LŐK0S ISTVÁN
Muszlim reformkísérlet

Algériáról az utóbbi években szinte kizárólag a közel százezer áldozatot követelő vallási fanatizmus és könyörtelen polgárháború szomorú hírei kapcsán hallhattunk. Valóban, az Iszlám Üdvfront katonái a társadalomra erőszakkal és a másság kiirtásával akarnak hatni. De az algériai iszlám nem csak gyilkosokat adott. A két világháború között elindult egy mozgalom, melynek vezetője erkölcsi megújulást hirdetett - békés úton. Olyan vallási mozgalom volt ez, amely bár iszlámot prédikált, nem a bevett, megszokott módon közelítette meg sem a vallást, sem az embereket. Ezzel két ellenséget szerzett magának: szembefordult vele az állam és az állam által fizetett vallási vezetők. De ez a mozgalom nem csak egy volt a sok iszlám irányzat közül: a vallási közösség ideológiája az algériai nép nemzettudatának alapjait adta, erősítette meg.

A kilencvenes években az erőszak kerekedett felül: lemészárolt falusiak után kutatnak egy kútban. Elvetélt reformok    Fotó: MTI

Algériát a franciák 1830-ban támadták meg, és később Franciaország részének nyilvánították. Bevezették a francia közigazgatást, oktatási rendszert, nyelvet, gazdaságot, és telepeseket hívtak az országba. Kezdetét vette Algéria elfranciásítása. Szétverték az addigi földközösségeket, amelyek a törzsi közösségek alapját adták. Bár Algéria három körzete Franciaország három tengerentúli megyéjének számított, az őslakók nem kaptak polgárjogot: nem polgárai, hanem alattvalói lettek a Francia Köztársaságnak.
A betelepülő európaiak szegény francia, spanyol, máltai és olasz parasztok vagy kalandorok voltak és máshol élhetetlennek bizonyult lumpen elemek. A letelepedett családok az arabok mellett, de azoktól igazából külön élő népességet alkottak, akiket az emlékezet a „pieds-noirs”, a feketelábúak néven őrzött meg.

Reformált iszlám

Ebbe a közegbe született bele Abdelhamid Ben Bádisz egy jómódú család fiaként. Iskoláit kitűnő eredménnyel végezte. A kuttábnak nevezett Korán-iskolában kezdte a tanulást és a híres tuniszi Zituna Egyetemen fejezte be. Csak arabul tanult meg (de azt kiválóan), az arab irodalom és költészet, nyelvészet voltak a legkedvesebb tantárgyai. Mint jó muzulmán, ő is elment a kötelező mekkai zarándoklatra, és mikor visszatért, már egy más iszlámban hitt. Keleten ismerkedett meg az iszlámnak egy, a modern időkhöz és kihívásokhoz igazított változatával. Ezt az irányzatot nevezi a szakirodalom „reformált” iszlámnak. Ez a jelző itt is hasonlót jelent, mint a keresztény vallásban: vissza az alapokhoz! A Ben Bádisz által hirdetett iszlámot Al-Afghani, Mohamed Abduh és Rasid Rida dolgozták ki a századfordulón. Sok szakember hasonlítja a lutheri, vagy inkább a kálvini reformációhoz azt a szellemi áramlatot, amely a századelőn befolyt a muszlim teológia akkor már kissé állott tavába. Algériai ágát a puritanizmushoz hasonlónak tartják.
Hazatérése után Ben Bádisz hirdetni kezdte a hit új felfogását. Látva kora társadalmi problémáit és erkölcsi állapotát, vallási-kulturális tevékenységbe fogott. Alapvető gondolata az volt, hogy mivel a Korán arabul íródott, az embereknek rendesen meg kell tanítani az arab nyelvet, hogy érthessék, amit olvasnak, és hogy tudják olvasni. Szerinte csak az lehet igaz hívő, aki érti is azt, amiben hisz. Elvetette a skolasztikus teológiára hasonlító kommentárok nagy részét, mivel azt tartotta, hogy megfelelő előképzés után mindenki képes arra, hogy a Koránból megtalálja élete problémáira és kérdéseire a választ. Ezért mecsetekben, iskolákban esti, sőt éjszakai tanfolyamokat szerveztek felnőttek részére, hogy írni-olvasni tanítsák őket. A francia oktatási rendszer ugyanis a gyerekek öt százalékát foglalta magába, a felnőttekkel pedig senki nem foglalkozott. Természetesen a franciák által fenntartott iskolákban ez az öt százalék sem tanulta meg rendesen az irodalmi arabot. A gyerekek számára adományokból iskolákat nyitottak.

Erkölcsi megújulás

Az ismeretközlésen túl Ben Bádisz sejk célja Algéria lakosságának erkölcsi felébresztése is volt. A liberális európai eszmék megjelenésével elterjedtek új bűnök is, amik súlyos társadalmi problémát okoztak: a kábítószer, a prostitúció, az alkoholizmus és a szerencsejátékok. Ben Bádisz prédikációiban harcolt ezek ellen. A muzulmán nőt nem akarta emancipálni: a Korán alapján azt állította, hogy a nő társadalmilag a férfi alatt helyezkedik el. Viszont ebben az állapotában a lehető legjobb helyzetbe akarta őket hozni: írni-olvasni tudó, a gyereknevelésre megtanított, a házaséletre felkészített anyákat akart, akik erősek a hitben, és a gyerekeiket is megtanítják arra. Számára a szabados erkölcsű európai nő nem volt mintakép.
„Bármilyen hitet, megvallást vagy cselekedetet, amit közvetve vagy közvetlenül, tudatosan vagy nem, de a pogány vallásoktól kölcsönöztek, határozottan vissza kell szorítani, kíméletlenül el kell vetni” - tartották. Harcot hirdetett azon szokások ellen, amiket ő nem tartott az igazi iszlámmal összeegyeztethetőnek. Ilyen pogány eredetűnek tekintette azt a szokást, amikor szent emberek hírében állott halottakhoz imádkoztak, közbenjárásukat kérvén Istennél, ezen szentek sírjainak tiszteletét, „varázserejű” gyógyító és oltalmazó talizmánok viselését. Elutasította, hogy Isten és ember kapcsolatába egy másik ember is belépjen mint közvetítő. Nem hitt a Korán különféle misztikus, kabbalisztikus magyarázataiban, hanem az első értelem, sokszor a szó szerinti értelem alapján értelmezte. Fontos azonban tudni: Ben Bádisz hangsúlyozta, hogy nem az emberek ellen, hanem a nézeteik ellen kell könyörtelen harcot vívni. A babonás muszlimokat mint „megtévedt testvért” kell a helyes útra segíteni.
Ezek a kitételei sértettek egy marabuknak nevezett réteget. Nevük az arab murábit („szent ember”) szó franciák által eltorzított alakja. A marabuk az algériai lakosság hitéletének haszonélvezői voltak, akik a fentebb említett pogány eredetű szokásokból éltek. Egy-egy imáért, temetésért, esketésért pénzt szedtek, ajándékokat fogadtak el azért, hogy közbenjárjanak Istennél. Egy faluban általában egy marabu élt, akit körülvettek követői, valamint a hívek, akik fizettek tevékenységéért. Ez a kör természetesen hevesen reagált az „új tudományra”. Ellenszenvük másik oka az volt, hogy közülük sokakat a falusi közösség nem tudott eltartani, így a francia adminisztráció - az állam - fizetett emberei lettek. Hivatásos vallási vezetők lettek, s ebben a minőségükben látták magukat veszélyeztetve az egyre növekvő új mozgalomtól. Bár a szakemberek megegyeznek abban, hogy az iszlám esetében nem lehet papságról beszélni, a marabuk - akik helyzetét a reformerek támadták is - leginkább egy hivatásos klérushoz hasonlítottak.
Ben Bádisz mozgalma egyre terjedt. Constantine-ból, Bádisz sejk szülővárosából indult, de egyre több „sejt” jött létre más városokban és a falvakban. Ben Bádisz tudós emberekkel vette magát körül, akik segítették munkájában. A tudósok, az ulemák között voltak prédikátorok, újságírók, költők, politikusok, írók, történészek. A mozgalom erősödése miatt szükségessé vált az intézményesülés is: 1931-ben hivatalosan felvették az Algériai Muzulmán Ulemák Társasága nevet.
Az Ulemák Társaságának eszköze leginkább a mecsetekben elmondott szabad prédikáció volt. Ezeket a beszédeket a mindennapi élet gondjaihoz igazították és a Koránból próbálták megmutatni a hívek számára követendő utat. Bár remek szónokaik voltak, a legnagyobb hatással maga az alapító, Ben Bádisz volt. Személyes varázsa, kedvessége és feddhetetlensége, valamint egyszerű, nem hivalkodó életvitele, erkölcsi tudása, intelligenciája pedig egyértelműen szellemi vezetővé tette. Másik hatékony eszközük az arab nyelven megjelenő lap, az Es-Siháb (Meteor) volt. Művelt, tehetséges, jó tollú újságíró-gárda dolgozott a lapnál. Irodalmi körökben olvasták, majd az olvasni nem tudók között szóban terjesztették. A mozgalomhoz tartozó politikusok a maguk köreiben vállalták fel az erkölcsi mozgalmat. Két történész pedig megírta Algéria történetét úgy, ahogy ők látták és láttatni akarták: az algériai népet nem az arab hódítástól (8. század), hanem az ókortól létezőnek tekintették.
Az arab nyelv és a muzulmán hit erősítésének, védelmének programja a francia kormányzók nemtetszését is kivívta. Bár a mozgalom vallási-kulturális célokkal jött létre (a Társaságot kulturális szervezetként jegyezték be és ismerték el), s az egyház és állam szétválasztása Franciaországban jogi szinten 1905-ben megvalósult, az Ulemák Társasága mégis állami nyomásnak lett kitéve.
Ennek oka a francia asszimilációs (beolvasztó) politikában rejlik. Az arab nyelv szemben állt a francia nyelvvel, a Ben Bádisz hirdette erkölcsiség pedig a keresztény-liberális francia valósággal.

Hamis vádak

A két ellentábor, ahogy az lenni szokott, hamarosan egymásra talált. Közös támadással léptek fel a reformerek ellen: a marabuk (állami támogatással) ellenszervezetet hoztak létre, melynek programja részben átvette a reformerekét; a marabuk híveik előtt befeketítették az új irányzathoz tartozókat.
Állami szinten a támadás látványosabb volt: a reformer prédikátorokat kitiltották a mecsetekből, mondván, hogy ott csak az állam által elismert vallási vezető prédikálhat. Az Ulemák Társasága által fenntartott iskolák közül sokat bezárattak. A reformerek szellemiségében író újságokat betiltották. A mozgalomhoz tartozó szónokokat és politikusokat megfigyelték, zaklatták. Nem egynek hamis vádak alapján pert varrtak a nyakába. Egyik szónokot gyilkosságra való felbujtással vádolták meg, mert a tömeg meglincselt egy marabu szónokot az egyik rendezvényük után. Az Ulemák Társasága elhatárolta magát az esettől, de teljes bizalmáról és segítségéről biztosította a szóban forgó vádlottat. Ez a nagy botrányt kavart esemény sokáig sötét, tisztázatlan foltként terül el a mozgalom történetén. Legújabb kutatások szerint a vád hamis volt.
Az Ulemák Társasága igazán 1936-ban lett a franciák szemében szálka. Ez év tavaszán ugyanis az addig vallási-kulturális mozgalom - céljai ellenére - belekeveredett a politikába. Nem más, mint maga Ben Bádisz sejk írt egy cikket 1936 áprilisában, melyben azt állítja, hogy az algériai nemzet létezik. Ennek az állításnak azért van jelentősége, mert így válaszol egy nagy hatással bíró politikai vezető, Ferhat Abbasz írására, aki azt írta, hogy Algéria nincs, Algéria csak egy mítosz. Ben Bádisz pedig állítja, hogy Algéria és az algériai nép - léteznek. Ez a cikk nyilvános tagadása a francia beolvasztó (asszimilációs) politikának. Innen kezdve válik a mozgalom politikai viták tárgyává.

Nyelv, vallás, lakóhely

Vajon törvényszerűen keveredett a politika mezejére az eredetileg vallási-kulturális célokat felvállaló Ulemák Társasága, vagy a vallás - mint ahogy akkor sokan állították ellenfeleik közül - csak lepel volt, ami eltakarta az igazából politikai célokat? Utóbbi esetben nagy türelemről tettek volna tanúbizonyságot a reformerek, mert majd két évtizedet kellett várni az első politikai témájú írásra, ami önmagában nem is politikai írás volt - csak azzá lett -, hanem egy, a mozgalom ideológiájából fakadó következmény: a reformerek az arab nyelv és a muzulmán vallás védelmét tűzték zászlójukra, s ezek védelmében nyilatkoztak 1936-ban. Az általuk hitéleti szempontból megközelített célok a franciák számára politikai céloknak tűntek, mivel az ő politikájuknak, az elfranciásításnak vetettek gátat. Így nézve azt kell mondanunk, hogy a mozgalom elpolitizálódása törvényszerű volt: ideológiája ellentéte volt az elméletileg laikus Franciaország ideológiájának. Valójában a franciák „keresztény kurzust” tartottak Algériában, a katolikus egyház erős anyagi támogatásával, és a muzulmánok körében kis sikerrel. Asszimilációs politikájuk része volt egy „keresztény” érzelmű Algéria kialakítása. Ennek a tendenciának állt ellene a Ben Bádisz vezette mozgalom.
Ben Bádisz 1940-ben meghalt. Egyetlen fia volt, aki autóbalesetben korán elhunyt. A mozgalom azonban tovább élt. Utódai továbbvitték az ügyet, s bár volt közöttük olyan, akit maga a mozgalom búcsúztatott békésen a javak hűtlen kezelése miatt, a reformerek összességében elérték céljukat: Algéria lakosságának jó része biztos erkölcsi útmutatót és identitásához erős támaszt kapott a mozgalomtól. A reformerek jelentőségét növeli, hogy az algériai nemzettudat azon a három elven nyugszik, amit Ben Bádisz prédikált: nyelv, vallás, lakóhely. Az Ulemák Társasága jelmondatot adott az algériai népnek: „Arab a nyelvem, iszlám a vallásom, Algéria a hazám” - vallja egy jóravaló hazafi. Ezzel az ideológiával sok, már majdnem elfranciásodott algériai értelmiségit tudtak visszavezetni népéhez - s ez a franciák szemében már valóban politika. A marabuk csendesen idegenforgalmi nevezetességgé váltak, a társadalomra egyre kevésbé hatottak. Ennek oka az is volt, hogy a marabuk a hatalommal paktáltak, s ezzel elszakadtak az „egyszerű néptől”.
Az Algériai Muzulmán Ulemák Társaságának szerepe az ország történetében az, hogy erkölcsöt, nyelvet, öntudatot erősítettek a lakosságban, „gerincet” adtak a nemzetnek.