NÉMETH SÁNDOR
Hitjelenségek és a borzalom

A Hit Gyülekezete istentiszteletein előforduló, nem hétköznapi jelenségek továbbra is sokakat foglalkoztatnak. A kritikusok jelentős része ezeket az eseményeket okkultizmussal, fekete mágiával vagy tömegpszichózissal hozza összefüggésbe. Ebben az írásban az eredeti zsidó-keresztény hit és a természetfeletti megnyilvánulások kapcsolatát vázoljuk fel a keresztény hit mérőzsinórja alapján - amely mindenekelőtt a Biblia.

Mi a kereszténység?

Jézus tanítványait először a kis-ázsiai Anthiokhiában nevezték „khrisztianoszoknak”, vagyis keresztényeknek. Az elnevezés a tanítványok és az Isten jobbján helyet foglaló Mesterük közötti szoros, személyes viszonyt jelezte, és nem a keresztre vagy a megkeresztelkedésre utalt. A khrisztianosz elnevezés nemcsak Krisztus követésére mint magatartásra vonatkozott, hanem tartalmilag azokat a hívőket különböztette meg, akik a Krisztussal (a Felkenttel, a Messiással) közösségben álltak és közösségben éltek, és e szellemi kapcsolaton belül egyre nagyobb mértékben részesedtek Krisztus természetéből és tulajdonságaiból. A Krisztushoz való tartozást a korai egyház időszakában szellemi, lelki, erkölcsi jegyek és a hit megvallása nyilvánította ki. Ismeretlen volt akkoriban a névleges, rituális, illetve a pszeudokereszténység. Ezek jóval később, pontosan a Krisztus lényegétől való elidegenedés folyományaként jelentek meg a történelemben.
A tanítványok azt állították a Názáreti Jézusról, hogy ő a Krisztus (Messiás). Ez képezte hitük központi tartalmát. A korai keresztény hitvallásnak és életnek nem egy kiváló tulajdonságokkal rendelkező természetes ember, hanem egy olyan természetfölötti személy volt a tárgya, illetve célja, aki a Názáreti Jézusban jelent meg emberként.
Jézus az Evangéliumban többször is Isten Fiának mondja magát, Istent pedig „én Atyámnak” nevezi. A korai „khrisztianoszok” Krisztus preegzisztenciájáról szilárd meggyőződéssel rendelkeztek. Hitük nemcsak Jézus föltámadására, hanem Krisztus első- és egyszülöttségére is vonatkozott, vagyis arra, hogy a Felkent mint valóságos természetfölötti személy az univerzum és minden teremtmény előtt már létezett, sőt „Őbenne teremtetett minden, ami van a menynyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok, mindenek Őáltala és Őreá nézve teremtettek. És Ő előbb volt mindennél és minden Őbenne áll fenn” (Kolosszeieknek írt levél 1,16-17).
A fenti kijelentés a láthatatlan szellemi és fizikai világ központjának és urának már a megtestesülése előtti korszakokban is a Messiást tekintette. A Názáreti Jézus név a Messiás természetében az inkarnálódása után beállt változást jelezte, a Dávid házából származó, szűz Márián keresztül felvett földi, emberi mivoltát tartalmazza. A „Názáreti Jézus” és a „Krisztus” nevek együtt fejezik ki az autentikus keresztény hit tárgyát, azt, hogy Jézus testben megjelent Krisztus-Messiás.
Jézus az örökkévaló Krisztus személyneve, amit Isten Fia emberré lételekor kapott. Az evangélium többnyire Jézusról beszél, mert a kortársak többsége a megtestesült Krisztusból csupán az „íme az ember”-t ismerte meg. A Názáreti föltámadása és mennybemenetele, valamint pünkösd után a Krisztus név kerül előtérbe a korai keresztények, az egyház életében, az apostolok leveleiben - emellett Jézus neve is elnyeri végérvényes tartalmát a megváltás, üdvösség kifejezőjeként, míg a Krisztus név az Isten dicsőségének egy természetfölötti személyben való megjelenítője pünkösd után. Természetesen a két természetet jelölő nevek egy és ugyanazon személyre vonatkoznak. Az Isten és az emberiség közötti közvetítésre Krisztust az emberré válás tette alkalmassá. Az emberekhez közel hozta az Atya jelenlétét és az Isten országát, míg Istennél az emberiség képviselőjeként, megváltójaként foglal helyet a mennyben. A hiteles kereszténység meghatározásában döntő elem az is, hogy Krisztus jelenlétét, erejét mi vagy kik közvetítik az emberek felé. Egyáltalán szükség van-e az ember és Krisztus között közvetítőkre? A kérdés eldöntésében a végső legitim tekintély nem az egyházaké és azok testületeié, hanem a Szentírásé, amely szerint Krisztus életét, erejét Isten Igéje és a Szent Lélek (Szellem) közvetíti az ember felé. Ez a közvetítés azonban akkor tud megvalósulni, ha megfelelő emberek hirdetik az Igét, ugyanis a hit hallásból származik.

„A hit jelei”

Az „igehirdetés bolondságát” Pál apostol szerint kísérnie kell a Szent Lélek (Szellem) és Isten ereje kiáradásának. Tehát csak így alapulhat a hallgatóság szívében létrejövő hit az emberi fogalmak, ismeretek helyett isteni erőn. Az apostolok igehirdetése nem hűvös intellektualizmusra épült, hanem a Szent Lélek (Szellem) kijelentésére és erejére. E természetfeletti beszéd forrása az új szív és a Szent Lélek (Szellem) egymással való egysége volt, ami az apostolok értelmét is megvilágította, s ami nélkülözhetetlen szerepet játszott a tanítványok szolgálatában is.
A természetfeletti megnyilvánulások vagy szellemi élmények, megtapasztalások az apostolok szolgálatát is kísérték. Kornéliuszra és házanépére a Szent Lélek (Szellem) Péter apostol igehirdetése alatt szállt le: „És ők nyelveken szólnak és magasztalják az Istent.” Az Apostolok cselekedeteinek 10. fejezete alapján egyértelmű, hogy az Ige hirdetését félbeszakította az eksztatikus megnyilvánulás, az irracionális nyelvekenszólás. A Péter apostol által vezetett összejövetelt inkább némely „hites” istentisztelettel lehet egybevetni, mint a tradicionális liturgiával. Pál apostol egyáltalán nem szégyenkezett a karizmatikus megnyilvánulások miatt, sőt a thesszalonikai gyülekezetet is emlékezteti arra, hogy „a mi evangéliumunk tinálatok nem áll csak szóban, hanem isteni erőkben is, Szent Szellemben is” (1. Thesszalonikai levél 1,5). A Rómaiakhoz írt levelében pedig Pál azt állítja, hogy Krisztus evangéliumát betöltötte Jeruzsálemtől Illíriáig, „mert nem merek szólni semmiről, amit nem Krisztus cselekedett volna általam a pogányoknak engedelmességére szóval és tettel, jelek és csodák ereje által, az Isten ereje által” (15,18-19).
A fenti idézetek alapján megállapítható, hogy Isten természetfeletti erejének a megtapasztalása a korai keresztény közösségben nem botrány volt, hanem a hiteles evangélium közvetítésének igazolása. A pünkösdi-karizmatikus istentiszteletek és igehirdetések során megnyilvánuló isteni erők csak a kiüresedett, kiszáradt, természetfeletti tartalmát elveszített vallás számára jelenthetnek botránkozást és borzalmat. A korai egyházban az apostolok szolgálatát az úgynevezett transzcendens élmények folyamatosan, rendszeresen kísérték. Az evangéliumot hirdetőkkel szemben isteni követelményként volt állítva, hogy igehirdetésüket isteni erők, jelek kövessék.
Fülöp evangélista Szamaria városában a Krisztust prédikálta az Apostolok cselekedetei 8. része szerint. Igehirdetését számos természetfeletti jelenség kísérte: „Sokakból, akikben tisztátalan lelkek (szellemek) voltak, nagy hangon kiáltva kimentek, sok gutaütött és sánta pedig meggyógyult. És lőn nagy öröm abban a városban.” (8,7-8) A beszámolóból evidens, hogy Szamariában tüzes, pünkösdi-karizmatikus összejövetelekre került sor. Mi ezekkel a probléma? Lukács pozitívumként számol be a szamariai eseményekről, és nem ítéli el az isteni erők megnyilvánulását, démonok kiűzését, betegek meggyógyítását. Ha ez szélsőséges, szektás jelenség, akkor Jézus Krisztus is szélsőséges, vallási deviáns elem volt. Ugyanis galileai és júdeai működése alatt a tanítás, prédikálás mellett rendszeresen űzte az emberekből a démonokat, betegeket gyógyított, sőt halottakat támasztott fel.
A szekularizálódott és erejét vesztett kereszténység szempontjából ítélve a Názáreti a tanítványoknak azt az utasítást adta, hogy ők is legyenek szélsőségesek, „szektások”. Hiszen a következő feladatokat tűzte ki eléjük: „Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: elközelített a mennyeknek országa, betegeket gyógyítsatok, poklosokat tisztítsatok, halottakat támasszatok föl, ördögöket (démonokat) űzzetek.” (Máté 10,7-8) Márk evangéliuma végén a hit jeleinek felsorolásában pedig a következők találhatók: „Az én nevemben démonokat űznek, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek föl, és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik, betegekre vetik kezeiket és meggyógyulnak.” (Mk 16,17-18)
A fenti idézetek alapján illene a keresztény igehirdető gyakorlatot megvizsgálni, ha a kereszténység számára Jézus Krisztus személye, tanításai és tettei valamit is számítanak még. Ezek alapján a Hit Gyülekezete evangelizálási gyakorlatát megvizsgálva inkább elfogadható kifogás az, hogy Krisztus prédikálását még nem kísérik olyan átütő isteni erők, melynek következtében betegek tömegei gyógyulnának és démonizáltak szabadulnának meg. Különösen a démonok kiűzését kísérhetik fizikai megnyilvánulások, mint például: földre esés, fetrengés, hányás, hangos kiáltás stb. (Ó, borzalom!) A kapernaumi zsinagógában a démonizált embert a gonosz szellem „megszaggatta és fennszóval kiáltva kiment belőle”, miután Jézus megdorgálta a démont - Márk leírása szerint. Jézus a holdkóros fiúban levő démonnak is parancsolt, és az „kiáltás és erős szaggatás között kiment”, majd a gyermek olyan lett „mint egy halott”, vagyis földre esett, és ott feküdt mozdulatlanul. (Ó, jaj!) Hosszan lehetne sorolni a példákat, melyek mind azt igazolják, hogy a mai kereszténység nem az, aminek lennie kellene.

A hit genezise

A közgondolkozásban keresztény az, akit megkereszteltek, az állami törvények és közvélemény alapján egyháznak elfogadott közösségnek a tagja és önmagát kereszténynek vallja. A Szentírás és az apostolok tanítása szerint a fenti szekuláris ismérvek alapján senkiből nem lesz keresztény ember, vagyis khrisztianosz. A kereszténnyé válás lehetőségét az adja meg, hogy valaki szellemi kinyilatkoztatást (kijelentést) kap Jézusról. Ezt a Krisztus-ismeretet természetes, érzéki (empirikus) úton nem lehetséges megkapni, hanem kizárólag a Szent Lélek (Szellem) kijelentése által képes valaki Jézusban felismerni a Krisztust. A Szent Lélek (Szellem) kijelentéséből származó Krisztus-ismeret az igazi keresztény hit kősziklája („Senki sem mondhatja Úrnak Jézust, hanem csak a Szent Lélek (Szellem) által” - 1. Korinthoszi levél 12,3b). A Szent Lélektől származó kijelentés az ember szellemét - amelyről Salamon úgy beszél, mint az „Úrnak szövétnekéről” - megvilágítja, és létrehozza benne Isten és a Messiás megismerésének szellemi képességét és ismeretüket. Ez a szellemi esemény az ember lelkét-szellemét annak természetes állapotából kimozdítva útnak indítja a hit láthatatlan realitása felé.
A kereszténnyé válás feltételeinek létrehozásában a második momentum a hit megvallása. Jézus Péter apostolt azután mondta boldognak, miután az kijelentette a Názáretiről: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (Máté 16,16). Pál apostol Rómaiakhoz írt levelében szintén hangsúlyozza, hogy „szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az üdvösségre” (10,10). Tehát a Jézus Krisztus személyéről kapott szellemi kijelentés és a hit megvallása előzi meg a kereszténnyé válás három lépését, amelyeket nemcsak Péter pünkösdi hallgatóságának, hanem mindenkinek, aki a szó igazi értelmében keresztény (khrisztianosz) kíván lenni, meg kell tennie. Ezek: a megtérés, a vízkeresztség és a Szent Lélek (Szellem) ajándékainak (dórea) vétele.

A kereszténnyé válás eseményei

A „megtérés” szó azt is jelenti, hogy valaki megfordul, visszatér arról az útról, amelyen addig járt.
Ez a külső változás egy belső elhatározásra (metanoia) épül. Az eredeti kifejezés alapjelentése az, hogy „meggondolja magát, megváltoztatja a véleményét”. A megtérés azért kikerülhetetlen szükségszerűség a kereszténnyé válás folyamatában, mert a bűn, a bűnös ember és az evilág, illetve Isten kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. Jézus tanítása szerint az Istenhez való megtérést az embernek még földi sorsa alatt kell megvalósítania. Elmaradása az ember elkárhozását eredményezi: „Ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek” (Lukács 13,3). Ez nagyon radikális, sokakban félelmet keltő állítás, de igaz.
Azok a prédikátorok, papok, lelkészek és vallásos emberek vezetik félre az istenkereső embereket, s élnek vissza az emberek transzcendencia utáni éhségével, akik kihagyják üzenetükből, bizonyságtevésükből a megtérésre való felszólítást. Ezek az evangéliumi szempontból tisztességtelen egyházi személyek, egyháztagok az igazi megtérést szektás és elfogadhatatlan eseménynek, gyakran agymosásnak bélyegzik meg, és a valódi megtérés helyett olyan vallásos cselekedetekbe vezetik be az embereket, amelyeknek a Szentírás tanítása alapján nincs isteni életet, kegyelmet és karizmát megosztó ereje. A legtöbb támadást azok az evangéliumi keresztény közösségek szenvedik el, amelyek a mai világban a szekularizált kereszténységgel szemben is vállalják az evangélium egyik alapvető üzenetét, az Istenhez való megtérésre történő felhívást, és szorgalmazzák a bibliai erkölcsi-szellemi normák alapján álló életvitel, értékrend kialakítását. A megfeszített Krisztus hirdetése ma sem veszítette el botrányát és bolondságát az elvilágiasodott kereszténység előtt, különösen Magyarországon nem.
A „keresztel” szó eredeti jelentése olyan cselekvést jelöl, amikor valamit (valakit) egy folyadékba mártanak, majd újra kivesznek. A baptidzó pontos jelentését nem a „keresztel”, hanem a „bemerít” kifejezés adja vissza. A krisztusi keresztség nem csupán üres, ünnepélyes vallási ceremónia, hanem alapvető szellemi, erkölcsi fordulatot létrehozó esemény. Pál apostol tanítása szerint Jézus Krisztus halálával, eltemetkezésével, föltámadásával azonosulnak ezáltal a hívők. A változást nem a keresztség külső cselekedete hozza létre, hanem ez megerősíti, megpecsételi azt a belső szellemi-lelki állapotot, amit a szellemi kijelentésből származó hit és a belső felfogás megváltoztatása, a megtérésre való személyes döntés hozott létre a megkereszteltben. A krisztusi keresztségnek vallásos, torzított utánzata terjedt el a keresztény világ jelentős részén. Az újszövetségi tanítás és számos történelmi felekezet gyakorlata között ezen a területen is nyilvánvaló ellentmondás áll fenn. A pünkösdi-karizmatikus megújulási mozgalom, így a Hit Gyülekezete számára is lényeges célkitűzés a krisztusi vízkeresztség helyreállítása.
A kereszténnyé válás harmadik lépése a Szent Lélek (Szellem) ajándékainak vétele, ezen belül is a Szent Lélek-keresztség. Az eredeti evangéliumi szöveg Szent Lélekben (Szellemben) való megkeresztelkedésről szól. Ez volt a pünkösdi-karizmatikus mozgalom központi üzenete a XX. században a keresztény világ számára. Derek Prince kiváló bibliatanító értelmezése szerint: „A Szent Lélekben való megkeresztelkedés olyan eseményt jelent, amely által a Szent Lélek jelenléte és ereje a hívő ember teljes személyiségére ráárad, körülveszi és beborítja azt felülről lefelé és kívülről.” Ez azonban nem két egymástól független szellemi eseményt jelent, hanem két, egymástól eltérő, egymást kiegészítő természetfeletti megtapasztalást, amelyek együtt alkotják a Szent Lélekben való megkeresztelkedést. Amikor a Bibliában „leszáll a Szent Lélek (Szellem) mindazokra” kifejezéssel találkozunk, akkor a Szent Lélek kívülről (felülről) jövő jelenlétére találunk utalást. Más íráshelyeken a Szent Lélek (Szellem) vételét iváshoz hasonlítja a szerző, például János apostol: „Ha valaki szomjazik, jöjjön énhozzám és igyék; aki hisz énbennem, amint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.” (János 7,37-38) Az apostol kijelentése a Szent Léleknek az ember belsejéből (szelleméből) belülről kifelé haladó kiáradása irányát jelöli.
Az Apostolok cselekedeteinek könyve a Szent Lélekben (Szellemben) való megkeresztelkedés egyik külső, kezdeti bizonyítékául a nyelveken szólást írja le. Ezt ismerték fel a pünkösdiek, ami heves ellenkezést váltott ki nemcsak a tradicionális, hanem a fundamentalista evangéliumi keresztény irányzatokban is. A felismerést a teológia és egyházi tradíciók alapján lehet ugyan támadni, de elvitathatatlan bibliai tény, hogy akik Szent Lélekben (Szellemben) megkeresztelkedtek, azok nyelveken szóltak és esetenként prófétáltak. A Szent Lélekben való megkeresztelkedést, valamint a vele való ismételt beteljesedést érzelmi, fizikai reakciók is kísérhetik. Az ember nemcsak szellemi, hanem érzelmi lény is. Az érzelmek a szellem, értelem mellett fontos szerepet töltenek be a Szent Lélekkel való folytonos kapcsolattartásban, Isten imádásában, tiszteletében, valamint szolgálatában. Isten Lelkének (Szellemének) jelenléte nem lefojtja, hanem felszabadítja, felfrissíti és felemeli az ember érzelmeit a transzcendens megtapasztalásokba. Érzelmi gyógyulást eredményez az, ha a Szent Lélek gyümölcseivel egyesül lelkünk minden területe, így az érzelem is.
Az Úr természetfölötti örömének megtapasztalása és megnyilvánulásai különösen a 90-es években kerültek az érdeklődés középpontjába. A Szellem örömének kiáradása lelkes híveket és fanatikus ellenfeleket is támasztott. Sokaknak a karizmatikus jelenségek borzalmasnak és visszataszítónak tűnnek, de ha a magyar összlakosság 3-5 százalékánál többen olvasnák és tanulmányoznák rendszeresen a Bibliát, akkor felismerhetnék, hogy az evangélium eseményei, Jézus Krisztus és az apostolok tettei tele vannak ilyen „borzalmakkal”. A teljes Szentírás tanúsága szerint az Isten mindenhatóságával és örökkévalóságával való érintkezés érzelmi-fizikai manifesztációi a külső szemlélő számára mindig is zavarba ejtőek. Az isteni beavatkozás kihívásának óriási a tétje: a hit megtalálja a Sionban elhelyezett becses szegletkövet, míg a hitetlenség számára ugyanez a megütközésnek és a botránkozásnak szikláját jelenti. Ez utóbbi viszont tényleg borzalmas.