Szerzetesgimnáziumba jártam. Néhányszor - órákon, órán kívül - szóba
került a mexikói egyházüldözés; többnyire a latintanárunk hozta szóba. Egyszer, már
az érettségi után, az igazgatóval beszélgettem és valahogyan belekerült a társalgásba
Mexikó témája. Az igazgató megjegyezte: „A mexikói papság nagyon rászolgált a
sorsára, bőven követett el bűnöket.” Majd hozzátette: „Az már az egyház nagyságát
bizonyítja, hogy az igazak is mentek zokszó nélkül a mártírságba, a vétkesekkel
együtt.”
Nem az első és nem az utolsó ilyen történet. 1787-ben XVI. Lajos francia király
meg akarta szüntetni a protestánsok diszkriminálását, de a papság szembeszegült,
kiközösítéssel fenyegette az uralkodót. A gyönge király engedett, a protestánsoknak
csak az emberi és polgári jogait adta vissza, a vallásuk továbbra is félillegalitásban
maradt - míg a nagy forradalom szét nem törte a klérus hatalmát. Mit érdemelt az
ilyen papság? Nyilvánvalóan azt, amit a forradalomtól kapott. Akkor is mentek a vétkesekkel
együtt a tiszták, még a vérpadra is; nekik állított szép emléket Alphonse de
Lamartine romantikus elbeszélő költeményében, a Jocelyn-ben.
Közismert a hazai katolikus vezetés erős kapcsolata a kereszténynek kinevezett
Horthy-kurzussal. Szántó Konrád ferences tudós kertelés nélkül elismeri nagy
katolikus egyháztörténetében. Az egyházi vezetés - a katolikus szellemi elit és
egy-két főpap rosszallása ellenére - akkor is hordozta tovább a múltat, amikor
annak világi rendje eltűnt már a szakadékban (ahová magával rántotta a szerencsétlen
országot is). 1945 után az egyházak új eszméket és értékeket kínálhattak volna a
híveknek, sőt az egész népnek a csődbe jutott eszmények helyett - nem tették. A többségi
egyház nem tudott igazán lemondani a hatalomban való osztozás nosztalgiájáról. A
kommunista diktatúra nyílt megmutatkozásának előestéjén a nagy katolikus történész,
Szekfű Gyula elmagyarázta a híveknek, hogyan élhetnek keresztény életet, hogyan őrizhetik
meg hitüket a változott történelmi erőtérben (Forradalom után); okos és sok
tekintetben használható útmutatást adott - falra hányt borsó volt.
Németh Sándor okkal jelentette ki egyszer a világi sajtó képviselői előtt: a
keserves negyven esztendő nem annyira a kommunisták taposása, mint inkább az Isten büntetése
volt az egyházon. (Egykori tanárom is, akit írásom első soraiban idéztem, Bernardin
atya, cipelte a büntetés keresztjét.)
Voltak-e igazán vétlen áldozatai a papfaló kommunista hisztériának? A jól ismertek
közül talán Ordass Lajos evangélikus püspököt tarthatjuk annak. Én néhány gimnáziumi
tanárom sorsára emlékszem, akik nem vállaltak bűnrészességet a múltból, mégis
sokat szenvedtek a rend feloszlatása után.
Jó erről beszélni most, amikor a történelminek nevezett egyházak megint magukra
veszik a világi szereplés kockázatát, hivatásuk rovására előzékenykednek a pártokkal,
kormányokkal. A katolikus vezetés annyira, hogy ennek érdekében esetenként Róma
intencióit is megkerüli. Ismétlődik a múlt? Az egykor voltak kényszerű ismétlődése
azonban természeti, vagyis ember alatti jelenség, az ember tanul a múltból. (Ha már a
Szentírásból nem.) Emberi szempontból a legfontosabb tényező a felelősség, amely
elől kitérni soha nem lehet. Csak attól mentsen az Úr, hogy megint tisztáknak kelljen
menniük a felelőtlenek mögött és miatt.
Dr. Bán Ervin
ny. egyetemi nyelvtanár
Budapest