275) alatt következett be, aki bevezette a Legyozhetetlen Napisten hivatalos kultuszát, ünnepét a téli napfordulóra, december 25-re helyezve. A késobb hivatalossá váló kereszténység ezt az ünnepet kísérelte meg keresztényiesíteni, ide helyezve Jézus Krisztus születésnapjának ünnepét.
A késobbi uralkodók új típusát testesítette meg Nagy Konstantin (306-337). 312-ben történt nevezetes "megtéréséig" Apollón buzgó tiszteloje volt. 310-ben a császár hivatalos propagandája még azt igyekezett hangsúlyozni, hogy egyik hadjárata során csodás körülmények közt maga Apollón jelent meg neki. Megtérése felettébb ellentmondásos volt, hiszen nem is keresztelkedett meg, csak halálos ágyán. Nem sokkal azután, hogy elnökölt az általa 325-ben összehívott niceai elso egyetemes zsinaton, megölette elsoszülött fiát, majd ezt követoen második feleségét Faustát is igencsak kegyetlen módon, forró fürdobe záratva. Hogy a napkultusszal sem igazán szakított, azt jól mutatja, hogy 321-ben a vasárnapot azzal az indoklással tette munkaszüneti nappá, hogy az "a Nap tiszteletreméltó napja". A szerényen önmagáról elnevezett Konstantinápolyban pedig 330-ban szobrot emeltetett a napistennek, amely az o arcvonásait viselte. Alakja a késobbi "keresztény" uralkodók egy jelentos részére nézve azért nevezheto tipikusnak, mert miközben saját hite és életvezetése kevéssé nevezheto kereszténynek, azonközben eroteljesen jogot formált nemcsak a keresztény egyház szervezeti életének, hanem még hitelvi kérdéseinek befolyásolására vagy épp meghatározására, ha kellett, az államhatalom erejének felhasználásával is.
A Nagy Konstantint követo uralkodók közül érdemes megemlékezni, különösen a naptisztelet vonatkozásában, a francia XIV. Lajosról (1643-1715), a Napkirályról. Miközben a katolicizmus egyik legkíméletlenebb terjesztojeként lépett fel, s 1685-ben visszavonta a csaknem egy évszázad óta érvényben lévo, a hugenottáknak korlátozott vallásszabadságot biztosító nantes-i edictumot, valamint néhány hét alatt 200 ezer francia protestánst üldözött el az országból, azonközben a legnagyobb nyilvánosság elott propagálta, hogy o nem más, mint a testet öltött napisten.
Kevéssé ismert, hogy az évtizedekig épülo, s a királyság egy teljes évi bevételét felemészto versailles-i kastélyegyüttes ezt a koncepciót volt hivatva hirdetni. A külso és belso díszítésben minden azt jelezte, hogy a látogató Apollón lakóhelyén jár. A különbözo csillogó, fénylo anyagok, aranyozás, tükrök (például a híres tükörgaléria), a napmotívumok, a napszekéren hajtató Apollón mind ezt az üzenetet erosítik. Az építészeti programot hangsúlyosan egészíti ki a kertegyüttes, melynek alakjai, szoborcsoportjai Apollón tetteit vagy a Nap áldásait hirdetik. A kastélykert leghangsúlyosabb dísze nem véletlenül az Apollón és a nimfák címu szoborcsoport. Az udvari ceremóniák és a különbözo mualkotások mind azt hirdették, hogy a királyi udvar, középpontjában az uralkodóval, napként ragyog mindenek felett. A felkelo és lenyugvó napra utalt a király külön szertartás keretében történo felkelése és lefekvése (lever és coucher).