A hivatalos Ausztria 1945 után azt hirdette magáról a világban, hogy ő a „fasizmus
első áldozata”. Ezt persze senki sem hihette komolyan, hiszen nincs az a falu Ausztriában,
amelyben ne lenne egy emléktáblája az 1939 és 1945 között a „haza védelmében”
elesetteknek.
Franz Vranitzky kancellár 1991-ben az osztrák parlamentben beszédet mondott Jugoszláviáról;
nem véletlen, hogy ebben az összefüggésben egy pár mondatot ejtett arról a felelősségről
is, amely sok osztrákot terhel a zsidók meggyilkolásában.
1999. július elején az osztrák parlament demokratikus pártjai törvényjavaslatot
hoztak azoknak a bátor férfiaknak a rehabilitálásáról, akik nem akarva többé részt
venni a Wehrmacht bűneiben, megszöktek. Miért kellett erre 54 évet várni a második
világháború vége óta? Talán azért is, mert majdnem minden családban van még egy
apa vagy nagyapa, aki katona volt a Wehrmachtban, és legtöbbjük nem érez bűntudatot.
De a Wehrmacht bűntetteiről szóló, Ausztriában is bemutatott német kiállítás sok
osztrákot rábírt, hogy végre tudomásul vegye azt, amit német és osztrák történészek
már évtizedekkel korábban megírtak: hogy nemcsak a Waffen SS, hanem a Wehrmacht is sok
bűntettet követett el, főleg Jugoszláviában és Kelet-Európában.
Nem volt könnyű dolga annak a német katonának, aki a nácik által megszállt Európában
szökni próbált. Ehhez nagy bátorság kellett, hiszen mindenütt üldözte őket a rendőrség
és a tábori csendőrség. Legtöbbjüket elfogták és kivégezték. A német katonai bíróságok
a második világháború alatt ilyen ügyekben összesen 20 ezer halálos ítéletet
hoztak, szemben az első világháború négy éve alatt végrehajtott 48 halálos ítélettel.
Mindjárt az első világháború után elkezdődött a jobboldali uszítás azok ellen a
„hazaárulók” ellen, akik nem akartak a „dicsőség mezején” elesni. Nem csoda
tehát, hogy az osztrák parlamentben a szélsőjobboldali Haider-párt képviselője,
Wolfgang Jung is a katonaszökevények rehabilitációja ellen szólalt fel, hiszen Jung
úr főállásban az osztrák katonai hírszerzés logisztikai főnöke dandárparancsnoki
rangban, egyben Haider biztonsági tanácsadója. Jung, parlamenti mentességét kihasználva,
a személy megnevezése nélkül, de konkrét esetre utalva kijelentette: „ha valaki például
lelőtte a parancsnokát, hogy Norvégiából Svédországba meneküljön, akkor az a
szememben nem tisztességes”.
Persze ez az eset 1945. május 10-én, tehát a háború befejezése után játszódott
le, amikor a nácik még halálra ítéltek olyan katonákat, akik nem akartak Norvégiában
engedelmeskedni. Az akkori osztrák katonaszökevény több becsületsértési pert nyert,
amikor szélsőjobboldaliak a sajtóban megtámadták. Hans Filbinger, a későbbi kereszténydemokrata
baden-württembergi miniszterelnök még hadbíróként 1945. május 29-én egy angol
fogolytáborban hathónapi börtönre ítélt egy katonát, aki parancsnokairól mint „náci
kutyákról” beszélt. Ausztriában egykori hadbírók 1945 után karriert csináltak.
Ha az osztrák hadsereg magas rangú tisztje még 1999-ben is azt vallja, hogy tisztességes
dolog volt a háború vége után is a náciknak engedelmeskedni, akkor ez azzal is összefügg,
hogy a Haider-párt sohasem tudta elvágni azt a köldökzsinórt, amely összeköti a
neonácikkal. Wolfgang Jungnak nem kell attól félnie, hogy konzervatív minisztere
megdorgálja. Az osztrák hadseregben nem ő az egyetlen szélsőjobboldali.